Utolsó válasz Révész Sándornak
- Részletek
- Napi apró
- 2010. július 01. csütörtök, 18:44
- Lánczos Vera
Tisztelt Révész Sándor!
Válaszomból valóban kihagytam, hogy Ön az elemzők és történészek mellett a polgárokat is felsorolja, akik számára – mint írja – a kisebb és nagyobb rossz megkülönböztetése fontos.
Utólag is elnézését kérem, de nem hiszem, hogy ezzel hamisítást követtem volna el. Emlékeztetném arra, hogy az Ön megfogalmazása („De ettől még a ’kisebbik rossz’ panasza hiteltelen és erőtlen marad. Amilyen jogos, éppoly szánalmas”) arra engedett következtetni, hogy a kisebb és nagyobb rossz megkülönböztetése másodlagos ahhoz képest, hogy „…az enyhébb normasértés nem ad hitelt a súlyosabb elleni fellépésre”. És én éppen ezzel a tézissel vitatkoztam/vitatkozom. Mint írtam, hogy mi „hiteles”, az szerintem mindenekelőtt tartalmi kérdés. A jogállamiság védelmében a fellépés hitelessége is tartalmi kérdés, vagyis az a fontos, hogy a fellépés megalapozott-e, és másodlagos, hogy ki lép fel érte, hiszen a lényeg mégiscsak az, hogy mi mindannyian milyen demokráciában fogjuk tengetni a mindennapjaink.
A sajtónak pedig orientáló szerepe van abban, hogy ezt szempontot tartja-e a legfontosabbnak, vagy egyéb szempontokat hangsúlyoz.
Ezért nem értek egyet azzal sem, hogy „nem döntés és pláne nem egy újságíró döntésének kérdése, hogy ki mennyire veszítette el a hitelét”, mert ez az állítás is csak részben igaz.
A hitelességet a politikában is csak részben jelenti a morálisan vállalható, illetve értékelvű álláspont következetes képviselete – ráadásul ez csak hosszú távon érzékelhető –, ugyanakkor rövidebb távon, különösen a mediatizált világban annak is függvénye ez, hogy egy politikai üzenetről hány emberrel sikerül elhitetni, hogy hiteles. S ebben a közvetítő közegnek, például a sajtónak kulcsszerepe van. Az is egy álláspont, amit Ön képvisel: „az enyhébb normasértés nem ad hitelt a súlyosabb elleni fellépésre” és az is, amit én, hogy a normasértés elfogadhatatlan, és mindennél fontosabb az alkotmányos jogrend védelme, tegye azt bárki, és elsősorban a mindenkori parlamenti ellenzék dolga ez. Mindkét álláspont orientálhat egy politika hitelességének megítélésében.
Egyébként kérdezem: van ma még a hazai politikában hitele a „hitelesség”-nek? (Amikor például azt írja, hogy a kisebbik rossz panasza hiteltelen és erőtlen marad, akkor kiknek a szempontjából beszél? Nyilván a kiábrándult polgárokra gondol, akik közül egyre kevesebben tudnak vagy akarnak különbséget tenni „kisebbik rossz” vagy „rossz” között. Holott a választás általában ilyen alternatívák között történik. És vajon most éppen a hitelesebb kapott felhatalmazást a kormányzásra, vagy az, akiről ezt elhitték, mert elhitették a választókkal?
Kérdés persze, hogy mi jelenthet kiutat egy ilyen csapdahelyzetből. Én azt állítom, hogy a tárgyszerűségnek az felel meg, ha a „ demokráciaromboló hatalomgyakorlás elleni fellépést” lényege alapján demokráciaromboló hatalomgyakorlás elleni fellépésként definiáljuk elsősorban, és nem a kisebbik rossz erőtlen panaszaként, különösen egy olyan politikai erőtérben, ahol kétharmados többség a kormányváltást éppen forradalomként definiálja.
Ön úgy gondolja, hogy „Lánczos Vera logikája szerint vagy kettős mércét használunk, vagy ’relativizálunk’.”
Nem, én azt állítom, hogy aki relativizál, az valójában kettős mércét használ. És pontosan ezt kifogásolom.
