Városvédelem
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. június 15. szombat, 05:22
A Budapesti Városvédő Egyesület, amelynek magam is alapító tagja vagyok, a napokban ünnepelte megalakulásának 30. évfordulóját. Az alkalomra az Egyesület némileg ünnepibb kiállításban jelentette meg szokásos értesítőjét, habár ez nyilván meg sem közelíthette a 25. évfordulóra megjelent 182 oldalas könyvet. Természetes, hogy mind az akkori, mind a mostani kiadvány fölidézte a megalakulás körülményeit. Egy akkoriban teljesen szokatlan civil kezdeményezésről volt szó, amely Ráday Mihály egy televíziós műsorából („Unokáink sem fogják látni”) nőtt ki, amikor 1981 őszén jelentkezőket kért az akkori Népköztársaság útja (Andrássy út) állapotának fényképes dokumentálásához és a házak történetének adatolásához. (Az eredmény nemsokára egy kis kötetben objektiválódott, amelyet később hasonló kötetek követtek Budapest különböző városrészeiről.) Egy év múlva a Budapest című folyóirat (főszerkesztő: Vargha Balázs) egyik közönségtalálkozójához kapcsolódva született meg az elhatározás az egyesület megalakításáról, amelyre azonban a különféle – végül sikeresen elhárított – bürokratikus akadályok miatt csak fél évvel később, 1983. május 5-én került sor, az akkori Fővárosi Tanács védnöksége alatt. Az illetékesek nem az egyesület céljait kifogásolták, hanem azt, hogy mi szükség van egyáltalán egy ilyen szervezetre a meglévő hivatali apparátusok mellett. Az egyik megbeszélésen föltett, legendássá vált kérdés szerint: „Ki ellen akarják az elvtársak a várost védeni?” Így aztán a név először nem „városvédő”, hanem „városszépítő” egyesület lett. További kompromisszumként az egyesület első elnöke nem az alapítók közül került ki, hanem a Fővárosi Tanács egyik elnökhelyettese lett, aki azonban nemcsak hogy nem akadályozta, de inkább hivatali helyzete révén is segítette az egyesület munkáját. Ő érte el például, hogy az egyesület azon nyomban megalakult Utcanév Csoportjának képviselőjét meghívják a Fővárosi Tanács ilyen ügyekkel foglalkozó bizottságának üléseire.
Ha már az utcanevek szóba jöttek. Az egyesület egyik lelkes tagjának munkája nyomán létrejött és 1998-ban megjelent Budapest teljes utcanévlexikona (második kiadás: 2004). Most úgy tűnik, ez nemcsak hatalmas, de sziszifuszi munka is. Az utóbbi években elindult újabb, teljesen fölösleges és furcsaságokban bővelkedő átkeresztelési hullámra senki sem számított. Hadd mondjak egy furcsaságot. Az Egyesület mostani ünnepi megemlékezésére a fasori református templom egyik termében került sor, kapcsolódva ahhoz az ottani kiállításhoz, amelynek témája az idén 100 éves templom (a magyar szecessziós építészet egyik remeke) bemutatása. Az épület homlokzatán kétnyelvű tábla hirdeti I. Vilma hollandi királynő emlékét, akinek és Hollandia népének elévülhetetlen érdemei voltak az I. világháború után a nehéz helyzetű magyar gyerekek megsegítésében. Ennek a nagylelkű segélyakciónak az emlékére a Városligeti fasort 1921-ben a királynőről nevezték el. Mármost én nem javasolnám ennek a névnek a visszaállítását, mivel a tradicionális név mindig a legjobb, ahogyan a Kossuth tér helyett is jobb lenne az Országház tér, a Széchenyi vagy akár Roosevelt tér helyett is a Lánchíd tér. De az azért mégiscsak furcsa, hogy Vilma királynő még csak eszébe sem jutott senkinek. Igaz, Rooseveltről is boldogan megfeledkeztek az átkereszteléskor még fűt-fát ígérgető illetékesek...
A fasori református templom – forrás
Az egyesület szerteágazó munkáját nem kívánom itt bemutatni, reménytelen vállalkozás is lenne. Akit érdekel, nézze meg a honlapot. A legfontosabb cél kezdettől mindmáig az épített környezet megvédése volt, elsősorban azokkal a veszélyekkel szemben, amelyek az egyszerű lebontást vagy a lepusztulni hagyást tartották a legjobb „megoldásnak” egy romló állagú épület számára (főleg, ha így értékes építési telekhez lehetett jutni), a karbantartás és renoválás helyett. Az egyesület egyetlen tagja sem tiltakozna ma egy olyan törvény ellen, amely a tulajdonosokat a tulajdonukban álló épület megfelelő gondozására kötelezné (különösen ha műemléki vagy történeti értékű épületről van szó), természetesen nemcsak portugál, hanem magyar tulajdonosoknál is. Mostanában például arról terjednek hírek, hogy a híres Landerer & Heckenast házat akarják átépíteni... Egyébként nemcsak épületekről volt szó: az első sikeres munkák között volt a lakihegyi adótorony megmentése vagy az Andrássy úti kandelábersor korhű fölújítása is.
Az Andrássy úti kandelábersor – forrás
Az utóbbi évek különös – és csöppet sem szerencsés – tendenciája a nagyszabásúnak szánt épületek és épületegyüttesek létesítése vagy ilyenek tervezése Budapesten. A magyar vezetők talán a franciákat próbálják utánozni, akik szintén „nyomot akartak hagyni” Páris arculatán. Ott alkalmasint nagyobb sikerrel dolgoztak, nyilván jobbak voltak a városépítési és a financiális körülmények is, ám ott sem egyértelműen pozitív az eredmény. A Défense az új diadalívvel grandiózus, a Forum des Halles kellemesen vonzó, de szerintem az egyébként kitűnő üvegpiramis nem illik a Louvre-hoz, a Centre Pompidou meg egyenesen ronda.
Párizs, a Défense-negyed – forrás
Nálunk a belváros fölé tervezett Zeppelin terve hál’istennek meghiúsult, de a Cet bizony ott van a Duna-parton, s bár önmagában nézve kiváltja az elismerést, a környezetét szétveri. Nem messze tőle a Nemzeti Színház leginkább egy újgazdag parvenü villájára emlékeztet, mellette a Művészetek Palotája egy brutális betontömb, bár legalább nem giccs. (A környezetet pedig – villamossínek! – elfelejtették rendezni; vagy talán még inkább: arra már nem jutott pénz.) Nem volt igazán lelkesítő a Nyugati pályaudvar sínjeire tervezett kormányzati negyed (megintcsak hál’istennek: nem lesz), és az Egyesületben kialakult vélemény szerint, amely a Magyar Urbanisztikai Társaság állásfoglalásán alapszik, éppoly kevéssé lelkesítő a Városligetet tovább romboló múzeumi negyed terve sem. Ettől azonban, úgy tűnik, már az Úristen sem ment meg bennünket – hja, most kétharmad van... Új múzeumépületek persze kellenek, de a városban számtalan lehetőség áll ehhez rendelkezésre. A miniszterelnökséget meg csak a nagyzási hóbort akarja a Várba vinni, simán át lehetne tenni például a Földművelésügyi Minisztérium épületébe, amint korábban már föl is merült, s ez mindössze egy új épületet igényelne, miközben a városban halomszámra állnak üresen és pusztulnak le értékes házak. Akkor a Kossuth téren együtt lehetne a három államhatalmi ág: törvényhozó, végrehajtó, bírói hatalom (a Kúria az eredeti épületében, így a Néprajzi Múzeumnak tényleg új épület kell). Ez korábban azért lett volna jó, hogy legalább fizikailag legyenek együtt, mostanában inkább azért, hogy legalább fizikailag legyenek külön.
Ha valaki ma föltenné a kérdést, hogy kikkel szemben is kell hát a várost védeni, a válasz, mondhatni, magától adódna: a megalomániás politikusokkal és az általuk Budapestre szabadított sarlatánokkal szemben.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
