Serleg-beszéd

(Az úgynevezett serleg-beszéd november 15-én, a Bibó István Közéleti Társaság zártkörű ünnepi vacsorájának kezdetén hangzott el, amelyet Károlyi Mihály, az első magyar köztársaság elnökének emléke, valamint a köztársasági eszme előtti tisztelgés jegyében rendez meg a Társaság minden évben, amióta Károlyi szobrát elmozdították a helyéről. További részletek arról, hogy miért serleg-beszéddel kezdődik a megemlékezés, a Társaság honlapján olvashatók.)







Kedves Jelenlévők!


Megtiszteltetés számomra, hogy e jeles alkalomból, amikor a köztársasági eszme előtt tisztelgünk és felidézzük az első magyar köztársasági elnök emlékét, ebben a körben szólhatok.


Felemelő számomra, hogy részesévé válhatok annak a régi-új tradíciónak, amely a köztársaság szellemének megőrzése érdekében teremtődött meg. Felemelő kézbe fogni azt a serleget, amelyet már sok évtizeddel ez előtt is a köztársaságra emeltek magasba, elkötelezetten mindazon értékek iránt, amelyeket ez a fogalom jelöl.


Ebben a körben, ahol baloldaliak, liberálisok és konzervatívok, a közélet legkiválóbbjai vannak jelen – ezért a szavaknak is más a súlyuk –, nemcsak megtiszteltetés, hanem kivételes lehetőség is számomra, hogy arról beszéljek, amit ma állampolgárként, publicistaként a legfontosabbnak tartok.


Magyarországon a köztársaság több mint államforma. Magyarországon úgy alakult a helyzet, hogy a köztársasági eszméhez kötünk minden olyan értéket, amely az alkotmányos demokráciához, a demokratikus jogállamhoz, az egyének szabad kiteljesedéséhez kapcsolódik.


A harmadik magyar köztársaság több mint húsz évig élt, békés demokratikus európai környezetben, mégis bekövetkezett, amire nem számítottunk, az, hogy külső behatás nélkül meg lehetett dönteni.


Kende Péter „A köztársaság törékeny rendje” címet adta kitűnő könyvének, amelyet én most újra kezembe vettem, amikor a beszédre készültem. Végtelenül kifejező ez a cím. Alig másfél évtized telt el e könyv megjelenése óta, és a harmadik magyar köztársaság rendje romokban van.


Hosszasan lehetne sorolni, miért igaz ez az állítás, de az okokkal itt mindenki tisztában van. Csak annyit jegyeznék meg, hogy már nincsenek meg a kormányzat feletti ellenőrzés intézményes biztosítékai; a politika világa az átlagpolgár számára már megint átláthatatlan, joggal érezheti úgy, hogy az állam nem érte, hanem ellene van; ki van szolgáltatva hektikus és általa nem befolyásolható változásoknak, politikai önkénynek; a törvényalkotás kézivezérelt, a jogbiztonság erősen sérült, a törvény előtti egyenlőség megkérdőjelezhető, a választási eljárási szabályok a hatalom érdekében vannak eltorzítva.


Nem túlzás ehhez hozzátenni, hogy a demokratikus intézményrendszer lerombolása láthatóan nem elég; az is naponta tetten érhető a szándék, hogy a köztársaság egész eszmevilága is porrá legyen zúzva. Erről szól a hatalomkoncentráció, az élet minden területének ellenőrzés és közvetlen befolyás alá vonása, a helyi szabadságok felszámolása. Szimbolikusan ezt üzeni az ország elnevezéséből a köztársaság szó törlése.


Mindannak kapcsán, ami történt, én ma itt a demokratikus köztársaság egyik lényegi és elengedhetetlen feltételének fontosságát szeretném hangsúlyozni. Azt, hogy szükségszerűen közmegegyezésen alapszik. Közös akarat nélkül, anélkül, hogy a közösen elfogadott elveket, értékeket, szabályokat minden politikai erő, illetve a társadalom tagjainak túlnyomó többsége magára nézve kötelezőnek tartsa, nincs demokratikus köztársaság.


A rendszerváltást követően a pluralista parlamentáris demokrácia intézményrendszerét és mögöttes elveit a politikai erők elfogadták, illetve kisajátították.


Ha az egyik politikai erő megkérdőjelezi ezt a konszenzust, akkor a rend túlélése azon múlik, hogy van-e egy kritikus többség, amely meg tudja védeni.


A folyamat mára, egy antidemokratikus párt hatalomra kerülésével, a konszenzus teljes felrúgásával zárult le. De most nem róluk szeretnék beszélni, hanem a mi felelősségünkről. A baloldali és liberális értelmiség felelősségéről. Vajon ha a köztársaság ethoszához következetesebben ragaszkodtunk volna, az más irányt adott volna e folyamatnak? Erre az én a válaszom az, hogy nagy valószínűséggel igen.


Gyakran elhangzik, hogy nem elég megalkotni az intézményrendszert, a demokratikus működés proceduláris rendjét, mert ha nincsenek demokraták, akik működtetik, kiüresednek az intézmények. Nagy mulasztása volt a rendszerváltásnak – s most leegyszerűsítve fogalmazok –, hogy nem oktatta, nem tette tananyaggá a demokráciát.


De nem egyszerűen az történt, hogy abban hitben ringattuk magunkat, hogy majd az intézményrendszerhez idomul a gondolkodás; ott sem érvényesítettük ezt az értékrendet, felfogást, ahol lehetett volna. Például a sajtóban, a politikai elemzésekben, a közbeszéd formálása során. Sőt, kialakult az a trend, hogy elegendő a demokrácia formalitásait számon kérni, és közben lépten-nyomon azt mondják, hogy az embereket ez a kérdés úgysem érdekli.


Mire gondolok? Például 2002-ben, amikor a Fidesz választási csalással magyarázta a saját vereségét – egy általa szervezett és felügyelt választás után! –, nem azt állítottuk világos ellenvetésként szembe, hogy a választások tisztaságának és eredményének minden alapot nélkülöző megkérdőjelezése az alapkonszenzus, a közös játékszabályok megkérdőjelezést jelenti, tehát antidemokratikus magatartás. Nem azt mondtuk, hogy mint ilyen, nem fér bele a demokráciába. A folyamatosan sulykolt álláspont az volt, hogy itt érthető alternatív valóságértelmezésről van szó, amely egy vereséget szenvedő párt szempontjából érthető és rendben lévő dolog.


Amikor például a Fidesz önmagával kezdte azonosítani a nemzetet, akkor kevés volt ezt a „nemzet” szó kisajátításnak, kirekesztő politizálásnak nevezni; világosan ki kellett volna mondani, hogy ezzel a demokratikus rend mögött álló alapkonszenzust sérti meg súlyosan, ami nem fér bele a demokráciába.


Ha ilyen megvilágítást kaptak volna ezek és a hasonló esetek, ha a nevükön lettek volna nevezve kezdettől fogva a demokrácia határait feszegető, rajtuk túllépő politikai megnyilvánulások, akkor fogalmat alkothatott volna a közvélemény is arról, hogy egy politika meddig demokratikus és mikortól antidemokratikus.


Vagy példaként említhetem a politikai versenynek azt a felfogását, amely a társadalmi környezetnek azt üzeni, hogy a valóság akár totális átértelmezése is teljesen rendben lévő dolog, csak az a kérdés, hogy mennyien hiszik el, és hogy ki csinálja ügyesebben. Ennek az értékmentes attitűdnek a természetessé válása és elburjánzása idézte elő többek közt azt, hogy a hazugság mára teljesen felcserélődhetett a valósággal, különösen ha a médiatér elfoglalásával párosul.


Ez szükségszerűen kiábrándult, apolitikus közvélekedést eredményezett. Holott nincs másról szó, mint hogy a párttanácsadók eszközei és a pártlogikai megfontolások vették át a nyilvánosságban a „köz” tájékoztatásának szerepét, ahelyett, hogy megmaradtak volna a pártszékházak falai között.


A közre csak a „végtermék” tartozna, amelynek egy olyan közeg közvetítésével kellene a nyilvánosság elé kerülnie, ahol nem a pártlogikák, hanem egy demokratikus kritériumrendszer szempontjai érvényesülhetnek a kérdések elemzésében, a vitákban. Ahol a pártatlan tájékoztatás, illetve a minden párttól való egyenlő távolságtartással követelménye helyébe nem a nihilizmussal lép. Ahol nem számít elfogultságnak észrevenni és bizonyítani, hogy az egyik politikusi magatartás vagy pártálláspont kevésbé vagy inkább megfelel a demokratikus kritériumrendszernek, mint egy másiké. Hogy ez nem így megy, az nagyban elősegítette, hogy mára tényleg nem maradt terepe az értelmes politikai diskurzusnak.


Akik például 2010-ben felelős véleményformálókként úgy nyilatkoztak, hogy nem is baj, ha kétharmados győzelmet hoz a választás a győztesnek, mert egyszerűbb lesz olyan társadalom-átalakításokba fogni, amelyek megegyezés hiányában halasztódtak, azok lényegében azt üzenték a társadalomnak, hogy a demokrácia kényelmetlen, feleslegesen komplikált konszenzuskereséseivel volt baj, nem a konszenzus- és kompromisszumképtelenséggel. Nem arra törekedtek, hogy minél többen megértsék és elfogadják, hogy nincs demokrácia konszenzus, kompromisszumok nélkül – ami nem azonos az önfeladással. A konszenzuskényszer biztosítékainak kikapcsolása viszont egyenlő a kontroll kikapcsolásával, ami veszélyt jelenthet a demokratikus működésre.


Ezek talán széttartó, felszínesnek tűnő példák, de hosszan sorolhatók, és nagyon jellemzőek. Sokadmagukkal együtt nagy szerepet játszottak a demokrácia mögöttes elveinek meg nem értésében, elfelejtésében, az irántuk való közöny elmélyülésében. És erre végtelenül rossz válasz, amikor azt mondjuk, hogy az embereket a demokrácia amúgy sem érdekli, ezzel „nem lehet választást nyerni”.


Én határozottan vitatom ezt a tézist, különösen egy olyan történelmi helyzetben, amelyben a törésvonalat éppen a demokrácia iránti elkötelezettség, illetve ennek az elutasítása jelenti, és az a tét, hogy milyen rendszerben akarunk élni. Nem hiszem, hogy lenne jelentősebb vízió ma, mint az, amelyik a jelenlegi állapotból ismét demokratikus köztársaságot akar teremteni Magyarországon. Nem igaz, hogy ez nem kaphat megfelelő súlyt egy választási kampányban. Ehhez azonban szemléletet kéne váltani mindannyiunknak, világosan kellene beszélni, vissza kéne helyezni a köztársasági eszmét a középpontba.


Nem késő kimondani, hogy ebben minden demokratikus politikai párt egyetért. Nem késő kimondani, hogy ennek alapján összefogni az új konszenzus teremtése érdekében nem elvek feladását jelenti, hanem éppenséggel elvek képviseletét, a plurális demokrácia megmentését. Ezért is nagyon helytelen összeborulásnak nevezni – lekezelő, elvtelen magatartásra utaló kifejezéssel – ezt a törekvést.(Hogy még egy példát említsek a felsoroltak mellé.)


Talán keményen hangzik, de nem hihető, hogy valóban a demokrácia helyreállítását tekinti legfontosabb céljának bármelyik párt, ha a feladatai közt nem teszi első helyre az ehhez szükséges konszenzus elérését. Már csak azért sem, mert minden egyéb feladat teljesítése ezen áll vagy bukik.


Arra emelem poharam, hogy ez sikerüljön!


Köszönöm, hogy meghallgattak.


Éljen a köztársaság!



Lánczos Vera