Egy kurzuscikk margójára

Hallhatatlan sikolyok – ezt a címet adta írásának Borókai Gábor a Heti Válaszban,

Munch Sikoly című festménye az illusztráció hozzá. Ezt a megrázó expresszionista alkotást, amely a valódi mély kétségbeesés és fájdalom képi szinonimájává vált, ezzel az írással karikatúrává silányítják: egy cinikus kurzuscikk fintora a jogállamra.

Ha bárki véletlenül nem értené a felhasználás célját, annak segít a képaláírás: „Talán Munch Sikoly című festménye fejezi ki legplasztikusabban azt a félelmet, aggodalmat és értetlenséget, ami a médiafogyasztott [?] balliberális értelmiségieken hatalmasodott el.”

Az írás ugyanis arról szól, hogy vannak itt holmi vesztesek, liberálisok, akik siratják a jogállamot. Hogy is mondja a szerző? „… masírozó baka módjára újságról tévére, rádióról internetre vándorolva” riadót fújnak: „’A jogállam most van lebomlóban’ kezdetű thrillernótát…”, de mint írja, „ma legfeljebb villájuk teraszát képesek megtölteni eszmetársaikkal - jelentős médiaérdeklődés esetén”.

Láthatóan Borókai nem tartozik azok közé, akik osztják a jogállam lebontása miatti aggodalmakat. Neki nem fáj. És csupa „súlyos”, „ütős” érve van, amellyel a lesajnált aggodalmakat el lehet oszlatni. Vagyük őket sorra.

Orbán Viktor már harmadik hónapja kormányoz… szabadulva bénító korlátaitól, és az istenadta nép nemhogy kaszára vagy kapára kapna, de lelkesen támogatja.”

Borókai szerint tehát az 1989-es jogállami intézményrendszer lebontásának (minő eufémizmus: a „bénító korlátaitól szabaduló” kormányzásnak) vagy nem lebontásának szempontjából az lehet döntő szempont, hogy az istenadta nép észreveszi-e a bontást. És ha nem veszi észre, vagy nem is érdekli, akkor nincs is lebontva?

Így folytatja: „Csakhogy új idők járják, mert kétségbeesetten kell konstatálni a mondandó erőtlenségét, hiteltelenségét és sikertelenségét. A sikoly hallhatatlanságát...”

Ha tehát a tiltakozás erőtlen marad az istenadta nép körében, akkor nem is kell vizsgálni a tiltakozás tartalmát. A sikertelenség, ugye, rögtön hiteltelenség is. Illetve a hiteltelenség stigmája, vagy akár ténye, felmentést ad tartalmi kérdések vizsgálata alól. Akkor elegendő azzal foglalkozni csupán, hogy ki teszi szóvá:

Húsz éve mindig ugyanaz történt e hazában, amikor a magát liberálisként meghatározó értelmiség veszni érezte pozícióit, megrendeléseit, az őt éltető világot. A szónoklatokban hirtelen veszélybe került a jogállam, s összeroskadó tetőzete, lehulló gerendái nem csak a nyugatias jóllét eljövetelét veszélyeztették, de valamennyiünk életkilátásait rontották.”

Nyugtázzuk: amikor valaki idáig jutva a szövegben még mindig úgy érzi, hogy nem találkozott egyetlen érdemi ellenvetéssel sem az alapállítást illetően – hogy tudniillik a jogállami garanciák módszeres felszámolása megkezdődött, sőt előrehaladt –, az nem téved. (Azt, hogy tételesen melyek ezek a garanciák, itt és most ne ismételjük meg, utaljunk csak például az Eötvös Károly intézet Jogállamfigyelő című jelentésére, hogy világossá tegyük, milyen alapérveket nem cáfol Borókai.) E helyett inkább gúnyos ellenpontozással operál. Például így:  „Menekült hát, ki merre látott, legkésőbb a választásokon, hogy véget vessen az őrületnek, amely oly borzalmas jelekkel árulta el magát, mint hogy háromhetente ülésezett a parlament, vagy nem olyan jegyzőkönyv készült a kormányülésen, amilyet az ítélethirdetők helyeseltek.”

Pedig hiába a bagatellizálás és az erőltetett irónia, mert a „háromhetente ülésezés” és „a nem készült jelentés a kormányüléseken” címkék egyáltalán nem jelentéktelen kérdéseket jeleznek, és éppen a jelen igazolja, hogy már az akkori figyelemfelhívás sem volt vaklárma. Nem „őrület” volt az, hanem politikai cinizmus, mondhatnám előképe annak, aminek most vagyunk tanúi. Ugyanakkor leszögezhetjük, hogy ez a módszer is azt célozza, hogy ne a kritikával kelljen foglalkozni, hanem a kritikussal, a kritikus minősítésével. Ez a „vitastílus” teljességgel bevett és eredményes is a racionális párbeszéd kiiktatására a jobboldali retorikában.


scream – flickr/marcelino

„A jogállam léte vagy összeomlása mindig tőlük függött. És itthon húsz évig ők határozták meg annak kereteit. Ők mondták meg, miről és hogyan szabad gondolkodni és beszélni. Ők őrizték a gazdaság működésének titkát, és ők hirdették ki, miként kell adóznunk, miközben önmaguknak feltalálták az adóoptimalizálás intézményét. Ők adtak arcot az európaiságnak, és jobbára az ő intenciójukra készültek külföldön a hogyan élünk mi tartalmú lesújtó vélemények.”

Ezt a „kamaszlázadásszerű” szövegrészt is akárhányszor elolvashatjuk, a legnagyobb jóindulattal sem fogjuk fellelni benne, hogy akkor miért is nem igaz, hogy sérültek alkotmányos alapelvek és sérült a jogállamiság is a kormányzás első három hónapjában. Pedig azt gondolhatnánk, hogy viszonylag egyszerűen és tárgyszerűen el lehetne dönteni például egy olyan kérdést, hogy Stumpf István megfelel-e az alkotmánybíróvá választás kritériumainak a fennálló jogszabályok alapján (amelyek nem „pusztán” jogszabályok, hanem az alkotmánybíróvá válás szakmai, azaz garanciális feltételeinek összegzései), vagy sem. Vagy ez nem egyszerűen jogi kérdés? Megvitatható azon az alapon is, hogy a cikkírónak mi a véleménye azokról, akik merészelik megkérdőjelezni az alkalmasságát? Az sem világos, hogy ki és mi alól kellett most felszabadulni? Hacsak nem a plurális gondolkodás „béklyói” voltak ennyire szörnyűek.

És éppen ezen a ponton kell rájönnünk, hogy az írás logikája más: kiderül, nem azt a vádat kéri ki magának a szerző, hogy a kormány a 89-es alkotmányos forradalom eredményeként megszületett jogállam kereteit megsértette, másról van szó. Arról, hogy miért nem ez a szempont.

Erről árulkodnak az ilyen mondatok: „itthon húsz évig ők [mármint a jogállam védelmében fellépők] határozták meg annak [mármint a jogállamnak a] kereteit. Ők mondták meg, miről és hogyan szabad gondolkodni és beszélni… Mindennek ők voltak a forrásai. Ők maguk a mérce.…Csakhogy az általuk szolgált világ a szemünk láttára roppant össze. Álságossága, hamissága, önzése nyilvánvalóvá lett. Az általuk hirdetett szakértelem, piac és tiszta ráció mítosza megrendült. Magyarország a csőd szélére sodródott.”

Mi az, hogy „ők határozták meg”? Mitől voltak „ők” egyedül képesek erre? Nem volt jelen a most győztes párt, nagyon is aktív szereplőként, az elmúlt évtizedekben? És mi is omlott itt össze? Egy kormányzati hatalom vagy valami más? És ha valami más, az azonos-e a 89-es jogállammal? Vagy a 89-es jogállam pusztán valakik értelmezése volt a világról? A liberális értelmiség fügefalevele volt? Nem a szabad és egyenlő polgárok politikai közössége által létrehozott olyan  intézményrendszer, amely a hatalommegosztás elvére épül, amelynek feladata, hogy  belső ellensúlyokkal meggátolja, hogy bármely világnézeti vagy ideológiai felfogás egyeduralomra tegyen szert? Fékezze a törvényhozó többség uralmát, biztosítsa az ismétlődő választásokat? Nem egy ilyen rendszer számonkérhető működéséről és garanciáiról van szó?

Mert ha minderre a válasz nem, akkor valóban logikus, hogy nem azzal kell foglalkoznunk, hogy mennyire sérült már az alkotmányosság, hanem azokkal, akik védik a jogállamot, hiszen így, ugye, csak magukat védik. Akkor elég az ő megsemmisülésüket sulykolni, és velük összemosva, ennek leple alatt fel lehet számolni a „hozzájuk kapcsolt” jogállamot.

Utána pedig már csak egy önfelmentő ideológiával kell leönteni az egészet: „A Fidesz elsöprő erejű győzelmet aratott a választásokon, mert ellenfele lepusztította önmagát. És igaz, ma senki sem látszik a kormányzók erős ellensúlyának lenni. Erről azonban legkevésbé sem azok tehetnek, akiket bizalmukba fogadtak a választók.”

Csak hát az elsöprő erejű győzelemből egyáltalán nem következett volna a jogállami garanciák gyengítése.

Nem arról van szó, hogy csak hatalmi túlsúly jött létre, hanem arról, hogy az elsöprő győzelmet arató, az alkotmánymódosításhoz is elegendő létszámmal rendelkező többség ezt az eredményt a jogállamiság sérelmére gyakorolja. Erről abszolút tehetnek azok, akiket bizalmukba fogadtak a választók. Sőt, ők tehetnek róla.

„Ma nincs másban hinnünk, mint a kormányzó erők józan ítélőképességében”- vált a végén gúnyosból patetikusra Borókai, és valóban, a történtek ismeretében csak ez marad, bár nem tudjuk, a nagy centrális erőtérben mire alapozható ez a remény. Azt meg végképp nem sejthetjük, mire alapozza ő azt a figyelmeztetését a jelenlegi győzteseknek, hogy reméli, „nem válnak mindent meghatározó mércévé. Hogy nem lépnek a bukott politikai elit és értelmiség nyomába.”

Mintha az előző ciklusokban ilyesmiről lett volna szó, hasonló, a másik megsemmisítésére törekvő, túlhatalmi arroganciáról. Ez is a múlt önkényes átszabása, a NENyi-s jelen valamiféle igazolásához.

Van egy hatalmas történelmi mulasztása az előző két ciklus kormányzóinak, az, hogy az elmúlt éveket nem használta fel arra, hogy az oktatásban a demokrácia alapértékeit, elveit, intézményeit a hétköznapi tudás részévé tegyék. Ami történt, ennek is a következménye.

Mindazonáltal nem lenne rossz, ha a jelenlegi kormányzó erő csak annyira akarna meghatározó mércévé válni, mint a jogállam védelmében fellépő kritikusok.

Lánczos Vera                 


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!