Hány hadosztályuk van? – 1.
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. szeptember 10. kedd, 06:59
Nem szeretnék itt túl sok mindent megismételni a nyári szünet előtt az ellenzék dilemmáiról írott cikkeimből, de néhány alaptézist kénytelen vagyok fölidézni. Először is azt, hogy a magyar demokratikus ellenzéknek ma kettős célja kell legyen: az elsődleges és lényegi cél az, hogy kormányra jutva jól kormányozzon, és rendbehozza a mostani kormányzás katasztrofális következményeit, ehhez azonban előbb meg kell buktatni a mostani kormányt, időben tehát ez az első cél. Sőt bizonyos értelemben öncél is, mivel fontos megmutatni, hogy egy megbuktathatatlannak látszó rezsim igenis megbuktatható. Természetesen nem tudhatjuk előre, hogy ez végül sikerülni fog-e, de az is eredmény lesz, ha sikerül megszorongatni, és legalább a jelenlegi szilárd kétharmados országgyűlési többségét, mely egy 50 százalék fölötti választási sikeren alapul, megszüntetni vagy megingatni. Ehhez azonban mint célt igenis a választási győzelmet kell kitűzni. Ha Leonidas és 300 embere nem úgy harcolt volna a termopülai szorosban, hogy ténylegesen győzni fog az enormis túlerővel szemben is, akkor a nagy morális győzelmüket sem érték volna el.
Egy ilyen választási győzelemhez a szavazatok maximalizálására van szükség. Eléggé evidensnek látszik, hogy a demokratikus ellenzék fő ereje, az MSZP, egymaga nem tudja biztosítani a győzelemhez szükséges szavazatmennyiséget. Ezért volt szükség tehát arra, hogy a jobboldallal szembenálló centrista szavazók számára is választási lehetőség adódjon. Ebből a célból jött létre az Együtt, amelyhez később a PM is csatlakozott mint szövetségese egy közös listán. Ezután pedig megkezdődött egy olyan tárgyalássorozat, amelynek célja ennek a két nagyobb erőnek az egyesítése volt egy szélesebb listán, s amelyhez azután később kisebb alakulatok is csatlakozhatnak. Hogy ilyen legyen a sorrend, és ne azonnal kapcsolódjon be a tárgyalásokba mindenki, annak szükségességét a múltkori cikkben már megírtam. És hogy miért ezt a két erőt nevezem „nagyobbnak”? Azért, mert a fölmérések szerint ennek a kettőnek van biztos esélye egy 5 százalék fölötti, és reménye egy 10 százalék fölötti választási eredmény elérésére. Amikor egy történelmi anekdota szerint megpróbálták Sztálin figyelmét fölhívni a Vatikán fontosságára (az egyik változat szerint Laval 1935-ben, a másik és talán hihetőbb változat szerint Churchill 1944-ben), a szovjet diktátor a maga cinikus humorával megkérdezte: „És hány hadosztálya van a pápának?” A kérdés brutális, de realisztikus.
Mint ismeretes, ez a közös lista végül is nem jött létre; két külön lista mellett koordinált képviselőjelölt-indítások lesznek. Ez az eredmény sokakban csalódást keltett, némelyek pedig egyenesen a vészharangot kongatták meg. Csakhogy itt két dolgot is ajánlatos figyelembe venni. Az egyik, hogy mindenki, aki közös listát emlegetett, ezen valójában azt értette, hogy igen, közös lista, de nem úgy önmagában, hanem X vagy Y, szóval vagy Bajnai vagy Mesterházy vezetésével. És a vita mögött, úgy gondolom, tévedés lenne pusztán személyi ambíciókat látni. Mint föntebb írtam, az Együtt eleve azért jött létre, hogy a centrista szavazóknak legyen választási lehetőségük. Ha az Együtt és személy szerint Bajnai ezek után betagozódik egy olyan pártlistába, amelyet a szocialista párt elnöke vezet, ezek a potenciális szavazók azonnal elfordultak volna tőle. Bajnainak tehát ragaszkodnia kellett ahhoz, hogy egy közös listának ő, ne pedig Mesterházy legyen a vezetője. (Imitt-amott fölbukkant időnként Botka László neve is: ez annyiban realisztikus ötlet volt, hogy ő – bár szocialista vezető – mégsem a pártelnök.) És azt hiszem, érthető ugyanakkor Mesterházy „makacskodása” is. A szocialista párt nyilván önfeladásnak és saját kihasználásának érzékelte volna a másik megoldást: így az egész folyamat motorját jelentő aktivistái és a szavazói is csak félszívvel vettek volna részt a küzdelemben, ami viszont aligha lett volna kívánatosnak tekinthető.
A másik figyelembeveendő tény pedig az, hogy a kétlistás koordinált indulás ténylegesen egy kezdettől fogva létező opció volt, s a közös lista és közös miniszterelnökjelölt eszméjét csak a csodavárók emelték a fétis rangjára. Ez olyannyira így van, hogy a Magyar Narancs már június elején nyomtatásban is javasolta ennek a megoldásnak az elfogadását egy szerkesztőségi cikkében, úgyhogy az ember jóformán csak azon csodálkozik, mi a fenét kellett itt még csaknem három hónapig nyavalyogni. Választási szakértők azt mondják, a kétféle megoldás között az eredmény szempontjából alig van különbség, s bár a közös lista pszichológiai szempontból tetszetősebb és vonzóbb (nyilván ezért is próbálkoztak vele a végsőkig), a külön listáknak is megvannak az előnyei: a centrista tábor is és a baloldali tábor is könnyebben szavaz a „saját” listájára. És hogy ezzel Bajnai föladta volna a miniszterelnöki ambícióit, mert a listája nem fog több szavazatot kapni, mint a szocialistáké? Hát lehet, hogy nem fog, qui vivra verra,* de ez nem rajta múlik, hanem a választóin, akiknek a lehetőségei tehát változatlanul megmaradtak.
Bajnai lakossági fórumon – MTI/Lendvai Péter
Az meg, hogy ki lesz akkor Orbán „kihívója”, értelmetlen kérdés. Többpárti választási rendszerben, nem kétpártiban, nem párbaj dönti el az eredményt. A kérdésnek csak egy esetben volna értelme: ha Orbán hajlandó lenne nyilvános vitára az ellenzékkel, mely esetben partnere egyébként nyilván a legerősebb ellenzéki párt vezetője lenne. De hát tudjuk, hogy ez merőben elméleti kérdés.
Végül azoknak, akik szerint a demokratikus ellenzék így „hadvezér nélkül” megy majd csatába (értsd: közös „hadvezér” nélkül), fölhívom a figyelmét két nagy és híres csata lefolyására. Ha már föntebb a görög-perzsa háborúkból vettem egy példát, íme a másik: a végső görög győzelmet meghozó plataiai csatában az athéni és a spártai sereg együttműködött ugyan, de külön-külön harcolt, s verte meg az ellenséget. S egy közismert másik példa az újabb időkből: a waterlooi csatában a Wellington vezette brit és a Blücher vezette porosz hadsereg szintén külön vezetéssel harcolva mért végül vereséget a csatát már csaknem megnyerő Napóleonra.
A többi hadosztályokról legközelebb.
* Qui vivra verra (francia): meglátjuk, ha élünk.
