Van foci
- Részletek
- Napi apró
- 2013. október 15. kedd, 06:58
- Aczél Endre
Kálmán György hajdanán kiült a Nemzeti színpadára és azt mondta, most elmesélem önöknek, hogyan vesztettem el a szüzességemet (Felicien Marceau, A tojás). Most én kiülök a Galamus színpadára és elmesélem Önöknek, hogy miként NEM vesztettem el a hitemet a fociban, noha egy teljes félidőt láttam az amsterdami 1-8-ból.
EZ kocsmai férfitársaságban volt, ahová én már feltöltődve mentem. Tudniillik előtte végignéztem a Horvátország-Belgium meccset, mert módfelett érdekelt, hogy Európa legtehetségesebbnek gondolt, 22 éves átlagéletkorú válogatottja hogyan teljesít Zágrábban. Hazard, Witsel, Lombaerts, Lukaku, de Bruyne, Defour, Fellaini és a többiek remekül teljesítettek, 2-1-re nyertek, a Chelsea Lukaku-jának két szenzációs, egyéni megmozdulásával. Ennek utána mentem a kocsmába, és 0-4-nél felpattantam, mondván a többieknek, hogy az újabb „négyest” nem várom meg (próféta lettél, szívem?), inkább hazamegyek, ráfekszem az internetre, és megnézek mindent, amit tudok. Persze, mindjárt az angolokat. Nyögve bár, de nyertek Montenegro ellen (4-1), ám folyamatosan dörgöltem a szemem, hogy egy alig több mint 600 ezer lakosú miniköztársaság, mint amilyen a „fekete hegyeké”, hogyan képes a játéknak legalább kétharmadában „pariban” lenni az angolokkal a Wembleyben? Noha tudtam, hogy a szerb-montenegrói labdarúgás két legnagyobb ásza, Mijatovics és Szavicsevics is montenegrói volt eredetileg – az ő idejük már bő évtizede (ha nem kettő) lejárt –, úgy fest, a kipótlásuk, ha nem is zavartalan, azért megy (Jovetics, Damjanovics, Vucsinics – ez utóbbi, a legjobb, sérült volt, nem játszott). Mindegy, amit láttam, az jó volt, pláne, hogy a „szívemcsücske” angol csapatot is nagyon fiatal játékosok (Townsend, Sturridge, Welbeck, Cleverley, Wilshere) vitték előre.
Aztán belenéztem egy nagyon „rakkolós” meccsbe, az ukrán-lengyelbe, amelynek ha nem is a színvonala, de a ritmusa, a lendülete képesztett el; a lengyeleknek balszerencséjük volt a 0-1-gyel, meg azzal is, hogy végképp búcsúzniuk kellett itt a riói vébétől.
Az estémet a portugál-izraeli derbivel koronáztam meg, amelyről elöljáróban csak annyit tudtam, hogy hiába Ronaldo, Moutinho, Nani, Melo, Almeida meg a többi világsztár, ez a csapat, ha máson nem, egy banánhéjon megint el fog csúszni. El is csúszott az ügyes, nagyon jól passzolgató és gyors izraeliekkel szemben, éspedig kacagtató módon: a meccs vége felé a kapusuk egy kirúgást a szó szoros értelmében odalökött a vele szemben magányosan ácsorgó izraeli csatárnak, az meg mosolyogva besétált mellette az üres kapuba (1-1). A portugáloknak valamiképp soha nem jön össze – igaz, egy play-offra, azaz helyosztóra most is jók a csoportgyőztes oroszok mögött. Amiképp, mellesleg, a horvátok a belgák mögött.
Amit láttam, abból csak azt szűrhettem le, hogy kár volt azért a 45 percért, amit a magyar csapatra pazaroltam, mert alibi helyett nézhettem volna több igazi focit is, olyan nemzeti tizenegyeket, ahol még a vesztesek is tudtak villogni (Modrics, Jovetics, Lewandowski) s főként: szórakoztatni. Voltaképp az a szomorú, hogy mindennek a levonultával sajnálni kezdtem, hogy nem tudtam nézni a németeket az írek, az osztrákokat a svédek, a kis szlovénokat a norvégok, pláne a dánokat az olaszok ellen; kicsit mazochistának tartottam magamat, amikor visszagondoltam a mi meccsünkre. Amelyről persze csak holdkórosok vagy a nemzetközi fociban magukat ki nem ismerők gondolhatták, hogy egy van Persie-vel, egy Robbennel, egy Lensszel, egy Strootmannal szemben Korcsmárnak, Vargának, Bödének akár a legkisebb esélye is van. De manapság egy „nyolcast” csak San Marinónak vagy Andorrának szokás rugdosni – Máltának, Luxemburgnak már nem –, de semmiképp se egy olyan, önmagára büszke futballnemzetnek, mint a miénk. Ámbár mire is vagyunk büszkék? A múltunkra, ami negyedszázada nincs? A „gógyinkra” (Orbán), ami úgyszintén nem létezik? Az európai élcsapatok telis-tele vannak a mi szebb napjainkban még a térképen sem létező japánokkal, koreaiakkal, izraeliekkel, albánokkal, izlandiakkal etc. – ha a Schalkét nem számítom (Szalai Ádám), a mieink sehol. Legfeljebb kispadon, másod-, harmadvonalban. Ceterum censeo: nem tudunk focizni. Ilyen egyszerű.
