rss      tw      fb
Keres

Roland Garros – Párizsi napló 2.


Novak Djokovics, aki iránt, bevallom, mélységesen elfogult vagyok, azért nem mondható szerencsésnek (ma még), mert ugyan a németek kisebbik reménységét, Kohlschreibert („kitartó, mint a bivaly”) hétfőn erőlködés nélkül megverte, de a nagyobb reménységet, Tommy Haast is meg kell vernie ahhoz, hogy elődöntőt játszhasson. Márpedig Haas (35), akiről tegnap dicshimnuszt zengtem, ugyancsak hétfőn úgy leverte az orosz Mihail Juzsnijt, mint – bocsánat – Tarzan a majmát. Holott Juzsnij, aki ugyancsak túl van a harmincon, előtte legyőzte a hol zseniális, hol szánalmas, előkelő helyen (8.) kiemelt szerb Tipszarevicset. De ekkor került elébe a veteránok zseniális veteránja, a többszörösen új életre kelt Haas, aki három játszmában mindösszesen hat játékot engedett neki… Ahogyan a fordított baseball-sapkájáról elhíresült német (ilyet ő viselt elsőnek) ma játszik, bárkit meg tud verni. Djokovicsot, Nadalt, Federert, Ferrert, istenemre mondom. Persze tudni kell róla, hogy a Roland Garroson még soha nem ment négy kanyarnál többet, azaz negyeddöntős sem volt. Most igen. Izgatottan várom – minden másnál izgatottabban – mire megy „Nolé”-val.


Tommy Haas, itt nem ütővel, hanem koalával, és tíz évvel fiatalabban (forrás

De minderre egy másik meccs árnyékában talán túl sok szót vesztegettem. Tudniillik az ötszettes Wawrinka (9. kiemelt) – Gasquet (7.) párbajt a jó orrú újságírók nem véletlenül jósolták „a nap mérkőzésének”. Nem is az az érdekes, hogy a már járni is alig tudó francia – a kettes számú honi reménység – a végén 6–8-ra veszített; nem is az, hogy a lengyel gyökerű svájci a játszmák állását tekintve 0–2-ről jött győzedelmesen vissza. Hanem az, hogy a negyedik szettben, ahol is Gasquet kezében volt a győzelem megint, ez a két ember olyan gyönyörűséges teniszt produkált, amihez foghatót én réges-rég nem láttam. Bizonyíték is van rá: a nyerő ütések hihetetlenül magas száma (Wawrinka nagy előnyével). Pontot szerezni a teniszben legalább annyira az ellenfél hibáiból, mint amennyire a védhetetlen vagy majdnem védhetetlen saját ütésekből szokás. Itt azonban „a felek” nem egymás rossz ütéseiből éltek, hanem önnön, olykor akár zseniálisnak is mondható megoldásaiból. Mind a ketten egykezes fonákot ütnek, s akár egyeneset, akár keresztet, „federeri minőségre” képesek. Ami szépség a teniszben van, azt a Lenglen-pálya tízezer nézője hétfőn délután 6 és 7 óra között láthatta. Illetve sirathatta idővel Richard Gasquet-t, aki alaphangon szólva is élete talán legnagyobb játékát produkálta.


Az a bizonyos Gasquet-féle egykezes fonák 

Mondanék még két szót Wawrinkáról. Imádom a jó szellemű teniszezőket; nem sok van belőlük. A legendás Jimmy Connors például világéletében gonosz volt. Wawrinka azonban (talán mint Djokovics) még a legkiélezettebb, számára hátrányos helyzetekben is megtapsolta ellenfele kivételesen szép nyerő ütéseit. Ez egy. Kettő: nem volt neki könnyű. A – persze – elfogult, hagyományosan bekiabálós francia közönség nyíltan ellene szurkolt, s plusz-adrenalin adagot kapott attól, hogy a magát talán focistának érző Gasquet a zsúfolt stadion közönségét karlendítésekkel bíztatta erőteljesebb tetszésnyilvánításokra. Persze, mondhatni, szüksége volt rá: a döntő szett előtt látszott, hogy a lába odavan. Csak a szíve vitte.

Stanislas Wawrinka egy hatalmas tölgy árnyékában nőtt fel. Federerrel soha nem lehetett versenyben, bár a tehetsége felől évek óta nincs vita. Most azonban, hogy a legtöbb Grand Slam-trófea birtokosan a jelek szerint „kifelé megy”, Svájcnak megint lehet egy nagy-nagy teniszező ásza. Hogy valóban olyan jó-e, mint amilyen Gasquet ellen volt, kiderül élete harmadik Grand Slam negyeddöntőjében. AZ ellenfél: Rafa Nadal. (Aki persze hétfőn könnyen átlépett a Kelet „felkelő napján”, a japán Nisikorin.)


Wawrinka az idei római ezres versenyen Nadallal, a nagy vigasztalóval (forrás

A hölgyekre szót nem vesztegetnék. Azarenka, Sarapova és a (feltámadt) szerb Jankovics teljesen egyoldalú meccseket nyert meg; ebben a mezőnyben a papírformát szinte soha nem lehet felborítani. Egy leány azonban fölkeltette a figyelmemet: az ifiversenyben egy bizonyos Csőregi Ilka az első kanyarban 6–4, 7–6-ra legyőzte észt ellenfelét. Kár, hogy a neve mellett ez áll: ROU. Azaz nem magyarországi, hanem romániai magyar. Ami bennünket illet, mondjuk azt, hogy ezen a hétfőn ez is több volt a semminél.


(Aczél Endre)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!