ÉS
- Részletek
- Vendégek
- 2014. március 04. kedd, 06:01
- Gerő András
2014. február 10-én a Mazsihisz vezetősége levelet írt a miniszterelnöknek. Ebben a levélben többek között kifejezik kívánságukat, miszerint: „Egy olyan intézmény megvalósítását javasoljuk, melyben a magyar-zsidó együttélés a magyar és a zsidó kultúra szimbiózisa, a közösen létrehozott értékek kerülnének bemutatásra.” Úgy gondolják, hogy egy ilyen intézmény „képes lenne bemutatni milyen értékek jöttek létre a magyar nemzet számára, s milyen értékeket adott egymásnak a magyarság és zsidóság”.
Magyar és zsidó.
A kezdeményezés elgondolkoztató. Anélkül, hogy a javaslat minden lehetséges vetületét számításba venném, talán néhány megfontolást érdemes felvetni, annyira és abban a terjedelemben, amennyi a propozíció intellektuális értéke.
A kezdeményezők
A Mazsihisz név mozaikszó. A szervezet teljes megnevezése: Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége. A név alapján világos, hogy itt egy vallási szervezetről van szó. (Közismert, hogy 1868 óta a vallásos magyarországi zsidók szervezetileg három részre szakadtak: az ortodoxok, a statusquo ante és a neológ hitközségek rendszerére.)
Az 1991-ben létrejött Mazsihisz mostanra már csak a neológ hitközségeket tömöríti, 1993-ban kiváltak belőle az ortodoxok és 2004-ben létrejött a statusquo ante folytonosságát biztosító EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség).
Tehát a javaslatot a magyarországi neológ zsidó közösségek szervezete tette, amely a zsidó vallási szervezetek közül a legnagyobb. Ez annyit tesz, hogy a magyarországi neológ zsinagógákban nagy ünnepekkor maximum 4–5000 ember jelenik meg, de a hitközségek életének folytonosságát legfeljebb 2–3000 ember biztosítja.
A holokauszt szörnyű pusztítása után, 1949-ben, az akkori népszámláláskor rögzítették utoljára, hivatalosan és kötelező érvénnyel, a magukat zsidó vallásúaknak tartó személyeket: 133 862 zsidó vallású személyt regisztráltak, akik közül több mint százezren Budapesten éltek.* Anélkül, hogy az okok, a különféle migrációk számosságát és a folyamat természetét részletesen vizsgálnánk, megállapíthatjuk: több mint hat évtized alatt számottevően csökkent az aktív vallásgyakorlók száma. Ettől függetlenül: ha Magyarországon a zsidó vallási közösségnek van hangja, akkor az főként a Mazsihisz hangja.
A Mazsihisz 1991-ben nem a semmiből jött létre. Közvetlen elődje a zsidó vallás különféle irányzatait tömörítő, az 1950-ben, a sztálinista hatalom diktátuma nyomán létrejött Magyar Izraeliták Országos Irodája (MIOI), illetve az 1956 után átnevezett szervezet, a Magyar Izraeliták Országos Központja (MIOK) volt. (A két háború közötti neológ zsidó vallási szervezet a Magyar Izraeliták Országos Irodája nevet viselte.)
Figyelemreméltó, hogy 1991-ben, amikor a szervezet újjáalakult, az addigi tradícióktól eltérően nem magyarnak, hanem magyarországinak hívta, illetve hívja magát.
Itt persze nem tekinthetünk el egy rövid áttekintéstől.
Mint minden vallás, a zsidó vallás is egyetemes, nincs nemzeti tartalma. Mózes nem magyar, mint ahogy Jézus Krisztus vagy éppen Mohamed sem az. Ezért indokoltnak tűnik, hogy egy vallási szervezet a nemzeti tartalmat tükröző jelzőt nélkülözze, és csak arra az országra utaljon, ahol éppen működik. Így jártak el a reformátusok is, hiszen úgy hívták magukat: Magyarországi Református Egyház. 2009-ben azonban új alkotmányt fogadtak el, és megalapították a Magyar Református Egyházat. Az evangélikusok ugyancsak nem a magyar, hanem a magyarországi szót használják egyházuk megnevezésében. Nem így a muszlimok; őket 1988-ban jegyezték be egyházként, s nevük szerint ők a Magyar Iszlám Közösség (2000-ben kivált belőlük a Magyarországi Muszlimok Egyháza, amelyet olyan Magyarországon élő arab muszlimok alapítottak, akik nem voltak megelégedve az anyaközösséggel).
A vallásos magyar lakosság döntő többsége katolikus. A hierarchikusan szervezett, világközponttal rendelkező katolikus egyház önmagát Magyar Katolikus Egyháznak nevezi. Külföldi használatra szánt neve: Catholic Church in Hungary. Itteni vezető szerve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. A Magyar Katolikus Egyház szervezetének részét képezi a keleti katolicizmus is, így aztán például a görög katolikusok saját egyházukat magyar görög katolikus egyháznak hívják.
Úgy tűnik, hogy a Magyarországon működő egyházi szervezetek eltérő módon viszonyulnak a magyar jelző használatához, de a katolikusok, a reformátusok és az iszlám csekély számú honi híve elkötelezte magát a magyar kifejezés használata mellett. Az univerzális vallási tartalmat a nemzeti partikularizmushoz is kötni kívánják.
Nem így a zsidók. Ők az evangélikusok mintájára hangsúlyosan azt jelzik: magyarországiak. Indokolható és finom distinkció a nemzeti tartalommal szemben. Azért gondolom így, mert azt még nem hallottam, hogy valakit azért ne tartsanak magyarnak, mert evangélikus, de azt már igen, hogy valakit azért nem tartanak magyarnak, mert zsidó. A vallásos zsidó szervezet önmegnevezése arról szól, hogy nekik is megvan a távolságtartásuk a nemzeti tartalmat kifejező jelző tekintetében; akár úgy is, hogy saját, korábban létező szervezeti megnevezéseiket felülírják. Ők az univerzálist távolítani kívánják a partikuláristól.
Ők – saját tradícióik ellenére – magyarból lettek magyarországiak.
Magyar nemzet, zsidó vallás
A magyar nemzeti tartalmat közlő kategória. Sokfajta értelmezése alakult ki az idők során. Az eredeti kulturális tartalom szinte rögtön politikaivá is vált, majd a fogalom etnicizálódott, és létrejött olyan olvasata is, amely különféle kritériumok alapján szűkíteni akarta a magyar, a magyarság értelmezését.
Az egyik szűkítő értelmezés abban állt, hogy a zsidóellenességet beépítették a nemzetfogalomba. Ez nem csak magyar sajátosság volt, hiszen az antiszemitizmus Európa minden államában a nemzetfogalom újradefiniálását is jelentette.
A zsidóellenességnek is több változata létezett. Az egyik csak a zsidó vallású személyeket akarta kívül tartani a nemzetfogalmon, a másik a zsidó származást tekintette kizáró oknak.
Hosszú eszmetörténeti sora van annak, ami a magyar nemzettudat különféle variációit példázza. Nem célom ezt áttekinteni, elégedjünk meg annyival: a magyar fogalom különféle, nagyon eltérő változatait, interpretációit példázza a Kossuth Lajostól Teleki Pálon át Szálasi Ferencig, a Petőfi Sándortól Németh Lászlón át Erdélyi Józsefig terjedő ív.
De az nem kérdés, hogy bármely magyar-fogalom nemzeti tartalmat jelöl.
A zsidó-fogalom eredetileg azokról szólt, akik a judaizmusban, a judaizmussal élnek. A judaizmus nem volt terjeszkedő vallás, de be lehetett térni. Éppen ezért nem lehet egyértelműen egy néppel azonosítani, hiszen – tudjuk – annak idején még a kazár fejedelem is betért népével együtt a zsidó vallásba. De felemlíthetném a székely szombatosok példáját is, amely jól jelzi a zsidó vallás egyik olvasatának jelenlétét egy alapvetően keresztény közegben.
Akiknek nem tetszett a zsidó vallás, azok antijudaizmusban gondolkodtak. Így tett hosszú időn át a kereszténység is, aminek az lett a következménye, hogy a keresztény államok számtalan zsidóellenes rendelkezést hoztak. De ők sem származási alapon gondolkodtak, ami annyit jelentett, hogy a judaizmusból kitérteket már nem sújtották retorzióval. Jól jelzi ezt a folyamatot a nagyon katolikus Spanyolországban a konvertiták sorsa. A származását tekintve zsidó, ámde konvertita családból származó Francisco Franco az 1930-as évek végétől haláláig az ország katolikus vallású diktátorává válhatott. De a különbségtételt példázza Ferenc József magyar uralkodó gyakorlata is: ő zsidó vallású személyt nem nevezett ki miniszterré, ámde kereszténnyé lett zsidó esetében ezt minden további nélkül megtette.
A zsidók egykor volt közös történetét egyfelől – belülről – a judaizmus, másfelől – kívülről – a kereszténység antijudaizmusa adta. Ebből a két elemből állt össze az a hol képzeletbeli, hol valós gettó, amelyben évszázadokon át éltek a zsidók Európában.
Ahogy fokozatosan kezdett leépülni a középkorias antijudaizmus, és elindult a szekularizáció, a polgárosodás, a modernizáció, úgy változott meg a zsidók helyzete: a közös történet helyébe eltérő történetek léptek, ráadásul ezek az eltérő történetek az egyes társadalmakban némileg másképpen is alakultak.
Magyarországon is bekövetkezett az, ami Európa sok országában: a judaizmus modernizálódott (nálunk ezt neológiának hívták, hívják); az emberek egy része még ettől a vallásosságtól is megvált (vagy úgy, hogy kikeresztelkedett, vagy úgy, hogy érdektelenedett, vagy úgy, hogy vallástalan lett).
Az antiszemitizmus Európában is és Magyarországon is nagyrészt azért jött létre, mert a vallási csoporttudat egyre kevésbé lett jelentős, és éppen ezért nem a szabad identitásválasztás, hanem a származás alapján próbálta a csoportképzést létrehozni.
Az antiszemitizmus virulenssé válása visszahatásában arra ösztönzött, hogy az egyébként egyre kevésbé vagy csak külsődlegesen vallásos zsidóknál is kialakuljon egyfajta „zsidó nép”-tudat, amely önmagát mitikus, az Ószövetségből és az isteni választottságból eredeztetett közösségként tételezte, és előbb-utóbb a népből a judaizmus világi nemzetét kívánta megformálni. Ezt hívták politikai cionizmusnak. A gondolatsor lényege az volt, hogy ha van zsidó nép, akkor legyen zsidó nemzet is, s ha van nemzet, akkor legyen hazája, országa. Itt pedig kínálkozott a modern nemzettudat előtti bibliai idők világa, azaz hogy Cion (Izrael) legyen a zsidó nemzet országa, noha a politikai cionizmus atyjának tekintett Herzl Tivadar – átmenetileg – Ugandát is elfogadta volna.
A Magyarországon élő zsidók nem rendelkeztek nemzeti tudattal, túlnyomó részük az asszimilációt választotta, amit tükrözött az is, hogy fokozatosan a magyar nyelv lett az általuk használt elsődleges nyelv. A nyelv fontossága meghatározó, hiszen a nemzeti hovatartozásnak az anyanyelv primer feltétele, közege és kritériuma. Saját nyelv nélkül – legalábbis az európai kultúrában – nincs nemzet. Nem véletlenül mondták, „nyelvében él a nemzet”.
A zsidók magyarosodtak, magyarrá váltak. Aki nem akart magyarosodni, annak a XIX. század végétől, a XX. század elejétől ott volt a modern zsidó nemzeti opció, a cionizmus is, amely egyszerre volt világi, nemzeti és a vallási mitológiára támaszkodó.
A cionizmus a XIX. századi utópiák közül – legalábbis napjainkig – a legsikeresebbnek bizonyult, mert 1948-ra elérte legfőbb célját, Izrael állam megalakulását és azt, hogy létrejöjjön a megálmodott zsidó nemzet és a reálisan valóra váltott zsidó haza együttese. 1897-ben a Palesztinában élő zsidók a világ zsidóságának 0,4 százalékát adták, most viszont a világ zsidóságának 45 százaléka él Izraelben.** Ha ez a trend folytatódik, akkor 10–15 év múlva a világ zsidóságának többsége a zsidó nemzetállam polgára lesz.
Azok a zsidók, akik a zsidó nemzeti ideológia és minden XX. századi kataklizma ellenére Magyarországon maradtak, a magyar kultúrában és a magyar kultúrával élnek, magyarok – értelemszerűen beleértve ebbe a judaizmust különféle módon megélő embereket is.
Azért magyarok, mert más nemzeti identitásuk nincsen. Ha a zsidó nemzet tagjai kívántak volna lenni, akkor erre – az elmúlt negyedszázadban bizonyosan, előtte kalandosan – módjuk lett volna. De aki itt él, az sem kényszerből, sem szabad akaratból nem ezt választotta.
ÉS
A Mazsihisz mint neológ vallási szervezet javaslata az együttélésre vonatkozóan egy nemzeti tartalom mellé egy vallási tartalmat állít. Két, nem egymásra vonatkozó, különnemű fogalom kerül társviszonyba. Ez önmagában is problematikus, illetve fogalmilag nem helytálló. A zsidó párja itt legfeljebb a keresztény lehetne, és akkor a javaslat keresztények és zsidók együttéléséről szólna. Ez értelmezhető, hiszen történetileg és kulturálisan kifejthető, érvelhető.
Ha a fogalmi párt más, nemzeti oldalról nézem, akkor tartalmilag a magyarnak az izraeli lehetne a párja, de az adott esetben ennek különösebb értelme egyáltalán nincsen, hiszen – minden antiszemita értelmezés ellenére – semmilyen tapasztalati tény nem támasztja alá, hogy kultúránkat a magyar-izraeli együttélés dominálná.
A magyar és zsidó együttélés esetében nemcsak a fogalmi ellentmondásosság tarthatatlan, érvelhetetlen. Van más probléma is.
Ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint a két háború közti magyar állami antiszemitizmus kulturális és állampolgári értelemben magyarokat sújtott, és a holokauszt esetében a magyar állam segítségével, aktív közreműködésével semmisítettek meg a nácik zsidó származású magyar embereket, akkor ebből az is következik, hogy az üldözötteket és megölteket nemzeti értelemben magyarnak tételezzük. Ha elválasztjuk a nemzetit a zsidótól, akkor óhatatlanul igazoljuk azokat is, akik nagyon is ártó szándékkal voltak érdekeltek ebben a szétválasztásban. (Innentől a zsidók idegenek, és velük szemben indokolt az idegenrendészeti eljárás, lett légyen annak bármilyen következménye.)
Nemcsak fogalmi és narratívaprobléma van az „és” használatával. Gyakorlatilag is kezelhetetlen, mert tényszerűen nem igazolható.
Lássunk néhány példát „a magyar és zsidó együttélés” krónikájából.
Karinthy Frigyes magyar és zsidó író volt? Örkény István magyar és zsidó író volt? Magyarul és héberül, esetleg jiddisül írtak? Hol vannak héber, illetve jiddis kézirataik? A magyar (a nemzetközi szakirodalomban bécsinek hívott) operett történetében Lehár Ferenc a magyar és Kálmán Imre a zsidó? Lehárnak magyaros, Kálmánnak zsidós dallamai születtek? Ki fogja ezt bebizonyítani? Ha megnézzük az 1931-es Hyppolit, a lakáj című filmet, amelyben Csortos Gyula a lakáj, Kabos Gyula pedig az újgazdag vállalkozó szerepét alakítva játszik együtt, akkor ez a magyar és zsidó együttélés példája lenne? A film Magyarországon készült, mindenki magyarul beszél benne, és a két említett színész egyaránt az ország fővárosában, Budapesten lakott. Kabos személyes sorsát nagyon is érintette a Horthy-éra állami antiszemitizmusa, de ettől ő még éppolyan magyar színész volt, mint Csortos Gyula. Ismereteim szerint a film töretlen népszerűsége sem bontható zsidó és magyar szegmensre. Akkor tehát konkrétan miről beszélünk?
Mégis mi lehet az értelme, illetve az eredménye ennek a szétválasztásnak? Vélhetőleg az, hogy egy sokféle komponensből álló és folyamatosan építkező, változó magyar kultúrát utólag szétbontsunk magyar és zsidó elemekre, s ahelyett, hogy a személyi kiválasztódás történeti-szociológiai szempontjaival bíbelődnénk vagy a tehetségre figyelnénk, megteremtsünk valamiféle racionálisan és történetileg nehezen indokolható külön zsidó, illetve tőle eltérő magyar jelenlétet.
Az a benyomásom, hogy egy magyar és zsidó dichotómiában elgondolt logika nem más, mint pozitív hangsúlyú kifordítása annak a faji antiszemita logikának, amely a holokauszt alapját szolgáltatta. Egy ilyen megközelítés éppúgy zsidót keresne mindenütt, ahol az adott személy nem zsidóként, hanem magyar íróként, zeneszerzőként vagy éppen színészként van jelen. Az egyetlen zsidó benne a származása (amiről nem tehet) és nem a teljesítménye (amiről tehet). Ezt hívom a kifordított faji antiszemita logikának.
Nem érdemes ott zsidót keresni, ahol az illető sem származási, sem vallási értelemben nem zsidóként van jelen.
Ráadásul a származási zsidó keresgélése a legrosszabb fajta magyar nemzettudatot igazolja vissza; azt, ami a magyar fogalmát – s mi más a nemzet, mint tágan értelmezett kultúrája? – mindig szűkítésben, szeletelésben gondolja el.
Felejtés és alkotás
Megítélésem szerint a Mazsihisz javaslata fogalmilag tarthatatlan. Nem szándékoltan, hanem dőresége miatt visszaigazolja a két háború közti állami antiszemitizmust annak minden következményével együtt, s ami a legfontosabb, gyakorlatilag is működésképtelen, mert makacsul ellentmond a tényszerű megismerhetőségnek. El kell felejteni, s akkor, remélhetőleg, más sem fog a magyar-zsidó együttélés időtlen kettősségében gondolkodni vagy beszélni.
Mégis – legalábbis intellektuális értelemben – mit lehetne tenni?
A megoldás szervezetileg és tartalmilag is kézenfekvőnek tűnik.
A Mazsihisz kezelésében van a Magyar (!) Zsidó Múzeum, amelynek alapját Európa második legnagyobb zsidó kegyszergyűjteménye adja. A múzeum alapvető profilja a zsidó vallás, illetve a zsidó vallási tradíciók bemutatása, noha egy termet a holokauszt emlékezetének szentelnek. A múzeum ötlete 1896-ban merült fel, és az intézmény az 1930-as évek elejétől létezik.
A XXI. század hozzáadott értéke lehetne, hogy ez a múzeum – megőrizve azt a profilt, amelyet eddig magáénak vallott – kiegészül egy új arccal. Az új arc egy új állandó kiállítás lehetne, adott esetben a helyreállítani kívánt Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában***.
A kiállítás tárgya a magyar zsidóság története lehetne. A magyar zsidók mondják el, mutassák meg a saját történetüket. Bemutathatóvá válna a judaizmus és a változó erejű antijudaizmus kettősségében leélt évszázadok története, s az is, hogy a magyar nemzetté válás folyamata miként hatott az országban élő zsidó közösségekre. Lehetne szó az asszimilációról, a disszimilációról, s a lehetséges integrációs formákról is. Szerepet kaphatna a politikai cionizmus, hiszen emblematikus képviselője, Herzl Magyarországon született, itt járt iskolába, élete végéig kitűnően tudott magyarul.
A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga – Forrás: panoramas360x180.blogspot.hu
Be lehetne mutatni azt a folyamatot, amelyben a zsidók magyarokká lettek, s azt is, hogy adott esetben miként távolodtak el a magyarságtól, s miért választották az önálló nemzeti létet, illetve a kiszakadást a magyar kultúrából. Egyszóval mindazt, ami egy valaha volt nagyjából-egészében közös történetet megélt közösség életéből széttartó történeteket hozott létre, amelyek a maguk különbözőségében egyaránt hitelesek.
A kiállítás nem nélkülözhetné azokat a vonulatokat sem, amelyek a már magukat magyarnak tartó zsidókat ki akarták lökni a nemzet politikai és kulturális közösségéből.
Miután a magyar zsidóság története folyamatos, egy ilyen kiállítás időben napjainkig tarthatna, s rendszeresen frissülhetne.
Egy ilyen megközelítés komoly és nem antiszemita szakirodalomra támaszkodhatna; az adott intézmény – azaz a Magyar Zsidó Múzeum – arculatát a XXI. századhoz igazítaná, s vélhetőleg sokak érdeklődésére igényt tartana.
Legfőképpen pedig egy ilyen állandó kiállítás visszahatásában – a sok közül – egy olyan magyar nemzetfogalmat erősítene, amely nyitott a sokszínűségre, a nemzet kulturálisan integratív felfogására.
A dőreség megnyilvánulását már láttam. Az értelmes alkotást még nem érzékelem.
Van-e hozzá ész, erő és oly szent akarat?
* Központi Statisztikai Hivatal, 1949. évi népszámlálás, 9. kötet, Demográfiai eredmények, (Budapest: KSH, 1950), 322 skk.
** Ari Shavit: Hazám az ígéret földje. Izrael győzelme és tragédiája. Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2013. 498.p.
*** A szerk. megj.: A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga panorámaképe itt nézhető meg.
