Óvatosan a stigmákkal!

Interjút adott a Hírszerző című internetes újságnak Schiffer András, az LMP frakcióvezetője az elmúlt két hónap kormányzati politikájáról és általában a párt viszonyáról a politikai szereplőkhöz. Érdemes az interjút górcső alá venni, mert az elhangzottak sokkal többet árulnak el közállapotainkról, mint amiről a nyilatkozó szavai közvetlenül szóltak.

Itt van mindjárt az írás címe. Jellemző, hogy miközben a nyilatkozat alapvetően a Fidesz-KDNP-kormány első két hónapjáról adott látlelet, a cím ez lett: Az MSZP-nek Rákosi óta ugyanaz a politikai kultúrája. Jellemző, hogy az úgynevezett „független” újságírás még a jelenlegi hegemón hatalmi helyzetben is azzal igyekszik demonstrálni e státusát, hogy csak úgy mer – akár más által megfogalmazott – bírálatot közölni a jobboldalról, ha kiegyensúlyozza, ellenpontozza az ellenkező irányba. És a politikusokra is ez jellemző: a Fidesz bírálatát muszáj ellenpontozni a bukott politikai erőre tett dehonesztáló megjegyzésekkel, lehetőleg minél nagyobbat szóló sztereotípiával, a szerkesztő pedig kapva kap a lehetőségen, hogy ezt tegye meg címnek.

Szeretném előrebocsátani, nem arról van szó, hogy nem érhet megalapozott kritika bárkit, az MSZP-nek is kijár teljes joggal számos okból – ezeket lejjebb felvetem –, de nem mindegy, hogy mi miatt és miként. A kritika okának ugyanis szintén külön üzenetértéke van. Bármilyen paradox is, de azt állítom, hogy a jogállamiság egyik mai hatékony védelmezője, az LMP is demoráciadeficittel küzd, ha a saját önállóságát éppen a demokráciával kapcsolatos megalapozatlan minősítésekre, hamis politikai párhuzamokra építi, kétes politikai haszonszerzés céljából.

Álljunk meg egy pillanatra Rákosi emlegetésénél! Vizsgáljuk meg, mennyire igaz a nevére utaló kritika ebben a kontextusban! Azt állítja Schiffer, hogy a kormányon lévők: „…meg sem próbálnak egyeztetni az ellenzéki pártokkal, különböző társadalmi szereplőkkel … ott is fütyülnek ezekre a szabályokra, ahol nyugodtan megtehetnék, hogy bármiféle hatalmi érdeksérelem nélkül helyezzenek pozícióba saját embereket, miközben az íratlan szabályok is épségben maradnak.” (Schiffer itt például az Állami Számvevőszék elnökének jelölésére gondol.)

„Orbán Viktor az Alkotmánybíróságot parkolópályának tekinti, ahová a korábbi szövetségest – fittyet hányva a törvényi előírásokra – el lehet helyezni… Önmagában az, hogy egy párt kétharmadot szerez és él vele, nem ördögtől való. Azt kevesebben szokták feszegetni, hogy az igazi ellensúly egy nyugati demokráciában, ha egy párt hatalmas többséget is szerez, a párton belüli demokrácia. Ami igazán riasztó, hogy a Fidesz-KDNP-n belül ennek a nyomát se látni. Egyetlen személy akarata húzódik végig a döntéseken. Nem az az igazán veszélyes a magyar demokráciára, hogy mi, ellenzéki pártok egyharmad alatt vagyunk - ezt akarták a választók – hanem az, ha egy uralkodó párton belül a központi akarat nincsen kitéve nyílt, érvelő vitának. Azt sem értik meg a Fideszben, hogy egy jogállamban bármekkora parlamenti többség megszerzése sem jogosít fel a korlátlan hatalomgyakorlásra.”

Később, a parlamenti narancshengerről: „Itt szeretném rögzíteni: a parlamenti úthengerrel nem az a fő probléma, hogy a frakciókat lehetetlen helyzetbe hozza, hanem az, hogy az állampolgárokat fosztja meg a beleszólás lehetőségétől - mindezt természetesen a nemzeti együttműködés jegyében.”

Idézzük fel történelmi ismereteinket, mi is volt a Rákosi-féle politizálás, politikai kultúra lényege? Nem a személyi kultuszt szokás vele fémjelezni? Nem éppen az volt rá jellemző, hogy nem volt demokrácia Rákosi pártjában (sem)? Nem az, hogy a központi akarat nem volt kitéve semmilyen kontrollnak, és korlátlan hatalomgyakorlást valósított meg?

Schiffer András ad egy leírást egy párt – a Fidesz – centralizált, demokratikus kontrollt nélkülöző belső viszonyairól, ennek megfelelő hatalomgyakorlásáról, majd Rákosi nevét ráaggatja egy másik pártra, mint amelynek „Rákosi Mátyás óta ugyanaz a politikai kultúrája”. Magyarázatként pedig azt hozza fel, hogy az LMP nem akar beállni csatlósnak egyik tömb mellé sem, szerintük a szocialisták ezt nehezen veszik tudomásul, azért, mert nekik hatvan-hetven éve beégett, hogy valakit vagy csatlóssá tesznek, vagy ha nem sikerül, akkor ellenséggé.

Érdemes megállni a „csatlóssá tetszik” kitételnél is. Ki hirdette meg Magyarországon az „egy a tábor, egy a zászló” elvet? Mit jelent a „csatlóssá tenni”? Nem azt, hogy csupán a látszatönállóságát tarthatja meg a szövetséges? Hívjuk segítségül a tapasztalatot! Mondható-e az, hogy az MSZP és az SZDSZ csatlósi viszonyban voltak? Ha nem, Schiffer vajon mire alapoz egy ilyen kijelentést? Valójában elkeni a különbséget az ún. csatlós és a politikai szövetséges fogalma között. A kifejtést megspórolja. Ám ha valakinek bármely együttműködésről csak a csatlóssá válás jut eszébe, az arra utal, hogy ő maga sem hisz a demokratikus pártok konszenzusában. Nem hisz abban, hogy létrejöhet egy adott ügyben valódi politikai együttműködés elvi alapon, a közös célban kifejeződő értékekben és érdekekben megegyezve, és nem hisz abban, hogy az ilyen együttműködés nagykorú pártok identitását nem érinti.


Sandwich – riga-life.com

A jelen esetben valószínűsíthetően arról a mérlegelésről van szó, hogy az LMP, pártpolitikai okokból, nem tartaná szerencsésnek a szövetséget az erodált és vereséget szenvedett volt kormánypárttal. Ezt nagyobb rizikónak véli, mint hogy a jogállamiság további veszélyeztetésének megakadályozására alkalmi szövetséget vállaljon az önkormányzati választások előtt. Sőt, úgy gondolja, politikai tőkét lehet kovácsolni a sértegetésből, mert a hazai politikai kultúrában – amely íme, nem lehet más – ez az attitűd felel meg legjobban a sztereotip elvárások kiszolgálásának, demonstrálva az LMP függetlenségét a jobboldalról figyelő választók előtt.

Sajnálatos módon felfedezhető ebben a viszonyulásban egy másik, ugyancsak a politikai haszonszerzést elősegítő motívum is: a rákosista jelző használatának relativizáló üzenete, amely stigmatizálja a volt kormánypártot, éppen a demokráciafelfogását illetően. Ezzel óhatatlanul elveszi az élét annak a kritikának is, amelyet az elmúlt két hónap kormányzati politikájáról maga az LMP adott. Nemcsak azért van gond ezzel, mert igaztalan az állítás. Hanem azért is, mert félreviszi a demokráciadeficites közgondolkodást, amelyben egyébként is gyengeségként rögzült minden erőfeszítés a populizmussal szemben. Az előző kormány eszköztelennek bizonyult vele szemben, ennek ellenére próbálta magát tartani a jogállamiság elveihez és normáihoz. Az ilyen stigma visszamenőleg is lebecsülő hatású, leértékeli ezeket az erőfeszítéseket, és paradox módon erősíti az erőpolitika létjogosultságát, szemben egyébként azokkal a törekvésekkel is, amelyeket a jogállam védelmében most az LMP is képvisel. Ez egy kicsit nagy ár azért, hogy igazolják: van itt egy új párt, amely a demokrácia igazi védelmezője.

Az LMP igyekszik magát elhelyezni a politikai palettán, és rosszul tűri, ha mások nem ott látják, ahova magát helyezi. De ha csak a frakcióvezetőnek ezt a nyilatkozatát nézzük, akkor is számos inkonzisztenciát fedezhetünk fel, amelyek hatásait értelmezve a külső szemlélőnek lehet az a benyomása, hogy az LMP a deklarált középhez képest inkább a Fidesz irányába húz.

Itt van például ez a kijelentés: „Ami a gazdaság- és társadalompolitikát illeti, vannak kétségkívül szimpatikus célok - Scheiring Gábor képviselőtársam egyenesen úgy fogalmazott, hogy ez a kormányprogram alapértékeiben közelebb áll hozzánk, mint az elmúlt ciklusok programjai -, viszont azt nem lehet kormányprogramnak nevezni, ahol a célkitűzésekhez vezető út hiányzik.”

Felvetődik a kérdés: ha egy párt alapértéke a jogállamiság védelme, s hosszan ecsetelhető, hogy ennek az elvárásnak a kormány miért nem felel meg, akkor vajon érdemes-e arról értekezni egyidejűleg, hogy ez a kormányprogram alapértékeiben közelebb áll a párthoz, mint az elmúlt ciklusok programjai? Ezek szerint mindegy, milyen eszközzel, milyen közjogi környezetben valósulnak meg ezek a programok? Arról nem is beszélve, hogy maga Schiffer állapítja meg még ugyanabban a mondatban, hogy nem nevezhető programnak az, amiből hiányzik a célkitűzésekhez vezető út megjelölése. Illetve, később, hogy „eközben a kettéosztott gazdaság felszámolása, a hazai kis- és középvállalatok támogatása csak szavakban cél a Fidesz számára is: a társasági adócsökkentés megint csak a multikat támogatja, és az egykulcsos adó is eltávolítja egymástól a társadalmi rétegeket.”

Mielőtt kijelenti, hogy „nem látható az összefogott, stratégiailag végiggondolt gazdaságpolitika a követelések mögött. Ennek eredménye, hogy ma a gazdaság helyett inkább a devizahitelek törlesztőrészletei növekednek”, szükségesnek tartja előrebocsátani, hogy „a kormányt azért, mert keményen tárgyal a külföldi pénzügyi körökkel, aligha lehet megróni”. Miért is szükséges ez a bevezetés? Mire föl kemény a kormány, ha Schiffer szerint is csak a devizahitelek törlesztőrészleteit növeli ezzel a roppant keménységgel?

A riporteri kérdésre – „Mi az, ami mégis pozitív?” – adott válaszból kiderül, jórészt olyan szimbolikus ügyekről van szó, amelyek az elmúlt időszakot meghatározó, egymással szemben álló narratívák tárgyai voltak: Schiffer nagyrészt azokat a narratívákat fogadja el, amelyeket a Fidesz képviselt. „A vidékfejlesztésben lehet látni határozott törekvéseket a helyi gazdálkodás pozícióba helyezésére. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Földalapról szóló törvényt megszavaztuk. A Trianon-emléktörvényben a téma megközelítése, vagy a kettős állampolgárságról szóló törvény vitája lehetőséget mutatott arra, hogy a kultúrkampfos szekértábor-háborút fel lehet számolni. Ugyanilyen fontos gesztus volt a 2006. őszi és augusztusi események kárvallottjainak a kompenzálása”.

A kérdésre – „Olyan vélemények is megjelentek, hogy a Fidesz megpróbálja leválasztani, konszolidált ellenzékké tenni az LMP-t. Érezhető-e ilyen nyomás?”– Schiffer hárít: „Világosan elmondtuk, hogy nem fogunk beállni csatlósnak egyik tömb mellé sem, nem ezért kezdtük el a politizálást.” Majd később: „Az pedig, hogy a miniszterelnök és egy ellenzéki vezető kulturált hangnemben tud egymással vitatkozni, lehet, hogy az elmúlt húsz év után Magyarországon valami gyanús képződmény, de a demokráciának ez a normális állapota. Az egyik cél, amiért bejöttünk a parlamentbe, az részben pont a politikai stílus megújítása.”

Az utóbbi gondolattal teljesen egyet lehet érteni, csupán egyetlen megjegyzés kívánkozik mellé: elvárható, hogy a miniszterelnök és minden ellenzéki vezető között kulturált hangnemben folyjon a vita. Amennyiben ez nem általános, ott valami hiba van a demokrácia normális állapota körül.

Az MSZP-vel egyébként a magukra maradt baloldali és liberális szavazóknak is rengeteg bajuk lehet. Az MSZP szürke és tétova. Nem meri bátran felvállalni a szakadást egymással össze nem illő irányzatai között. Gyáva felvállalni a legkreatívabb politikusait, ki tudja, miért hiszi, hogy ezzel a szürkeséggel bármilyen eredmény inkább elérhető a következő választáson. Az MSZP megőrizte állampárti jellegét, de politizálására nem Rákosi politikai kultúrája jellemző, mert nem vonható kétségbe, hogy demokratikus párt, amely demokratikusan kormányzott.

Nem az MSZP miatt fontos, hogy a közelmúlt történelmét ebből a szempontból se írja át semmilyen politikai érdek, hanem mindannyiunk önképe miatt az. Ne magyarázzák félre a közelmúltat, se kifüggesztett politikai nyilatkozatok, se politikusok! Hogy milyen lesz a jövőnk, azon is múlik, hogy hagyjuk-e egy demokratikusabb politikai múlt történelmét kisajátítani. S ha egy párt azt tűzi zászlajára, hogy lehet más a politika, annak másoknál is kényesebben kell ügyelnie az ilyen distinkciókra.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!