Miért nemzeti a trafik?

Részletek
Sándor Klára
2013. július 02. kedd, 03:46


   (A nemzetet kisajátítani nem kell félnetek... 2.)


Jókat lehet élcelődni azon, mennyire nevetséges, hogy a regnáló kurzus mindent „nemzeti”-nek nevez: már a kampányban a „nemzeti ügyek kormánya”-ként reklámozták leendő önmagukat, alapvetésük a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” (bármit jelentsen is ez), a minisztériumokat nemzetiesítették, de „nemzeti” lett a Munkaügyi Hivataltól az adóhivatalon át a Fogyasztóvédelmi Hatóságig minden, beleértve még a trafikokat is.

A jelenség, mindannyian tudjuk, egyáltalán nem új. 2002 tavaszán vehettük észre először, hogy az addig szaporán polgározó Fidesz stratégiát váltott: korábban sem volt idegen tőle, hogy saját programját azonosítsa a nemzeti érdek kizárólagos képviseletével, a kampányban azonban a kevesebb érzelem megmozgatására alkalmas polgározás mellett jelentősen fölerősödött a „nemzet”-retorika. A leglátványosabb jel a nemzeti jelképek pártjelvénnyé változtatása volt: mindannyian emlékszünk, hogy voltak, akik még az aradi vértanúk ünnepén is hordták a kokárdát, és egyetemisták, diákok hadai vonultak Fidesz-nagygyűlésekre a magyar zászlót lengetve. Az erőteljes nacionalista felhangokat tartalmazó beszédekkel is kiegészülő stratégiaváltás majdnem megfordította a két forduló között a 2002-es választások végső kimenetelét, azaz a nemzetezés kiválóan működött: nem véletlen, hogy a Fidesz a vereség után sem dobta el, sőt tovább erősítette azt a narratívát, hogy az ő hívei alkotják az „igazi” nemzetet, a Fidesz és szatellitjei a „nemzeti oldal”, azaz a nemzet kizárólagos képviselői, ellenfeleik következésképpen nem lehetnek a nemzet fölkent képviselői. Ez, közvetlenül az eredmények kihirdetése után, expliciten is megfogalmazódott az emlékezetes „a haza nem lehet ellenzékben” jelszó kiadásával – a szónok egyértelműen az idegen megszállókhoz hasonlította a választásokat megnyerő pártokat. (1) A „nemzetezés” fokozatosan a fideszes kommunikáció fővonalává vált, végül teljesen helyettesítette a 2006-os beszédben még erőteljesen jelenlévő polgározást. (2) A politikai ellenfelek lehazaárulózása pedig napi rutinná vált.


Hirdetmény 2002-ből

Nyájon kívülről nevetséges a „nemzeti” jelző túlhasználata – azoknak, akik azt gondolják, hogy mégis mi más volna egy-egy magyar hivatal, s mégis mitől volna az egy dohánybolt. Ne becsüljük azonban le az utóbbiak jelentőségét: a trafikok árulják el legpontosabban, hogy a „nemzeti” a Fidesz szándéka szerint ma „fideszes”-t jelent – úgy is fölfoghatjuk, hogy végre megjelent az őszinte szóhasználat.

Ugyanakkor az átnevezések segítségével a kormány azt a már említett narratívát sulykolja az állampolgári agyakba, hogy a jelenlegi kurzus alatt minden nemzeti, s egyben azt is, hogy ha nem ez a kurzus diktál, akkor az nem a nemzet érdeke szerint való – hiszen ha minden kormány „nemzeti”, akkor semmi értelme nem volna a nemzetizésnek. Racionálisan persze nagyon sokan tudják, a Fidesz saját magára aggatott jelzője egyszerű manipuláció, de akár akarják az állampolgári agyak gazdái, akár nem, a tudatalattijukba mégis ez kúszik-mászik be – azért, mert jelentésértelmezésünk és következtetéseink jelentős része automatikusan, a tudatunk folytonos ellenőrzése nélkül zajlik. Megszoktuk, hogy a nyelv tömve van rejtett jelentésekkel, és megszoktuk azt is a nyelvelsajátítás során, hogy ezeket tudatos kontroll nélkül értelmezzük – sőt lényegében fontosabbnak tekintsük –, mint az expliciten kimondott szavak jelentését. Ha azt halljuk, hogy „ez itt a piros kocka”, akkor utánagondolás nélkül föltételezzük, hogy van legalább még egy kocka, és az nem piros. Ha azt halljuk, hogy ez a jelenlegi a nemzeti ügyek kormánya, akkor automatikusan azt dekódolja az agyunk, hogy a többi nem az.

Nyilvánvalóan nagyon sokan tudják, hogy ez zajlik, mégis érdemes ennek a folyamatnak a mechanizmusát valamivel részletesebben is megnézni, mert a manipulatív trükkök egyetlen ellenszere az, ha minél többen fölismerik a lényegüket.

Érdemes kiindulni a „nemzet” fogalmából – csak éppen nem könnyű. A különféle nemzetkoncepciókról egész könyvtárakat írtak össze történészek, szociológusok, antropológusok, szociálpszichológusok, és nem volna egyszerű bemutatni ezeknek az elméleteknek sem a különbözőségeit, sem az átfedéseit. A mi szempontunkból valójában elég két olyan nagy klasszikust idézni, akiknek a definíciója lényegében lefedi a nemzet fogalmának köznapi értelmezését – és nem mondanak egymásnak ellent, hanem kiegészítik egymást.

Ernest Gellner szerint azonos nemzethez tartoznak azok, akik közös kultúrával rendelkeznek: közös nyelvük, jelképeik, viselkedési szabályaik, ideáik, asszociációik, fontosnak tartott – például a saját történelemre, irodalomra vonatkozó – ismereteik vannak. Nyilván nem beszélhetünk tökéletesen homogén kultúráról, hiszen ehhez túlságosan sok tagja van egy-egy nemzetnek, de azt azért mondhatjuk, hogy legalábbis a kanonizált – mondjuk iskolában tanított – kulturális tartalom, amelynek ismeretét az azonos nemzethez tartozók kölcsönösen feltételezhetik, nagy részben közös.

A nemzetfogalom másik nagyon ismert definícióját Benedict Anderson fogalmazta meg: eszerint a nemzet elképzelt politikai közösség, amelynek határait és szuverenitását egyaránt magától értetődőnek, természetesnek tekintik. Az „elképzelt közösség” arra utal, hogy a nemzet tagjai nem ismerik ténylegesen a nemzet többi tagjának túlnyomó részét, a közösség érzését tehát nem a tényleges ismeretség alakítja ki közöttük, hanem a mindannyiuk által közösnek elfogadott kultúra és magának az összetartozásnak a tudata. Van tehát még egy nagyon fontos elem: azok az emberek tartoznak azonos nemzethez, akik egymást azonos nemzethez tartozónak fogadják el. Hiába rendkívül humánus és toleráns az a kitétel, hogy „magyar/svéd/olasz az, aki magyarnak/svédnek/olasznak tartja magát” – a valóságban ez az idealisztikus mechanizmus legfeljebb az állami politika szintjén működik. Egy közösség minden esetben fenntartja magának a jogot, hogy eldöntse, kit fogad a tagjai közé, még akkor is, ha ez a nagy közösség virtuális: a fölvállalt identitás elfogadása vagy elutasítása ilyenkor értelemszerűen nem a virtuális közösség egészétől, hanem nagyon is konkrét tagjaitól érkezik. A kérdés persze az, milyen alapon és kinek lehet joga a teljes közösség – a nemzet – nevében kirekeszteni vagy befogadni másokat. A nemzet hivatalos, választott vezetése, pártjai, képviselői sok ember szerint ilyen pozícióban vannak, éppen ezért a szélsőjobboldali pártokat kivéve nem szokás demokráciákban az, hogy a politikusok a politikai ellenfeleikre szavazókat – és politikai ellenfeleiket – megpróbálják kizárni, kitagadni a nemzetből. Ha nem saját meggyőződésből kerülik ezt, akkor pusztán a pragmatikus okokból: stabil demokráciában a választók nagyobb része nem nézi jó szemmel az ilyesmit.

Vannak, akik úgy vélik, a nemzeteszme, a nemzeti identitás politikai súlya a 21. század átrendeződő világában hamarosan eltűnik majd, de nem nagy kár érte, mert idáig is sok konfliktushoz, háborúhoz, halálhoz vezetett. Kétlem, hogy igazuk van – akár azt illetően, hogy egyhamar eltűnik a nemzeti identitás, akár azt illetően, hogy a nemzeti identitás csak kártékony valami lehetne. A nemzeti identitás ugyanis – nem vagyunk ezzel egyedül, főként Kelet-Európában nem – a kulturális hagyományok miatt fontos szerepet kap az identitástudatunkban.

Az identitás komplex, és bár sok eleme és többnyire alapstruktúrája is korán rögzül, mégis dinamikus. Komplex abban az értelemben, hogy rendkívül sok, egymással nem azonos súlyú összetevőből áll. Az önazonossághoz hozzátartozhat bármilyen kötődés, amelynek révén csoportokkal azonosulunk: a szűkebb család és a tágabb rokonság, egy-egy kisebb-nagyobb közösség, település és akár településrész („alvég” és „felvég”, városrész, grund), a nem, az iskola, iskolai osztály, azon belül egy-egy klikk, egyetemi szak vagy évfolyam, sportcsapat, sportoló, zenekar rajongótábora, szakkör, érdeklődési kör alapján szerveződő klub, vállalat, foglalkozás, beosztás a munkahelyen, Facebook-csoport, életkori csoport – és még rengeteg mindent lehetne fölsorolni. Dinamikus abban az értelemben, hogy újabb és újabb elemek kerülhetnek bele, mások eltűnhetnek, a meglévők fontossága, ereje, természete változhat. De dinamikus abban az értelemben is, hogy mindig az aktuális helyzet dönti el, mikor melyik elem milyen súlyú, egyáltalán melyik kap szerepet. Vannak olyan elemek, amelyek akkor aktiválódnak legkönnyebben, ha saját „kategóriájukban” lévő csoportokhoz kötődő identitásokkal kerülnek szembe: az egyik csapat szurkolói a másik csapat szurkolóival, az egyik középiskola tanulói a rivális iskola tanulóival, az egyik téri banda a másikkal – az egyik nemzet tagjai a másik nemzethez tartozókkal. Nincs relevanciája annak, hogy magyar vagyok, ha mindenki más is magyar körülöttem, de fontossá válik külföldön vagy különösen akkor, ha egy másik etnikummal szorosan együtt élve vagyok magyar. A nemzeti jelképek normális esetben más nemzeti jelképekkel szemben mutatják meg az én csoportomat, azaz a magyar zászló lobogtatása (a kokárda, a Himnusz stb.) nem más magyaroktól, hanem más nemzetek tagjaitól különböztet meg. Nagyon egyszerű példával: a magyar zászlót a válogatott, és nem a magyar bajnokság meccsein értelmes dolog lengetni – az utóbbi esetben ugyanis normális körülmények között nem lehetne tudni, kinek szurkol az illető, másként fogalmazva nem az adott helyzetben releváns identitást fejezi ki. (3)

Visszatérve a Fidesz nemzetezésére: nagyon is racionális, megtervezett stratégia ez. Azzal, hogy a „nemzet” és a „fideszes” szavak jelentését megkísérlik minden eszközzel egybecsúsztatni – akár a nemzeti szimbólumok eltulajdonításával, akár annak folyamatos hangsúlyozásával, hogy ők a nemzet, következésképpen aki nem velük van, nem a nemzet része –, a Fidesz a nemzeten belülre helyezi azt az oppozíciót, amely arra való, hogy más nemzetekhez képest határozzuk meg magunkat. Ezzel az aktussal egyben kisajátít minden közös értéket, amelyet a nemzet fogalmához társítunk – ilyen a hazaszeretet, a közös kultúra és történelem –, megkísérli megfosztani magyar identitásuktól mindazokat, akik nem az ő „egy a zászlaja” alá, „egy a táborába” tartoznak, és illegitimnek nyilvánítja politikai ellenfeleit, hiszen hogyan lehetne alkalmas Magyarország vezetésére az, aki nem a nemzet érdekeit képviseli – sőt „ráront saját nemzetére”.


Nem pusztán megosztásról van tehát szó, hanem a más nézeteket vallók teljes kifosztásáról – ebben az esetben a szimbolikus térben, a morális és szellemi javakból forgatja ki ellenfeleit a Fidesz. Elég nagy baj ez önmagában is. Még tragikusabb azonban, hogy a Fidesz politikai ellenfelei között vannak olyanok, akik a fideszes nyelvi-szimbólumkezelési trükknek bedőlve elfogadják a Fideszes narratívát, vagy olyan formában, hogy átvételével próbálják meg elkerülni a kirekesztést (ezt láthatjuk sajnos az Együtt 2014 újabb megnyilvánulásaiban) – ráadásul, mint várható volt, sikertelen ez az önfeladó igyekezet –, vagy úgy, hogy önként lemondanak a nemzeti szimbólumokról, mert erősebben asszociálják őket a Fideszhez, mint a magyar nemzettudathoz. Ezzel maguk szolgáltatnak fölmutatható „bizonyítékot” arra, hogy tényleg nem kötődnek érzelmileg a nemzeti szimbólumokhoz – azaz a nemzethez. Erről lesz szó legközelebb.

(1) „Haza akkor is van, ha idegen hatalmak befolyása alá kerül, ha tatár, ha török dúl. Haza akkor is van, ha a történelmi viharok rázzák. Haza akkor is van, ha nem a miénk a kormányzati felelősség. A haza nem egyszerűen politika, hanem az életünk. Meglehet, pártjaink és képviselőink az Országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk, és nem is leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben. Legfeljebb egy kormány kerülhet ellenzékbe saját népéhez képest, ha feladja a nemzet céljait.”

(2) A polgározást aztán 2006 után, a kampányban már egyébként is egyik fővonalként használt szociális populizmus – „rosszabbul élünk, mint négy éve”, sárgacsekkes reklámok, a gázár középpontba helyezése stb. – kiteljesítése érdekében egy idő után teljesen fölcserélte az emberekezés.

(3) Nálunk ma nem normálisak az állapotok, jórészt éppen a Fidesz már egy évtizednél hosszabban tartó, tudatos nemzetmegosztó politizálása miatt, ezért aztán nincs kizárva, hogy a megyei harmadosztály meccsein is lobognak a trikolórok.

Az első részt lásd: A nemzetet kisajátítani nem kell félnetek... 1



Sándor Klára


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!