Jobboldali népbarátok
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. október 24. csütörtök, 09:34
- Lendvai L. Ferenc
A népnek elvileg mindenki jót akar, és minden politikai erő meg van győződve róla, hogy amit ő akar, éppen az lesz jó a népnek. A politikát nem ördögök csinálják, legföljebb akik csinálják, időnként sugalmazásokat kapnak és fogadnak el az ördögtől. Tévedés tehát azt hinni, hogy a népnek csak baloldaliak akarnak jót, a jobboldaliak nem. Sőt azt sem lehet mondani, hogy ténylegesen, a szándékoktól függetlenül, csak baloldaliak tesznek jót a népnek, a jobboldaliak soha. És végül, hogy még egyet csavarjunk a dolgon, a baloldaliak ténylegesen népbarát intézkedései is vezethetnek némelykor nemkívánt káros következményekhez, s nem lehet azt állítani, hogy a jobboldaliak esetében viszont mindig csakis ez a helyzet állna elő. Mivel a továbbiakban a jobboldali népbarátságról kívánok írni, a baloldali félresiklásokról itt csak annyit jegyzek meg, hogy mondjuk a kommunisták nyilván jót akartak a népnek a kommunizmus megvalósításával, de tudjuk, hogy mi lett ténylegesen belőle; vagy egy kisebb léptékű példával élve, az előző rendszer népjóléti intézkedései olyan kölcsönökön alapultak, amelyek súlyosan eladósították az országot; vagy egy még kisebb léptékűvel, a száznapos jóléti programok végül válsághoz és később a kormány bukásához vezettek.
Míg azonban a baloldal esetében közvetlen cél a nép jóléte, legföljebb rossz – és rossz eredményre vezető – eszközökkel látnak hozzá a cél megvalósításához, a jobboldal esetében az elsődleges cél soha nem a nép, hanem mindig „a nemzet” fölemelése és naggyá tétele. A nép jóléte csak ennek a fő célnak alárendelten kerül terítékre. Így van ez a mai jobboldali magyar kormánynál is. A többször világosan kitűzött, egyértelműen megfogalmazott és nyilvánosan meghirdetett szociális cél a nemzeti burzsoázia kialakítása és megerősítése. És valóban: a kormány minden idevágó intézkedése elsősorban a felső osztály és a felső középosztály, vagyis a nagyobb és kisebb burzsoázia érdekeit szolgálta és szolgálja. Már az alsó középosztály (amelyet teljes joggal a néphez számíthatunk) helyzete sem fontos neki, nem beszélve az alsóbb, szegény rétegekről. Amellett a kormány hangsúlyozottan „nemzeti” burzsoáziát akar, s ezen nem egyszerűen azt érti, hogy ez magyar (és ne külföldi függésű) burzsoázia legyen, hanem azt is, sőt döntően azt, hogy az általa megfogalmazott nemzeti célokat szolgálja ki. Ezért ezeknek a szerinte nemzeti céloknak az érdekében még a hagyományos – normális gazdasági alapon működő – burzsoáziával is szembefordul, ha nem paríroz az ő mániáihoz. Nemzeti burzsoázia számára valójában csak az általa politikai alapon teremtett, az ő saját embereiből és ezek klientúrájából álló újburzsoá réteg. Ez egyébként volt mindig így a nem gazdasági törvények szerint működtetett, hanem politikai direktívák szerint rángatott kapitalista rendszerekben. A fasiszta és a nemzetiszocialista módon szervezett kapitalizmusban is az uralkodó párt emberei és klienseik adták a burzsoázia megbízható rétegét, s mind Mussolini, mind Hitler azonnal szembefordult a hagyományos – és korábban őt támogató – „normál” burzsoáziával, mihelyt annak józan képviselői bírálni kezdték végletesen nacionalista fantazmagóriáikat és voluntarista gazdaságpolitikai őrültségeiket.
Operabáli jótékonykodás a Blahán – operabal.com
A nép valamelyes jólétének jobboldali szem előtt tartása tehát ehhez a koncepcióhoz igazodik. A jobboldali rezsimeket sohasem a jótékonykodás érzülete vitte rá, hogy a szegény nép sorsán könnyítsenek, ellenkezőleg, a szegény nép sorsán való könnyítés szükségszerűsége vitte rá őket a jótékonykodásra. Miben is áll ez a szükségszerűség? Abban, hogy a gazdasági burzsoáziának a gazdaság normál működéséhez, a politikai burzsoáziának pedig uralma további fönntartásához szüksége van rá, hogy a nép békén maradjon. Ahogyan már annakidején Hegel jellemezte a helyzetet: „A szegénység magában senkit sem tesz csőcselékké: ezt csak a szegénységgel összekapcsolódó érzület határozza meg, a belső lázadás a gazdagok ellen, a társadalom ellen, a kormány ellen stb.” (Jogfilozófia, 244. §.) A normálisan működő gazdasági rendszerekben ez a belátás oda vezet, hogy a gazdaságilag uralkodó osztályok áldoznak valamennyit a saját vagyonukból az egész rendszer működőképességének fönntartása érdekében. A politikai direktívák szerint igazgatott rendszerekben azonban a mohó újburzsoák egy fillért sem óhajtanak föláldozni a saját zsákmányukból, inkább tovább zsákmányolnak, s az újabb zsákmányból juttatnak némi morzsákat a népnek. Például a totalitárius rendszerek szívesen elvették a külföldi tőke, a zsidók stb. vagyonát, a mostani pitiáner magyar kormány meg védelmi pénzt szed a bankoktól és megzsarolja a külföldi vállalatokat. Ebből lesz aztán a „népjóléti” rezsicsökkentés szegénynek és gazdagnak egyaránt, meg a devizahitelmentés egy jól megcélzott agresszív, s a tűzifaosztás egy még jobban megcélzott szerencsétlen csoportnak. A nagyobb arányú kedvezmények, bár a nép érdekében állónak tüntetik föl őket, rendszerint a magasabb státusú rétegeknek kedveznek, így például az adózási szabályok, sőt a rezsicsökkentés is a nagyfogyasztóknak jó, s a devizahiteles kedvezményekkel is a nagyobb jövedelműek tudtak élni. Őszintén szólva, Mussolini vagy Hitler szociális programjai ennél azért nagyvonalúbbak voltak. Hogy azonban Magyarországon a szegény néprétegeket – úgy tűnik – egy tál lencséért meg lehet venni a rövid távra pozitívan kiható kedvezményekkel (amelynek hosszú távon persze majd ők isszák meg a levét), az sajnos mélységes anyagi és szellemi elnyomorodottságukról árulkodik. Mert a jobboldali népbarátok filléres ajándékaiért, ha ezt most nem is látják, egyszer majd mégiscsak súlyos árat fognak fizetni.