rss      tw      fb
Keres

Nemzeti jelmondat


A magyar nemzeti szimbolika csaknem teljes. A magyarok majdnem minden olyan szimbolikus önkifejezéssel rendelkeznek, amely az európai nemzeti fejlődés során kialakult.

A magyar nemzetnek – s így Magyarországnak – van zászlaja (nemzeti színei), címere, himnusza, vannak szekuláris eredetű, a nemzeti múltból következő ünnepei, emléknapjai, nemzeti emlékhelyei, kitüntetései, sajátnak érzett kulturális toposzai.

A magyar állam önnön kifejezési formájává tette a nemzeti szimbolika jelentős részét. A régi alkotmány, s a most alaptörvénynek nevezett új alkotmány is közjogi helyet biztosít számukra, s nem egy esetben alacsonyabb rangú jogszabályok is szólnak róluk.

A 2012. január 1-jén életbe léptetett alaptörvény első része a „Nemzeti Hitvallás” – meghatározott szellemben, kritikával illethetően – még a nemzeti emlékezet egyes elemeit is kanonizálja.

Az állami szimbolikává vált nemzeti szimbolika nem pusztán magyar, hanem általános európai jelenség, sőt világszerte elterjedt. Az állam általában a nemzet által spiritualizálódik – egyszerűen azért, mert ily módon ad hangot annak, hogy elvileg az állampolgárok összességének letéteményese; a nemzetet mint politikai és kulturális közösséget fejezi ki. Az állam közös értékeket, értékegyetértést kíván magához társítani, mert szellemi legitimitásához szüksége van a világi spirituális igazolásra is.

Állami-nemzeti szimbolikánk nagyobb része tényleges, napi szinten érzékelhető egyetértésen alapul. Senki sem kérdőjelezi meg a Himnuszt, nemzeti ünnepeinket, a piros-fehér-zöldet. A címerről 1990-ben viták zajlottak, de a kérdés eldőlt. A meglévő mellett azonban az ún. Kossuth-címer képében tovább él az alternatív címerhasználat. Az utóbbi másfél évtizedben a szélsőjobboldalon alternatív nemzeti színkombinációként ismét megjelent a piros-fehér (vörös-ezüst) Árpád-sávos lobogó, de még náluk sem írja felül az 1848-ban törvénybe iktatott nemzeti színeket. A kitüntetések körül már sokszor sokkal kevesebb egyetértést lehet tapasztalni, s ugyanez a helyzet az emléknapok egy részével is.

Az állami-nemzeti szimbolika tekintetében meglévő egyetértés azt mutatja, hogy a magyarok – politikai és kulturális értelemben felfogott nemzetként – képesek közösségként megnyilvánulni. A részleges konszenzushiány viszont azt jelzi, hogy a nemzeti önazonosságon belül igencsak eltérő politikai identitások léteznek, amelyek képesek alternatív nemzeti szimbólumteremtésre is.

A két jelenség együtt igaz, s a maga ellentéttel teli egységében természetes.

A jelmondat

Azt állítottam: a magyar szimbolika majdnem teljes.

A magyar nemzetnek – s így Magyarországnak – nincs jelmondata.

A földrajzi értelemben vett Európa negyvenhárom állama közül huszonhatnak van, s nem ismeretlen az Európán kívüli világ számos országában sem.

Az államok feletti szerveződésként létrejött Európai Unió szintén rendelkezik jelmondattal.
 

Kis magyar múltidézés

A modern nemzettudat kialakítása és kialakulása Magyarországon alapvetően a „hosszú 19. századhoz” köthető. Ekkor született a Himnusz, a nemzeti szín, s ekkor rögzült az, hogy a magyarnak nemzeti céljai vannak. Ekkor vált nemzeti önazonosságunk megkérdőjelezhetetlen részévé 1848.

Történelmünket a 19. századtól vizsgálva megállapítható: a magyaroknak volt is állami jelmondata, meg nem is.

Amíg Magyarország királyság volt, s uralkodója is volt, addig az uralkodói jelmondat dívott. Ferenc József uralkodói jelmondata latinul így szólt: „Viribus Unitis”, azaz – magyarul – „Egyesült erőkkel”. Magyar királyként előszeretettel használta a „Bizalmam az ősi erényben” – latin megfelelője: „Virtutis Confidu” – mondatot. A „Viribus Unitis” mottó megjelent az osztrák-magyar forint, illetve – 1892-től – korona pénzérméinek peremfelirataként, s az uralkodóról szólva egyébként is rendszeresen és gyakran használták.

1916 végétől IV. (Ausztriában I.) Károly uralkodott. Az ő regnálása 1918 őszéig, a monarchia megszűnéséig tartott. Miután a nagy háború kellős közepén került hatalomra, jelmondata így szólt: „Harcban és békében a nemzettel a hazáért!”. A mondat hivatalosan létezett, de pénzre nem került rá – már csak azért sem, mert Károly kevés érmét veretett, s a háború után azt is beolvasztották. A jelmondat nem is lett közismert.

A két háború közti Magyarország államformáját tekintve királyság maradt, de nem volt király, következőleg uralkodói jelmondat sem létezett, létezhetett.

Más megoldást választottak – olyat, ami nem „hivatalos”, de ténylegesen és széleskörűen használatos jelmondatot eredményezett.

1920-ban a trianoni békeszerződést követően a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája ösztönzésére a Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki. A kiírás szövege így szólt: „a Védő Ligák Szövetsége pályázatot hirdet: 1 legfeljebb húsz szóból álló imára, fohászra és 2 legfeljebb tíz szóból álló jelmondatra. Úgy az ima vagy fohász, mint a jelmondat azt a gondolatot fejezze ki, hogy minden törekvésünk elrabolt országrészeink visszafoglalására irányuljon, és addig nem lesz pihenésünk, míg hazánk újból egységes nem lesz.”

Az „ima” kategóriában a nyertes Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Magyar Hiszekegy” című műve lett, amit aztán bevezettek az iskolákba, ahol minden tanítási nap elején elmondták.

A jelmondat kategória győztese ismeretlen személy, ugyanis az illető nem adta meg a nevét. A jelmondat így szólt: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” A jelmondat rendkívül nagy ismertségre tett szert, s a két háború közti Magyarországon úton-útfélen használták: iskolai ünnepség, állami beszédek, s általában a témára vonatkozó közéleti megszólalások állandó eleme lett. A tömeges használat tényét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy – egyfajta folklorizálódás eredményeképpen – szövegváltozatban is terjedt: „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország”.

A jelmondatot – akárcsak a „Hiszekegy”-et – hivatalosan nem emelték állami rangra, de a revíziós politikában érdekelt magyar állam mégiscsak így használta.

A második világháború utáni Magyarország szovjetizált állam lett – miközben igen szelektív módon, de nagymértékben használta a nemzeti szimbolikát. Kossuth, Petőfi, Táncsics – 1848-cal és a nemzeti függetlenségi tradíciókkal, a kurucokkal egyetemben – szakralizálódott.

A jelmondatnál azonban – tartalmilag ellentétes előjellel – követték a Horthy-éra mintáját. Nem lett hivatalos állami jelmondat, de meghonosítottak egy olyan mondatot, ami a kommunista világ esszencialitását és nemzetköziségét volt hivatott kifejezni. A „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelmondat általánossá vált. A mondat eredete a „Kommunista kiáltvány”-ban lelhető fel, és szerepelt a Szovjetunió címerében is. Magyarországon beépült az állami megemlékezések szimbolikus rituáléjába, s minden napilap fejlécének részét képezte.

A kis és vázlatos magyar múltidézésnek apró, de lényeges tanulsága: nem tartós az olyan szimbolika, amely személyhez vagy politikai kurzushoz kötődik. Ha tartós, rögzülni képes szimbolikát keresünk, azt sokkal inkább kultúránkban, nemzeti önazonosságunkban lelhetjük fel.


Európai kitekintés

Ma Európában sok államnak van nemzeti jelmondata; mondhatni az európai államok többsége rendelkezik ilyen-olyan jogi státuszú szóbeli szimbolikával.

Az európai monarchiák egy része őrzi az uralkodói jelmondat hagyományát. Ők előszeretettel időnként Istent is emlegetik. Monaco nagyhercege egyszerűen azt mondja: „Isten segedelmével”, Nagy Britannia királynője közli: „Isten és a jogom”. (Igaz, hogy Nagy-Britannia részeként Skócia már nem emlegeti Istent, csak némi harciassággal – latinul – azt hozza a világ tudomására: „Senki nem támadhat meg büntetlenül”.). A dán királynő uralkodói jelmondatában kinyilvánítja: „Isten segítsége, az emberek szeretete, Dánia ereje”. A norvég király szerint: „Mindent Norvégiáért!”. A svéd király véleménye: „Svédországért, haladva a korral”.

Az európai jelmondatok döntő többsége azonban nagyon is szekuláris. Az ugyancsak monarchikus Luxemburg határozottan kijelenti: „Azok akarunk maradni, akik vagyunk”. Izland azt mondja: „A nemzet a törvényre épül”. A bolgárok szerint: „Az egység az erő”. A nézetet osztja Belgium is: „Egységben az erő”. (A Belgium részét képező Vallónia ehelyett már csak azt mondja: „Mindörökké vallon!”) A kis Andorra is hasonlóan vélekedik, mint Belgium és Bulgária, de – latinul – új színnel gazdagítja mondandóját: „Egységben erősebb az erény”. Litvánia is az egységre voksol: „Virágozzék az egység!”.

Az európai jelmondatok világában a szabadság, a polgári erény és az együttműködés értékei is hangsúlyosan megjelennek.

Svájc azt mondja: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!”. Törökország szerint: „Béke itthon, béke a világban”. Németország egyértelműen kijelenti: „Egység és igazság és szabadság”. A görögök eléggé végletesen közlik: „Szabadság vagy halál” (Nem véletlenül ugyanezt mondják a macedónok is). Franciaország álláspontja: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”. A finnek úgy mondják: „Jó Finnország”, amit persze – miután sporteseményeken is skandálják – lehet úgy is értelmezni, fordítani: „Hajrá Finnország!”. A csehek kijelentik: „Az igazság győzedelmeskedik”.

Nem teljes körű a jelen idejű európai körkép, de jól jelzi, hogy a nemzeti jelmondat teljes mértékben beágyazódott az európai kultúrába. A jelmondatok eltérései (és hasonlóságaik) azt mutatják, hogy mindegyik állam, illetve nemzet saját fontosnak tartott értékét, értékeit és érzelmét szeretné kifejezni. A jelmondatok nem a pillanatnak szólnak, valami olyasmit kívánnak kinyilvánítani, ami tartósan is érvényesnek bizonyul, bizonyulhat.

Az Európai Unió jelmondata

Ha az európai államok többségének szimbolikus világára jellemző a jelmondat, akkor az Európai Unió számára is kívánalomként merült fel a szóbeli szimbolika igénye. 1998-ban fogalmazódott meg: legyen az uniónak jelmondata. A gondolatot tett követte. 1999-ben pályázatot írtak ki. A pályázat, illetve a kiválasztás menetét itt és most nem részletezve hét mondat maradt a végső versenyben;

– béke, szabadság, szolidaritás

– egység a sokféleségben

– egységben a békéért és a demokráciáért

– együtt, szabadságban

– különbözőségben az erőnk

– mindegyik más, mindegyik európai

– öreg kontinens, új remény

2000. május 4-én megszületett a zsűri döntése. Az Európai Unió jelmondata: „Egység a sokféleségben” (latinul: „In varietate concordia”). Ma a világban a Dél-Afrikai Köztársaságnak ugyanez a jelmondata.

Legyen, vagy ne legyen?

A magyaroknak, így a mai magyar államnak is lehetne jelmondata. Lehetne, de nincs.

Legyen, vagy ne legyen? Ez itt a kérdés.

A legnyomatékosabb érv a „nem” mellett az, hogy eddig is megvoltunk nélküle. Persze az is igaz, hogy – mint láttuk – a 20. századot igencsak áthatották a kvázi állami jelmondatok.       Mivel kurzushoz, s nem kultúránk mélyrétegeihez kötődtek, inkább dezorientáltak, mintsem spiritualitásunkban erősítettek volna minket.

Vannak megfontolandó érvek a mellett is, hogy legyen állam-nemzeti jelmondat.

Érv az, hogy máshol is van ilyen, azaz a nemzeti szimbolika így válik teljessé.

Érv az, hogy nagyon tudatosan az Európai Unió is választott magának ilyet, és Magyarország 2004 óta tagja ennek a közösségnek.

De a legfontosabb érv mégiscsak az, ami rólunk szól.

Ha erősíteni akarjuk a demokratikus Magyarország és a szabadság világában élő magyarok spiritualitását, akkor – a régiek mellett – új szimbólumra is szükség van; olyanra, amely nem bántja a régieket, hanem kiegészíti, esetleg értelmezi őket. Ez a szimbólum nem lehet erőszakolt; nem lehet kurzusorientált, hanem csak olyan, ami egyetértésen alapuló kulturális önazonosságunkból következik.

Éppen ezért egy ilyen lehetséges jelmondat csak társadalmi egyetértés útján alakulhat ki – a végeredmény csak akkor lehet tartós érvényű, ha a folyamatban mindenki részt vehet, akit ez érdekel, és akinek van elképzelése; ha régi vagy általa kitalált új mondatra mindenki tehet javaslatot. (Az internet világában ez már nem elvont óhaj.)

Ha lesz eredmény, akkor azt az alkotmány részévé kell tenni – éppúgy, mint példának okáért a Himnuszt vagy a nemzeti színeket.

A civil kezdeményezés nyomán közjogi rendszerünkben a folyamat hivatalos kezdeményezésére, levezénylésére, illetve a formális döntés meghozatalára a legalkalmasabb a mindenkori köztársasági elnök. Ő az, akinek alkotmányos pozicionalitása a nemzet egységét hivatott kifejezni. Éppen ezért ő az, aki kellő nyomatékkal, hitelesen nemzeti jelmondat megalkotására felszólíthat. Ő az, aki ebben az esetben kinevezhet bíráló bizottságot – ami akár állhatna a még élő Kossuth-díjas írókból, költőkből. Ő az, aki – cseh mintára – köztársasági elnöki zászlót kezdeményezhet, amin a jelmondat szerepelhetne.

Az már egy külön kérdés, hogy ha lesz nemzeti jelmondat, akkor miként épül be a magyar állam rituáléjába, szimbolikus politikájába. Rákerülhet pénzre, kitüntetésre; kitehető közintézményben, nemzeti ünnepen; bekerülhet a köztisztviselői esküszövegbe; rákerülhet a honvédség csapatzászlóira – és még sok más lehetőség adódik.

Ha az Unió jelmondatának kiválasztási módszerét mintának tekintjük, akkor kérdés, hogy vajon van-e hét olyan versengő mondat, amely bírja a magyarok nagy részének egyetértését.

Végül pedig van-e spirituális kultúránknak egy, azaz egyetlen mondata, amelyet szinte mindannyian magunkénak tudunk érezni?

A kudarc éppoly tanulságos lehet, mint a siker. Én a siker tanulságában jobban hiszek. Biztos vagyok abban, hogy akár régi, akár új a mondat és a benne rejlő gondolat, az létezik, itt van velünk, bennünk. Csak eddig még együtt, közösen nem mondtuk ki.

Pro patria et libertate!

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!



Gerő András történész


Írásai a Galamusban
A Kertész-születésnap
Egy akadémiai döntéshez
Politika a kultúra csapdájában
162 év
Akadémikus antiszemitizmus
Lásd még: Civilizációs kiáltvány, illetve beszéde a Kockán az életed! elnevezésű demonstráción, valamint A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai

Lásd még: Javaslatok a nemzeti jelmondatra - felhívás


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!