2014 és a rezsim hagyatéka
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2013. június 16. vasárnap, 06:41
- Lánczos Vera
Mihancsik Zsófia: Mi lesz, mi legyen Orbán után? |
Egy évvel a választások előtt logikusan merül fel mindenkiben a kérdés, mi lesz ha 2014-ben az ellenzék győz. A választ alapvetően az határozza meg, hogy ez a helyzet egy önkényuralmi rezsim vereségét jelenti-e majd, és a „mi lesz?” felvetés egy önkényuralom maradványainak sorsára vonatkozik-e, na meg az ellenzék lehetőségeire az örökséggel kapcsolatban.
Először néhány szó a majdani örökségről
A rövid elvi válasz kézenfekvő: a kormányzást gyakorlatilag ellehetetlenítő, alkotmányellenes megoldásokkal nem élhet együtt egy új kormány. Akárhogy is, azt minden ellenzéki erőnek és a kérdésben véleményt nyilvánító civilnek vagy a közgondolkodást szakmai tekintélye okán befolyásolni képes személynek is világosan látnia kell (amit amúgy a Fidesz többször deklarált is), hogy az alaptörvény és a sarkalatos törvények kifejezetten azzal a céllal születtek, hogy eleve kizárják egy másfajta kormányzás lehetőségét, akkor is, ha a Fidesz netán veszít a választáson. Még pontosabban: egy választáson megbukott politika és rendszer túlélését is biztosító intézményrendszerről, normákról, funkciókról beszélünk. Mindennek tudomásul vétele paradox módon azt jelentené, hogy a választás győztese, győzelme ellenére, önként helyezné egy bukott politika kontrollja alá nemcsak önmagát, de azt a választói akaratot is, amely éppen ezzel a politikával akart szakítani, amikor az ellenzéki erőknek adott bizalmat. Végső soron tehát a szabad választás lehetőségétől fosztanák meg az állampolgárokat, annak ellenére, hogy formálisan voksolhattak ellenük.
Ez olyan összefüggés, amelyet már a jelenlegi helyzetben is világossá kellene tenni a választási küzdelemben. Nevezetesen azt, hogy az ellenzék nem egyszerűen azzal győz, hogy megválasztják, hanem csak akkor győz, ha a saját felfogása szerint kormányozhat a demokratikus kereteken belül. Ennek a helyzetnek azonban az lesz a specialitása, hogy éppen a demokratikus keretei hiányoznak egy másfajta kormányzásnak. Egy önkényuralmat kiépítő rezsim leváltásakor tehát a győztes a győzelmet felhatalmazásnak kell hogy tekintse a demokratikus rend helyreállítására, annak érdekében, hogy a győzelme ne csak formálisan, hanem következményeiben is eredményes lehessen. Azokat a jogi normákat, amelyek az alkotmányos jogállam működését gátolják, fel kell és fel lehet számolni. A választókat már a választás előtt fel kell világosítani, hogy erre is felhatalmazást adnak, amikor a jelenleg még ellenzéki erőkre szavaznak.
(Annak hogy a miért nem felel meg a jelenlegi közjogi berendezkedés és hatalomgyakorlás egy demokratikus jogállam működésének, miért is nem tekinthető az európai értékek alapján működő alkotmányos demokráciának, ma már széles irodalma van. A szerzők* hazai és külföldi jogtudósok, jogvédők, volt alkotmánybírók, politológusok, tudós civilek. Nézeteik abban különböznek ugyan, hogy milyen lehetséges kiutakat vázolnak fel, de abban megegyeznek, hogy a jelenlegi rendszert a demokratikus jogállam módszeres felszámolásának eredményeként írják le.)
Egy adott állapot értelmezése lehet elméleti – tudományos, politológiai – megközelítésű, sőt a helyreállításra is születhetnek tudományos elméletek, amelyek optimális megoldásokat javasolhatnak, a politikának azonban nagyon is gyakorlati, mindig azonnali és tényleges választ kell adnia. Erre a helyzetre is azt kell majd adniuk a győztes pártoknak, és abból kell kiindulniuk, hogy kormányozni kell, s a jelenlegi szabályok ezt kizárják. Nem engedhetik meg maguknak, hogy optimális feltételekre várjanak, kétharmadra, kiegyezésre. Akkor is cselekvési kényszerben lesznek, ha ez utóbbira nem lesz készség (és nem lesz).
Ebből a gondolatmenetből viszont egyenesen következik, hogy a választók számára már most világossá kell tenni, hogy az önkényuralom intézményrendszerének és alkotmányellenes jogalkotási termékeinek kiiktatására helytelen úgy tekinteni, hogy ez ugyanolyan jogellenes lépéssorozat lenne, mint az, amit a Fidesz művelt a demokratikus jogállam felszámolása során. Ellenkezőleg, helyreállító lépésekről lesz szó, és tudatosítani kell azt is, hogy nem véletlenül menekítették az alaptörvény formalitásai mögé azokat a szabályokat, amelyek a demokratikus működés visszaállítását akadályozzák. A helyreállítás csak a minden normális demokráciában a szabad választásokon elért jogosítványok visszaszerzését jelenti majd.
A jog nemcsak írott betű, bármennyire ahhoz szoktatták is ezt az országot, különösen az utóbbi három évben, hogy a törvény betűjével bármikor szembeállítható a szelleme. Alkotmányos demokráciában nem válhat pusztán a többség technikai eszközévé a jog, hogy bármi megszavazható legyen, az is akár, hogy holnaptól csak fél lábon ugrálva közlekedhessünk az utcán. A jog mint norma nem szakadhat el a moráltól, az európai demokráciák évszázadok során kijegecesedett értékeitől, amelyeket amúgy az ország által is ratifikált nemzetközi egyezmények és nyilatkozatok is deklarálnak, amelyek különböző jogelvekben is kifejeződnek – a jogi norma mindig egy jogrendszer részeként értelmezendő. Az értelmezési kereteket kijelölő „póznákat” nem kell keresgélni, újra felfedezni, kitalálni, mert adottak. Ezeket az értékeket, elveket kérik az Orbán-kormányon nap mint nap számon ma, s ezeket szokta látványosan nem megérteni.
Az ellenzék lehetőségeiről
Nehéz az önkényuralom örökségének sorsáról a nélkül gondolkodni, hogy pontos képünk lenne arról, milyen kormányváltó erő fog szemben állni egy esetleges ellenzéki győzelem esetén a Fidesszel. Azt azonban kijelenthetjük, hogy bármilyen helyreállító cél csak akkor lehet eredményes, ha egy eltökélt, a lényeges kérdések meghatározásában és megoldásában egyetértő demokratikus ellenerő kerül parlamenti többségbe.
Tehát nem vizsgálhatók a jelenlegi ellenzék cselekvési lehetőségei anélkül, hogy ne szerepelne a változók között az ellenzéki oldal ütőképessége, mert ez a feltétel legalább annyira meghatározó, mint az, hogy sikerül-e a választáson kétharmadot elérni, avagy „csak” egyszerű többségű győzelmet. (Mivel témánk az, hogy mit tenne az ellenzék a Fidesz örökségével, azt az eshetőséget, hogy az ellenzéki pártok esetleg nem győznek, ami szintén előfordulhat, most figyelmen kívül hagyom.)
Ütőképességen azt értem, hogy az ellenzéki összefogás végül kialakult formációja erős egységben indul a választáson, és győzelme esetén felvértezett lesz egy agresszív offenzívára, azaz a Fidesz és a Fidesz által nem véletlenül kiépített intézményrendszer – beleértve a kulcspozícióba helyezett lojális vezetőket is – szervezett ellenakcióira. Arra kell számítani, hogy mindent meg fognak tenni, hogy mindebből a lehető legkevesebbet kelljen feladni. Minden helyreállító lépéssel szemben természetesen a jogállamiságra fognak hivatkozni, figyelmen kívül hagyva, hogy ezeket a pozíciókat csak a demokratikus jogállam normáinak következetes mellőzésével, kiiktatásával tudták megszerezni.
Ez az ütőképesség csak akkor jön létre, ha az érintettek már a választás előtt képesek megállapodni abban, hogy miként képzelik el a demokratikus közjogi berendezkedés visszaállítását. Melyek azok az intézkedések, amelyekben teljesen egyetértenek, amelyekben a feltétlen támogatásukról biztosítják az új kormányt. (Természetesen nem feltétlenül kell minden ellenzéki erőnek a majdani kormányzásban szerepet vállalni. A demokratikus rend helyreállításában kell maximálisan egyetérteni, tudomásul véve, hogy a kormányzati szerepvállaláshoz nincs mindenkinek egyformán sem ereje, sem esetleg kedve az adott paraméterek között.)
Az ellenzék erőinek be kell látniuk, hogy ha ma senkinek közülük nincs elegendő ereje a rezsim leváltásához, akkor szinte mindegy, kinek mennyi hiányzik ehhez. A jövő cselekvési programjának meghatározásánál a kinek mennyi támogatója van kérdése amiatt is huszadlagos, mert a feladatok mennyisége és súlyossága szabja meg az együttműködés kereteit, meg az a társadalmi elvárás, hogy legyen összehangolt ellenzéki cselekvés.
Konszenzusra abban kell tehát jutni, hogy melyek azok a kérdések és feladatok, amelyekben feltétlenül meg kell egyezni. S mivel az új kormányzás homlokterében óhatatlanul a demokratikus jogállam helyreállítása – a gazdasági élet demokratizmusának helyreállítását is idesorolva – áll, az ehhez szükséges feladatok elvégzésénél a pozícióba kerülés elsődleges szempontjaként sem lehet a mai politikai erőviszonyokból kiindulni, hanem a hozzáértés kérdését, az alkalmasság kérdését, a rátermettséget kéne a megállapodásnál figyelembe venni. A politikai tartalomnak abban kell kifejeződnie, hogy a legjobb feltételeket tudja biztosítani a szavazatok megszerzéséhez a közös program támogatására. A jelenlegi választási rendszer egyébként is kizárja az igazi versenyt, amúgy sincs mód a valódi támogatottság megmérésére, illetve a ma még rejtettnek vélt támogatottság megismerésére. Ugyanakkor ismertek azok a kritikák, amelyek a demokratikus kormányzást az elmúlt években érték. Ezeket szokta „korszakváltás” iránti igényként emlegetni az ellenzék második legnagyobb pártja. Ezekre feltétlenül lehet és kell figyelni a közös megállapodás során, így rövidre zárható az az álvita is, hogy vajon mi a fontosabb, a bizonytalanok mire mozdulnak majd nagy tömegekben meg: az ellenzék egységes erővé formálódására és egységes fellépésére várnak inkább (szerintem például sokkal inkább erre, az igazi ellenerőre várnak), avagy az ún. korszakváltás ígéretére és garantálására? (A felesleges és felmérések hiányában teoretikus vita helyett mindkét feltételnek meg kell tudni felelni. Azokról a követelésekről, és ezek garanciáiról, amelyeket csak a korszakváltás szóval szoktak helyettesíteni, a nyilvánosság előtt kell megállapodni, annál is inkább mert a mai retorika alapján nem világos, hogy pontosan mi minden érthető rajta. Az ugyanis nem elfogadható, ha a korszakváltás nem egzakt tartalmi elvárásokban ragadható meg, ugyanakkor hivatkozási alapul szolgálhat a politikai előítéletességhez való igazodásra avagy egyszerűen az eltérő, amúgy legitim politikai nézetek alapján való kirekesztésre a demokratikus összefogásból. Vagyis bele kell törődniük a pártoknak, hogy egyikük sem képes a saját politikai „filozófiáját”, koncepcióit maradéktalanul megvalósítani, a prioritásaikhoz kellene csak ragaszkodniuk, egyebekben engedményeket kellene tenniük, a választót viszont meg kell győzni és nyugtatni mind az egység tekintetében, mind a tekintetben, hogy az új kormányzás szakítani tud például a korrupcióval, a hatalomgyakorlás átláthatatlanságával. Ismert tehát a mindenkire „kötelező kűr” egyfelől, másfelől pedig az szab határt az önmegvalósításnak, hogy ha bármely többségi álláspontot konszenzus nélkül erőltetnek rá a többi szereplőre, az kódolná a későbbi vitákat, a széthúzást, ami a jelenlegi körülmények közt csak bukáshoz vezethet. A „kötelező kűr”, a plurális demokrácia helyreállításának feladata – reálisan szemlélve – egyébként is kitölti csaknem egy egész ciklus időtartamát. A versengő pártokra épülő demokrácia játékszabályai várhatóan csak egy későbbi választáson érvényesülhetnek majd. Ám, hogy akkor érvényesülhessenek, ahhoz ma kell megteremteni a feltételeket. Mindent le kell játszani előre fejben, a megállapodásról a választás után nem lehet már vita.
Feltételezve tehát, hogy az ellenzéki pártok mindezt belátják, és képesek mintegy „mérnöki asztalon tervet készítve” összehangolni a cselekvésüket, ebbe minden demokratát bevonva ütőképes erőt létrehozni és választást nyerni, akkor még mindig adott a dilemma, hogy miként fognak hozzá a feladathoz.
A maradványokról konkrétabban
Kétharmados győzelem esetén sem jogi, sem politikai akadálya nem lenne az „eredeti állapot” helyreállításának, vagyis az 1989-es alkotmányhoz való visszatérésnek mint kiinduló pontnak. (Ide megint kívánkozik egy megjegyzés, mert létezik olyan felfogás, hogy nemcsak azért nem lehet tabula rasát csinálni, mert ez „ugyanúgy” sértené a jogállamiságot, hanem azért sem, mert lenne itt egy jelentős „közép”, demokratikus jobboldali erő, akikkel inkább lehetne megegyezésre jutni az alaptörvény módosításában, mint a 89-es alkotmányos rendhez való visszatérésben. Több módosító tervezet is olvasható a világhálón, amely az alaptörvény átdolgozását elvégezte. Ugyanakkor én nem gondolom, hogy könnyebb támogatást szerezni jobboldalról az alaptörvény átdolgozásához, mint hatályon kívül helyezéséhez, és egy új alkotmány közös kidolgozásához. Szerintem támogatást semelyikhez nem lehet majd szerezni azoktól az elkötelezett jobboldaliaktól, akik ma is Fidesz mögött állnak szavazóként. A Fidesz többször is hangsúlyozta, hogy nem hisz a konszenzusos politizálásban. A kötcsei beszéd is, az alkotmányozási folyamat módja is, az egyedi képviselői indítványokra alapozott törvényalkotás is erről szólt. Sajnos a kizárólagosságra törekvő mentalitás a párbeszéd végét is csak a kizárólagos megoldás elfogadásaként tudja elképzelni. Véleményem szerint nincs olyan demokratikus közép, amelyre ebben számítani lehet. Másrészt megint csak lényeges szemléleti kérdés, hogy az eredeti állapot helyreállítását miként definiáljuk. A korábbi alkotmányos rendszer visszaállításával nem sérülne senki joga, a demokratikus jobbközép jogai sem. Ezzel szemben az alaptörvény toldozgatása politikai értelemben azt jelentené, hogy a választás győzteseinek egy érvényben maradó önkényuralmi szabályozás árnyékában kellene alkudozniuk engedményekért, miközben az alaptörvény egésze nem felel meg a demokratikus jogállam követelményeinek. A visszatérés a korábbi alkotmányhoz azt jelentené, hogy egyenrangú félként, a párbeszéddel a nulláról indulva kezdheti meg minden politikai szereplő, aki erre a kész, egy új alkotmány megalkotását. Természetesen a vitából demokraták senkit sem zárnak ki. Csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy se stratégiát, se taktikát kizárólagosan, de még elsődlegesen sem szabad erre a reményre alapozni, és a demokratikus jogállami működés érdekében a helyreállítást az ezt elutasító attitűd esetén is el kell végezni.
Mint írtam, szinte fontosabbnak tartom a majdani kormány és a mögötte álló demokratikus pártok együttműködésének ütőképességét, mint azt, hogy a választáson egyszerű többséggel vagy kétharmaddal születik győzelem. Kétharmad nélkül sem mellőzhető a demokratikus kormányzás akadályainak felszámolása, csak nagyobb kreativitást, szívós aprómunkát és módszerességet igényel. Nyilvánvalóan visszaállítandó az Alkotmánybíróság jogköre, nyilvánvalóan tarthatatlan, hogy a fékek és ellensúlyok érvényesülését biztosító minden egyes intézmény élére 10–12 évre bebetonozott pártkatonák kinevezését elismerjék, a megválasztásukra átírt eljárási szabályok fenntartsák. Tarthatatlan minden olyan átalakítás, amely a helyi demokrácia sérelmét okozta, ideértve többek közt az önkormányzatok vagy az iskolák önállóságának biztosítását. Biztosítani kell a média szabadságát. Az igazságszolgáltatási rendszer független működését garantálni kell, ideértve az ügyészség kormány alá rendelését. (A felsorolás csak példálódzó, de kifejezi, hogy szinte az élet minden szegmensét érinti, ahol demokrácia-elvonás történt.)
Természetesen eltökélt és ütőképes új kormányzat is csak akkor lesz cselekvőképes, ha ehhez kellően jelentős választói támogatást érez maga mögött. Úgy gondolom, a választói támogatás mértéke – mind a választás előtt, mind pedig utána – szorosan összefügg a választási győzelem esetén kormányzati jogot szerző pártszövetség ütőképességével. Ha a választók határozottságot, egységet és céltudatosságot tapasztalnak majd, továbbá azt, hogy a politikát igyekeznek közel vinni hozzájuk, a nyilvánosság terei bővülnek, a részvétel lehetőségei szintén, vagyis megnő a szabadságérzetük, a támogatottság nagyobb lesz, illetve kevésbé fog csökkenni. Tudatosan kell felkészülni erre a feladatra is: az állampolgárok folyamatos tájékoztatására, a politizálás átláthatóbbá tételére.
Ha a választási küzdelemben a mai ellenzéki pártszövetség – miután ebben konszenzusra jutottak – világossá teszi, hogy mit gondol az alaptörvényről, mit gondol a kinevezett, függetlennek nem tekinthető tisztségviselők pozícióinak elismeréséről, továbbá hogy elveiben és értékeiben vissza akar térni a korábbi alkotmányhoz, és ezek után a választáson győzelmet arat, azzal jelentős mértékű legitimitást szerezhet ezekhez a lépésekhez, különösen, ha egyidejűleg felkészül egy új alkotmány valódi társadalmi vitára bocsátására.
Az ellenzék mai állapotáról
Az ellenzék pártjai negligensek, ha nem veszik számításba, hogy ha fél szívvel vágnak bele ebbe a küzdelembe és sikertelennek bizonyulnak, akkor még nagyobb apátia alakul ki, és még inkább megerősödik a jelenlegi rezsim. Ám ha a választók azt tapasztalják majd, hogy képesek voltak a választójogi rendszer számító és antidemokratikus átalakításán úrrá lenni, azt megerősítendő, ami közös bennük – a demokratikus rend tiszteletét –, ha látják a közös erőfeszítést, akkor egy esetleges vereség miatt sem lenne szégyenkezni valója sem az ellenzéknek, sem azoknak, akik rájuk voksoltak. A vereség nem morális megsemmisülést, hanem megerősödést hozna. Akkor a rezsim bukása csak halasztódik, de elérhető távolságba kerül.
Az ellenzék azonban jelenleg nem ilyen képet mutat. Választói szemszögből – és éppen a fent leírt logika miatt – érthetetlen pozícióharcot folytat. Nem világos, hogy ebben a harcban milyen szempontok játszanak elsődleges szerepet, amelyek felülírhatják a közös cél elérését. Mit akar az MSZP, hiszen a realitás az, hogy a legtöbb közös jelöltet nyilván ez a párt adhatja, viszont úgy tűnik a közvéleménykutatások alapján, hogy a potenciális választók többsége nem akarja, hogy miniszterelnök-jelöltet is megnevezze. Mit akar az E-2014–PM, amikor látja, hogy a támogatottsága messze elmarad az MSZP-étől, mégis meg akarja határozni a teljes választói szövetség építkezésének menetét. Bajnai Gordon szerint előbb azoknak kell megállapodni, akik majd koalícióra lépnek, és csak azután jöhetnek mások, még a választási szövetséghez való csatlakozás is csak az után jöhet. Nem véletlen ez a következetlenség (kormányzás vagy választási szövetség, tehát a parlamentbe jutás kérdése) tekintetében, mert ugyanilyen következetlenség érezhető ki az összefogás és korszakváltás fogalmi meghatározása során is a retorikájában. Szereti hangoztatni, hogy összefogás csak korszakváltással együtt történhet, de miközben például az MSZP-vel összefüggésben nem nevezi meg a korszakváltás szempontjait, a Demokratikus Koalícióval igen, és úgy tesz, mintha a korszakváltás követelményei között kardinális kérdésként magától értetődő lenne a két olyan szimbolikus kérdésben való feltétlen egyetértés is, mint amilyen a 2004-es állampolgársági népszavazás és 2006 októberének politikai, történelmi megítélése. Mintha a két kérdésben meglévő nézetkülönbség a választási összefogást magát akadályozhatná. Mintha ezeket inkább kardinális kérdésként kezelné, mint mondjuk a pártfinanszírozás ügyét, a kormányzás átláthatóságát, a korrupció felszámolását vagy a demokratikus jogállam feltétlen tiszteletében tapasztalható elvitathatatlan véleményazonosságot. Nem mutat készséget rá, hogy e tekintetben vita során árnyalódhassanak az álláspontok, és ezzel sajnos éppen maga megy szembe a korszakváltás ígéretével, amely elképzelhetetlen az őszinte politikai párbeszéd nélkül. Nem nehéz észrevenni ebben az attitűdben a remélt jobbközépnek tett gesztust, sajnos biztos baloldali és liberális demokrata szavazók megsértésével és beáldozására is készen. Ez pedig nemcsak morálisan megkérdőjelezhető politika, de súlyosan irreális is. Bajnaira nem fognak jobboldaliak szavazni, jobbközép szavazók meg nincsenek. Nemlétüket igazolja, hogy az elmúlt három év legképtelenebb antidemokratikus intézkedései ellenére mélységes hallgatás van a jobboldalon. Amúgy sem értem, hogy ha demokratáknak tekintjük azokat, akikre számítunk, miért azt feltételezzük, hogy nem a deklarált célok, hanem bizonyos személyek szerepvállalásától teszik függővé a támogatásukat.
Bajnai Gordon nem határolódott el igazán Juhász Péter kijelentésétől sem, aki szerint „Gyurcsány szimbolizálja Orbán Viktor mellett azt a romlott politikát, ami egyébként most 2013-ban is tart, ahol gyakorlatilag egy maffia tartja kézen az országot.”
Ez az egalizálás nagyon súlyos személyes vádat tartalmaz, de fontosabb ennél is a fogalmi maszatolás ténye és következményei. Amikor Vadai Ágnes nyílt színvallásra hívta fel Bajnait, ő nem közvetlenül, hanem a Haza és Haladás útján adott válaszában másról beszél. Arról, hogy ő nem fog Gyurcsányozni, meg 2006- és 2004 megítélésében való nézetkülönbségekre hivatkozott, amelyeknek azonban semmi összefüggésük nincs Juhász vádjával. Mindezek következetlenségre utalnak, ez a következetlenség pedig vissza fog ütni, mert elvtelen maszatolást fed el. Maszatolást az önkényuralmi és a demokratikus, még ha bárki által kritikákkal illethető – rendszer és kormányzás között. A vissza nem utasított hamis állítások, azaz a hazugság tűrése vissza fog ütni. És szintén súlyos következetlenség egyidejűleg két ellentétes mércét képviselni a szövetségépítésben. Az MSZP-vel megegyezni, és azokkal meg nem, akik éppen olyan szemléleti változás elutasítása miatt hagyták el annak idején az MSZP-t, amelyek teljesítésére Bajnaiék most garanciákat várnak. Ez azt jelzi, hogy nem arról van szó, amire hivatkoznak. Kétségbeejtő, hogy az ellenzék prominensei nem érzékelik, hogy bármelyikük ugyanúgy leamortizálható, ahogyan Gyurcsánnyal történt, és ez ellen csak az óvná meg az ellenzéket, ha egységesen szállna szembe a lejárató propagandával. Ehhez képest azt látjuk, hogy igazodnak ennek eredményéhez. Mindeközben attól lehet tartani, hogy az ellenzéki pártok az egymással való vetélkedésben egy olyan megoldás felé sodródnak, ahol külön pártlisták indításán gondolkodnak a közös jelöltek megnevezése mellett. Mérhetetlenül téves álláspontnak gondolom, ami azt sugallja, hogy nem kell a pártoknak közös pártszövetségként elindulniuk, elegendő a közös képviselő-jelölés, és legyenek külön pártlisták. Egyrészt, mert a bizonytalanok – ez tapasztalati tény – egyik már meglévő pártot sem akarják választani külön-külön, egy erős ellenzéki pártot szeretnének, ha nem ilyet látnak, passzívak fognak maradni. Másrészt, mert mint írtam, nem annyira a miniszterelnök személye avagy a különböző pártkoncepciók, hanem a „kötelező kűr” feladatai fogják meghatározni a későbbi teendőket, ezeket pedig már jóval a választás előtt le kell tárgyalni. Az a párt, amely elsőként dönt úgy, hogy önálló pártlistát indít, a többit is lépéskényszerbe hozza, és első számú felelősévé válik annak, hogy az egységes ellenzék monolit tömbként nem jöhet létre. Ez nagyon sok szavazat elvesztését jelentené. Sőt, a választás elvesztését is. Van tehát min töprengeniük, miközben az idő rendületlenül halad.
* Itthon az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, a Szalay Kör, a Szabadság és Reform Intézet, a Haza és Haladás Alapítvány égisze alatt számos tanulmány született, számos konferenciát rendeztek a jogállam lebontásáról, különböző jogvédő szervezetek is rendszeresen foglalkoznak a hazai alkotmányos romlással. Legutóbb Magyar Helsinki Bizottság, a Társaság a Szabadságjogokért és a Mérték Médiaelemző Műhely adott ki közleményt, amelyben leírták, hogy „az alaptörvény kidolgozása és elfogadása a demokratikus legitimáció súlyos hiányától szenvedett”.
Külföldön is mélyreható elemzések készültek, például Kim Lane Scheppele professzor amerikai alkotmányjogásznak vagy Rui Tavaresnek, az Európai Parlament portugál képviselőjének megállapításaira gondolok. Tavares például – Scheppele nyomán – úgy látja, hogy „nem pusztán egyedi jogsértésekről van szó: az alkotmányos rend folyamatos változtatása rendszerré áll össze”.
Kim Lane Scheppele, aki az amerikai Helsinki Bizottság előtti meghallgatáson, ahol a magyar demokrácia állapota volt terítéken, tanúként vett részt, többek közt így nyilatkozott: „azért vagyok itt, mert a jelenlegi magyar kormány kivágta a demokratikus alkotmányosság fáját, amelyet Magyarország 1989-ben ültetett el. 2010-es megválasztása óta a Fidesz-kormány alkotmányos őrjöngést vitt véghez. Megnyerte a parlamenti mandátumok kétharmadát egy olyan rendszerben, amelyben az egyszerű kétharmados többség elegendő az alkotmány megváltoztatásához.”
Súlyos kritikát fogalmazott meg például a Európa Tanács alkotmányjogi szakértői testülete, a Velencei Bizottság kiszivárogtatott szakvélemény-tervezete is. Többek közt ezt kifogásolja: „A IV. alkotmánymódosítás fenntartja a bírói függetlenséggel kapcsolatos problémákat, súlyosan aláássa az alkotmányos felülvizsgálat lehetőségeit és veszélyezteti a fékek és ellensúlyok rendszerét. Azzal együtt, hogy a sarkalatos törvények tömeges használatával tartósítja a jelenlegi többség választásait, a IV. alkotmánymódosítás egy olyan szemlélet eredménye, amely az alkotmányra mint a kormányzó többség politikai eszközére tekint. Egyben annak a jele, hogy megszűnt a különbség az alkotmányozás és a hétköznapi politizálás között.”
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!