Az ásotthalmi választás tanulságai



Sikerült követ dobni az állóvízbe a Magyar Narancsnak azzal az írással, amelyben arról számolt be, hogy Ásotthalmon újsütetű DK-tagok Toroczkai Lászlót fogják támogatni a korábban Fidesz-színekben működő polgármesterrel szemben december 15-én, az időközi választáson. Majd vasárnap meg is született az eredmény: Toroczkai nagy fölénnyel (71,5–28,5 százalékos arányban) győzött.


Vessünk egy pillantást az előzményekre. Ásotthalmon azért kellett választást tartani, mert az előző képviselőtestület október 3-án feloszlatta magát.


November 14-én adta hírül az MTI, hogy a helyi MSZP-szervezet tagjai átigazoltak a Demokratikus Koalícióhoz.


November 15-én jelentette be Toroczkai László, hogy ő is indul a polgármesterségért. Az MTI szerint a helyi választási bizottság három polgármesterjelöltet vett nyilvántartásba ezen a napon: Toroczkain kívül a volt polgármestert és Babarczi Antalt, volt képviselőtestületi tagot.


Babarczi december 4-én közleményt adott ki, amelyben bejelentette, hogy visszalép, arra hivatkozva, hogy méltatlan támadások érték a korábbi polgármestertől is, Toroczkaitól is.


Vagyis december 5-étől kezdve állt elő az a helyzet, hogy a volt polgármesterrel szemben Toroczkai maradt az egyedüli kihívó. A Narancs cikke december 12-én jelent meg.


A cikk megjelenése után, még ugyanazon a napon, a DK csongrádi szervezete közleményt adott ki: „A sajtóban fölröppent hírekkel ellentétben a Demokratikus Koalíció egyetlen országos vagy helyi szervezete sem tárgyalt az ásotthalmi polgármester-választásról, nem állított jelöltet, és nem döntött egyik jelölt támogatásáról sem. A Demokratikus Koalíció eddig sem vállalt és a továbbiakban sem vállal semmiféle közösséget nácikkal, fasisztákkal, fajgyűlölőkkel és antiszemitákkal. Mindezek folytán a leghatározottabban cáfolja, hogy támogatná Toroczkai polgármester-jelöltségét. A DK Csongrád megyei 2. sz. választókerületi szervezetének vezetése nem tud arról, hogy a párt bármely tagja vagy csoportja ezzel ellentétes döntést hozott volna. Ha ez mégis megtörtént, az illetők olyan élesen helyezkedtek szembe a DK alapelveivel, krédójával és politikájával, hogy egy percig sem lehet tovább helyük a pártban.”


Ezek a száraz tények, amelyek az ismert eredményhez vezettek: az ország ötödik legnagyobb községében (4200 lakos) a magyar szélsőjobb győzött, úgy, hogy 1264-en (37,4 százalék) vettek részt a választáson.


Tanulság persze akad, köztük olyanok is, amelyek a hivatalos tanulságlevonók (ők politológusnak vagy elemzőnek nevezik magukat) reagálási módjából szűrhetők le, de ez utóbbiakról később.


Előbb a szerintem fontos tanulság. Bizony, még ha csak egy hónapja volt is egy új szervezetnek (mert DK-tagként újnak tekinthető a korábbi MSZP-s csapat), azt is ki kellett volna használnia arra, mégpedig az új párt eszmevilágának megfelelően, hogy kézzel-lábbal akadályozza a szélsőjobb terjeszkedését. Még ha a DK-nak van is mentsége a mulasztásra – mert nyilvánvaló, hogy Ásotthalmon az MSZP egyedül volt jelen baloldali ellenzékként, és a párt éppen évtizedes beágyazottságára értékként szokott hivatkozni a többi ellenzéki formációval szemben –, baj, hogy nem szólalt meg a vészcsengőjük azonnal, mihelyt Toroczkai színre lépett. Szerencsétlen egybeesés, hogy miután az MSZP nem tett semmit október 3-ától november 14-éig (és talán éppen ez volt az oka, hogy a teljes alapszervezet átvándorolt a DK-hoz), éppen a kiválással egyidőben (egy nap eltéréssel) regisztrálták Toroczkait polgármesterjelöltként. De akkor is meg kellett volna szólalnia a vészcsengőnek, ha tény, hogy akkor még volt versenyben ellenjelölt, egészen a december 4-ei váratlan visszalépéséig. És ha békeidőkben egy hónap irreálisan rövid időnek tekinthető is, a nulláról indulva a DK-nak kampányba kellett volna kezdenie bárki mellett. Nekem úgy tűnik, a DK vezetői levonták ezt a tanulságot – ez derült ki Vadai Ágnes ATV-s nyilatkozatából is.



A Betyársereg „életre hívója”, ahogyan maga az echte náci csoport nevezi Toroczkait – MTI

Ugyanakkor szimptomatikus a hazai politikai kultúrát tekintve, ahogyan erre az eseménysorra a demokratikus térfél sajtója és véleményformálói reagáltak. A vészcsengő láthatóan bennük sem berreg 2014 kihívása miatt, mert ha szólna ez csengő, akkor nem maradnának meg a pártpolitikai értelmezések keretei között, és nem humorizálgatás, káröröm, szenzációkeresés vagy a valóság tudatos torzítása jelenne meg a nyilatkozataikban.


Filippov Gábor például, a Népszabadság szerint, azt mondta, hogy „ha lenne kedvünk viccelődni egy ilyen nyomasztó fejleményen, azt mondhatnánk: Ásotthalom igazolta, hogy teljes körű ellenzéki összefogással a Fidesz kétharmaddal is megverhető”. (Értsd: Toroczkai kétharmaddal verte – az egyébként nem létező fideszes jelöltet.)


Vagyis amire elsősorban odafigyelt, az a teljes körű összefogás iránti választói igény és mindenekelőtt az összefogást képviselő politika nevetségessé tétele volt. Amúgy a szélsőséges politikus győzelmét szerinte is több körülmény szerencsétlen együttállása alapozta meg, ő két dolgot említett: a Fidesz kihátrálását a saját polgármestere mögül, illetve a helyi baloldal anarchikus állapotát. Azt persze nem részletezte, hogy ez az anarchikus állapot mégiscsak azzal állt elő, hogy a településen egyedül jelen lévő MSZP képviselői hirtelen a DK-hoz igazoltak át, bár azt megemlítette, hogy korábban az MSZP nem ügyködött azon, hogy ellenjelöltet építsen fel.(Jegyezzük meg, hogy erre hat hetük volt a kiválásig, azt követően már csak négy hét állt rendelkezésre a választásig.) Még szerencse, hogy Filippov szerint sem állja meg a helyét az a vád, hogy maga a DK „paktált volna le” a szélsőjobboldallal, de az a következtetés, hogy a helyi DK egy hónapja átigazolt tagjai azért támogatták Toroczkait, mert megtévesztette őket a DK szerinte radikális, már-már polgárháborús retorikája a Fidesszel szemben, az finoman szólva is meredek. (Túl azon, hogy ez az állítás nem védhető és nem igazolható, azért különösen felháborító a gondolatmenet, mert emlékeim szerit évszámra hallhattuk Filippovtól is azt a divatos elemzői vélekedést, hogy teljesen érthető, ha a Fidesz olyan nyelvet használ, amely a saját választói megszólítására a legalkalmasabb – és mondják ezt mindazokkal szemben, akik a Fidesz valóban szélsőségesen ellenséges, kirekesztő, tényleg háborús retorikáját kifogásolják. Ők mindig lebecsülték ennek a retorikának a politikai kultúrát roncsoló hatását, az eredményét pedig nem konstruált, hanem „adott” hiteltelenségként varrták azok nyakába, akikre a „nagyon érthető” retorika zúdult. Most meg felróják azt is, ha eufémizmus nélkül nevén nevezik a Fidesz politikáját. Az pedig, hogy az MSZP-től egy hónapja átigazoltak tévelygései olyan következtetést alapozhatnának meg, hogy „a párt szervezettségével és belső moráljával kapcsolatban vet fel kérdéseket, ha egy helyi szervezet ilyen mértékben mehet szembe a központi akarattal” – több mint erőltetett: pontosan ugyanaz a karakterrombolás, amelyről az imént beszéltem. Vajon kiderülhetett-e, hogy egy ilyen helyzetben miként fog reagálni tíz, három héttel korábban a DK-hoz csatlakozó tag? Az rossz indulattal sem állítható, hogy a Dk álláspontja az ország nyilvánossága előtt ne lenne pontosan ismert és egyértelmű, legkivált éppen a rasszizmus, a szélsőjobboldali nézetek ügyében. Akkor mégis milyen kérdések vetődnek fel Filippovban a párt belső morálját illetően? Természetesen nem véletlen, hogy ezt sejtetésként adja elő, mert állításként indokolni képtelen lenne. De a sejtetés vajon mennyiben fér bele a pártatlan elemző eszköztárába?


Hasonlóan sajátos – bár személy szerint tőle egyáltalán nem szokatlan – értékelését adta a helyzetnek Ceglédi Zoltán egyik ATV-s nyilatkozatában. Ceglédi egyenesen saját igazolásának tartja a történteket, hiszen ő már hónapok óta falra hányt borsóként ismételgeti – mondja –, hogy a pártok szavazóinak össze-vissza lopkodása nem vezet semmilyen eredményhez az ellenzéki oldalon, mert „ettől nem lesznek többen”. (Azaz Ceglédi szerint a tagság és a szavazók valamiféle hitbizományt jelentenek. Ha egyszer megvannak, a pártjuknak már semmit sem kell tenni értük, csak őrizni őket. Ha elégedetlenek a semmittevés láttán, és továbbállnak, akkor az lopkodásnak minősül.)


Olvassa, mondta Ceglédi, hogy Ásotthalmon azért történhetett meg mindez, mert nem volt helyben ellenzéki összefogás. Hát kivel kellett volna összefogni, kérdezte teátrálisan, ha az egyetlen erő eddig az MSZP volt, majd ugyanazokból az egyetlen a DK lett, az meg Toroczkait támogatták. Legalábbis az egyikük ezt nyíltan felvállalta, a többiek meg nem tettek ellene semmit.


Nyilván véletlen egybeesés, hogy Ceglédi is a kiterjedt ellenzéki összefogás lejáratására helyezte a hangsúlyt. Szerinte az „lebutított” üzenet, hogy „mindegy, kivel, mindegy, milyen program mentén, csak fogjunk össze a Fidesszel szemben”, Ásotthalmon és a végeken már törli azt a feltételt, hogy a szélsőjobbal viszont nem. (Csak az a kérdés, hogy ki butítja így le az eredeti üzenetet? Lehetséges, hogy a Republikon Intézet munkatársa, az ATV szerkesztőinek egyik kedvence, tényleg csak annyit ért a teljes körű ellenzéki összefogást szorgalmazó politikából, hogy „mindegy, kivel, mindegy, milyen program mentén”? A demokratikus jogállam helyreállítása nem elég jó program? Egy politológus ne tudná, hogy ez mennyi mindent jelen? Ne értené, hogy ezért és ennek a megvalósításáért szövetséget kötni a különböző kormányzati filozófiák és elképzelések ellenére is lehetséges, sőt bizonyos történelmi helyzetben kötelező? Ki butít itt le, mit és kit? Nehéz eldönteni, melyik a kedvezőtlenebb magyarázat erre a véleményre: hogy a képviselője tényleg nem érti, mit jelent a demokratikus minimumban egyetérteni, vagy azt, hogy némely pártlogikákhoz való igazodás vezérli. Ceglédi szerint az ásotthalmi DK-sok arra kondicionálódtak, hogy a Fidesz ellen bármit lehet.(Vagyis Ceglédi amoralitással vádolja éppen a DK-t, a DK retorikáját állítja be közéleti durvaságnak, elvakult és indulati alapú politikának, aminek a következménye a „bármit lehet”. Arról szónokol, hogy ha az ellenzék agresszív, s ezen nyilván a DK-t érti, akkor ez válik követendő példává, és ez emeli odáig az ingerküszöböt, hogy még Toroczkai László is befér alá. (Milyen érdekes egybecsengés ez is a Filipov-féle levezetéssel.) Vagyis Ceglédi úgy állítja be éppen a DK-t, mint azt a pártot, amely nem intellektuálisan pontos és világos meghatározásaival van jelen a közéletben, hanem épp ellenkezőleg: a vak indulatok gerjesztésével. Vagyis éppen identitása legfontosabb karakterében igyekszik roncsolni a DK-ról kialakult képet. Belöki egy szélsőségesnek nevezett mezőbe, s ezzel még a Fidesz igényeit is kielégíti, onnan szoktuk ugyanis hallani, hogy vannak itt ezek a szélsőségesek, jobbra a Jobbik, balra meg a jelenlegi baloldal, Ceglédi szerint, ugye, a DK.


Ceglédi az ásotthalmi esetet a karizmatikus vezető fogalmának átértelmezésére is igyekezett felhasználni. „Ha durván fogalmazó ún. karizmatikus vezetőket keresünk, akkor egy helyi választáson, ha van egy Toroczkai Lászlónk, aki ezeknek az ismérveknek jól megfelel a helyiek szemében, és helyben az emberek nem pártpolitikai alapon szoktak szavazni, akkor esélyessé válik az a jobbikos politikus, aki az ellenzéki oldalon most divatossá tett ismérveknek megfelelő módon kommunikál.” Legyen világos, mit mondott itt Ceglédi: a karizmatikus vezető arról ismerszik meg, hogy durván fogalmaz, ez most állítólag divattá lett téve a baloldalon is. Tehát ha ezentúl a karizmatikus jelzőt használjuk valakire (s a baloldali térfélen ezt Gyurcsányra szokás használni, sulykoltan negatív előjellel), azzal egy durván fogalmazó indulatos politikust írunk le. Aki tehát karizmatikus, mert képes hatni szélesebb tömegekre, az veszélyes, és rendes ember ilyet nem támogathat a tisztességes középszerrel szemben. Ez Ceglédi üzenete, ha kicsomagoljuk. Kicsit talán leegyszerűsítettem, de nem jobban annál, ahogyan Ceglédi elemez. Működik ez, mint a faék.


Ceglédi szerint a helyi átlépés lyukat ütött az MSZP országos szervezeti hálózatán. Az szerinte logikus, hogy az Együtt–PM ott nem dolgozik, mert a megállapodás óta ugyan miért ténykedne ugyanott, ahol van már egy MSZP. Vagyis ha a DK „ellopta” az alapszervezetet, onnantól egyedül az ő dolga lett volna cselekedni. Felelőssége ebben az MSZP-nek már miért is lenne, hiszen „csak” felszámolódott. (Ez az a pont azonban, ahol Ceglédi briliáns elmélete arról, hogy nincs szükség szélesebb körű összefogásra, a legkönnyebben megtorpedózható. Ha ugyanis létrejött volna már a teljes körű ellenzéki összefogás a demokratikus pártok közt, akkor a helyi MSZP szervezet nem kényszerült volna átlépni a DK-ba, s akkor talán lett volna energiájuk az összefogó ellenzéki erőknek tényleg a választókkal foglalkozni – ahogyan Bajnai és Mesterházy mindig elmeséli nekünk, amikor a választói megrendelést figyelmen kívül hagyva másra terelik a szót az ellenzéki összefogás bővítésére irányuló kérdéseknél.


Ha amoralitás jellemzi ma a politikai közéletet, sőt általában a magyar társadalmat, ami sajnos tény, akkor ezt a sajnálatos állapotot az ilyen „elemzések” tovább erősítik. Azok az elemzések, amelyek évek óta tudatosan vagy zsigerből kevernek fogalmakat és értékeket pártlogikák kiszolgálása érdekében. Ceglédi most éppen a szélsőségességet keveri a szerinte agresszív stílussal, az agresszivitást meg a szenvedélyességgel mossa össze, hogy végül a karizmatikus fogalmát is belökje a szélsőségesség ismérvei közé.


A hazai politikai kultúrából totálisan hiányzik az az intellektuális töltet, amelynek többek közt a színvonalas elemzői munkát is fémjeleznie kéne. A közélet valóban autonóm gondolkodásra sarkalló magyarázatai a tudományos munkák szűk szegmensébe szorultak vissza. Az átlagpolgár számára nemcsak az oktatásból hiányzik a legalapvetőbb állampolgári és demokráciaismeretek megszerzésének lehetősége, de a sajtó és a politikát hivatásszerűen magyarázók sem alkalmasak rá, hogy a valódi pártatlanság jegyében egyetlen viszonyítási pontot és mértéket fogadjanak csak el, a demokratikus köztársaság, az alkotmányos jogállam értékrendjét. Hogy ezt tegyék közkinccsé, minél szélesebb kör számára érthetővé, hogy minél többek számára váljon lehetővé az értékalapú döntés, amikor politika, politikusok, pártok közt kell választaniuk.



Lánczos Vera