Miért tanul az ember?
- Részletek
- 2014. február 05. szerda, 05:47
- Huszár Ágnes
Danka Miklós másodszor járt a Parlamentben a nemzetközi diákolimpián elért kivételes teljesítménye okán. 2008-ban a Nemzetközi Informatikai Diákolimpia ezüstérmeseként kapott meghívót, az idén pedig felkészítő tanárként. Bár diplomáját Cambridge-ben szerezte, munkahelye pedig Londonban van, kéthetente hazajár Magyarországra, hogy nála alig fiatalabb tehetséges diákokkal foglalkozzon.
A 2013-as nemzetközi diákolimpia győzteseit kormánytagjai élén maga a miniszterelnök fogadta. Beszédében elmondta, a fiatalok eredményei azt bizonyítják, a sokat bírált magyar oktatási rendszer képes lépést tartani a világ élvonalával. Danka Miklós véleménye szerint két év múlva aligha lesz ennyi sikeres diák, mert sokkal kevesebb tanár fog vállalkozni a felkészítés munkájára. A mostani oktatási rendszer ugyanis, amely első menetben minden pedagógust visszasorolt az alapkategóriába, nem ösztönzi őket az egyéni képességfejlesztésre. Az önképzésre fordítható időt csökkentették az iskolaépületben kötelezően letöltendő órákkal. Aki heti harminckét órát eltöltött egy zsúfolt tanáriban vagy hangos osztályteremben, annak aligha marad ideje és ereje önképzésre és a kiemelkedő tanítványok egyénre szabott fejlesztésére. A pályakezdőt a szakmai továbbképzéseket végzett, netán doktorált kollégával egy kategóriába söprő rendelkezés – a takarékos államkasszán kívül – mindenkinek árt. A kiemelkedőt megalázza, a fiataltól pedig a jövő perspektíváját veszi el. Legjobban magának a közoktatásnak és a tanulóknak árt.
Orbán Viktor az ünnepségen arra biztatta a diákokat, hogy tanuljanak, szerezzenek tapasztalatokat külföldön, de térjenek utána haza. Saját példáját idézte, 1989-ben hazajött Oxfordból és „azt a célt tűztem ki magam elé, hogy Magyarországot, ha törik, ha szakad, olyan országgá tegyem, ahova haza lehet jönni”.
És nyilván úgy gondolja, ez sikerült is neki. Minden jó és szép, ami ebben az országban megvalósul, minden értékes teljesítmény, amely magyar emberek nevéhez fűződik, az ő egyszemélyes víziójában a saját sikereként értelmeződik.
Orbán, Balog, Hoffmann és a diákolimpikonok – MTI/Koszticsák Szilárd
A vizionáriusokat nem szokták zavarni a tények. Jelen esetben az, hogy a tavalyi diákolimpikonok jó része már most külföldön tanul. Ők ugyanis csakugyan okos gyerekek, és nemcsak matekból és fizikából. Úgy beszélnek idegen nyelveket, hogy tizennyolc-húszévesen sikeresen be tudnak kapcsolódni külföldön az egyetemi képzésbe.
Azért mennek el, mert úgy ítélik meg: a magyarországi felsőoktatás nem biztosít számukra kifutási lehetőséget. Világosan látják a folyamatos forráskivonással meggyengített, a kiemelkedő oktatók nyugdíjba kényszerítésével középszerűvé züllesztett magyar felsőoktatás helyzetét, és nem kérnek belőle.
A jelenlevőket a beszéd után az X-faktoros Vastag-testvérek produkciója köszöntötte, majd együtt fényképezkedhettek az ország nagyjaival. Hoffmann Rózsa és Balog Zoltán mosolyogva állt a fiatalok gyűrűjében, ők szemmel láthatóan magukénak tekintették a sikert.
Danka Miklós a nem sajtónyilvános fogadásra emlékezik vissza a legnagyobb ellenérzéssel. Balog Zoltán EMMI-miniszter elősorolta az okos gyerekekre vonatkozó sztereotípiákat: „csámpás lábúak, nem életrevalóak, szobatudósok”, majd megnyugtatta őket, rájuk ezek nem vonatkoznak. Aztán kijelentette, lám, megérte tanulni, hiszen megkapták érte az elismerést. Ebbe nyilván beleértette a közös fotót a miniszterelnökkel és az együtt hallgatott esztrádműsort.
Balog miniszternek, akire Orbán az emberi erőforrásokat bízta, szemmel láthatólag fogalma sincs arról, milyen forrásból merítik az emberek az erőt a kivételes teljesítményhez. Nem tudja, amit ezek a fiatalok igen, hogy a teljesítmény jutalma önmagában rejlik. A matematikai, informatikai feladatok megoldása izgalmas rejtvények sorozata. Az embert annyira elsodorja az érdekes munka, az új távlatokat nyitó tanulás, hogy nem bírja abbahagyni. Azzal kel, azzal fekszik, nem bír, nem is akar belőle kiszakadni. Örömhormonok szabadulnak fel az agyában, boldognak érzi magát.
Az emberi erőforrásokért felelős ember aligha olvasta a nem Fidesz-Magyarországon világhírűvé vált Csíkszentmihályi professzor könyveit. Pedig belőlük megtudhatná, hogy semmi, a legdrágább luxuscikk vagy a legkifinomultabb szórakozási forma sem nyújtja azt a kivételes áramlatérzést (flow), amit a jól végzett munka okoz. Az ember érzi, hogy keze alatt tökéletes formákat vesz fel egy tárgy, hangzik fel egy zenemű, formálódik egy szöveg. Az ember nem érez fáradtságot, úgy tűnik neki, bármeddig tudja folytatni.
A teljesítmény önmagában hordja a jutalmát. A közösség elismerése is öröm persze, hiszen az ember nem (csak) magának érlel sajtot, nevel jószágot, szerez zenét. A kormányzati elismerés azonban kétélű dolog. Benne van az is, hogy az állam kiköveteli a maga részét az egyéni teljesítményből. A beszédek, a kínos örömködés azt sugallja, hogy ezeket a kedves, okos gyerekeket nem kiváló tanáraik erőfeszítése, hanem maga a KLIK-esedett közoktatás repítette fel a szakmai siker közelébe. Olyanok ők, mint a ház új urai, akik a kertben termett gyümölccsel, dióval kérkednek. Pedig nem ültettek, nem neveltek semmit, nem dolgoztak érte, a ház birtokba vételével egyszerűen elorozták a régiek munkájának gyümölcsét.
A tehetséggondozás hosszú távú befektetés és nem is mindig sikeres. Nem minden palánta ered meg, nem minden fiatal fa fordul termőre. Ami most a magyar oktatásügyben történik, illetve nem történik, annak a mai és a holnapi nemzedékek lesznek a kárvallottjai. Hacsak idejében nem csomagolnak, mint a mai diákolimpikonok.
