Galamus.hu - Így beszéltek ti… avagy: Cseppben a tenger – pillanatképek a Magyar Országgyűlésről XXIV.

Így beszéltek ti… avagy: Cseppben a tenger – pillanatképek a Magyar Országgyűlésről XXIV.

Nyomtatás

Részletek: 2014. március 09. vasárnap, 08:03; Lendvai Ildikó

Horthy, holokauszt, Veritas, avagy: struccok a Parlamentben

A szerk. megj.: Ez Lendvai Ildikó utolsó beszámolója a kétharmados magyar országgyűlés ténykedéséről (legalábbis parlamenti képviselőként az utolsó). Köszönjük neki a tanulságos felszólalás-válogatásokat, és külön a hozzájuk írt bevezetőit.

Február 13-án hivatalosan véget ért a ciklus utolsó parlamenti ülésszaka. Hacsak a Fidesz nem akarja felhasználni a parlamenti kulisszákat valamilyen kampánymutatványhoz, és nem hív össze rendkívüli ülést mondjuk egy kis őszödözésre vagy simonozásra, a képviselők utoljára ültek össze. A függöny legördült, a happy end elmaradt. Néhány fontos témában – lásd a címben jelzetteket – maga az előadás is.

Pedig a tél vége a politikában az Országházon kívül elég drámaira sikeredett. Az országgyűlés utolsó, februári ülésnapjai idején mindenfelől sötét felhők gyülekeztek a Parlament körül. Nem csoda, hogy belül is egyre sűrűbben csattogtak a villámok. A paksi botrány miatt be volt vetve minden, eddig szokatlan módszer: tízpercen keresztül sikoltó sziréna, molinók, narancssárga luftballonok, Orbánnal feleselő Orbán. Utóbbi akkor, amikor a miniszterelnök négy év „sikertörténetét”, benne a paksi paktumot méltató beszéde közben Szanyi Tibor magnójából felhangzott Orbán egyik korábbi beszéde, amelyben az előző kormányok oroszokkal való tárgyalását dörgő hangon vért kívánó hazaárulásként, az ország elleni puccsként jellemezte.

Sokan féltik is az állandósult csatazajtól, a közöny áttöréséhez szükséges egyre harsányabb cirkuszi mutatványoktól az Országgyűlést. Az aggodalom még érthető is, ha nem az ülések színvonalát lezüllesztő kormánypárti képviselők sírnak a leginkább a Parlament már rég ködbe veszett tekintélyéért. Ha nem éppen azon az áthatolhatatlan falon próbálnának az akciózó képviselők egyre hangosabban dörömbölni, amelyet a kurzus húzott fel minden józan érvvel és tisztességes tárgyalási szándékkal szemben maga köré.

Ezúttal azonban a Parlamentben nem a zaj volt a legzavaróbb. Hanem a csend. A csend, amely vattapaplanba burkolta és hallhatatlanná tette azokat a hangokat, amelyek a falakon kívülről, az igazság és a történelemhamisítás drámai ütközetéből juthattak volna el az Országgyűlésbe. Pedig ez a tél részben erről szólt. A Gábriel arkangyalos szobor felállításáról szóló puccsszerű szilveszteri döntéstől kezdve a kormányzati kutatóintézet főigazgatójának „idegenrendészkedéséig” számos eseményből, nyilatkozatból, figyelembe nem vett tiltakozásból állt össze annak az agymosásnak a hadművelete, amelynek során a javak és jogok megrablása után a történelmet is kisajátítanák. Kitől elvennék, kinek odaadnák, ahogy ez a trafikoktól az utcanevekig annyi mindennel megtörtént.

De a trafikokról legalább éles parlamenti vita zajlott. A történelem megrablásának drámáját viszont szinte teljesen sikerült kizárni az Országház falai közül. Születtek ugyan idevágó határozati javaslatok, de azokat a kormánytöbbség nem engedte napirendre tűzni. A hosszú téli szünetben interpellációkra sem volt mód, így csak a kevesek által követett írásbeli kérdések műfajában kerülhetett sor némi kulisszák mögötti polémiára. Igaz, a parlamenti üléskezdetkor a miniszterelnöknek lett volna módja hosszas beszámolójában némi szót ejteni az akkor már javában előállt botrányokról, netán megoldásukra is vállalkozhatott volna, de ez fel sem merült benne. Pedig a hosszú beszédben igazán kitért mindenre, ami csak eszébe jutott. Istenem, valahogy ez nem jutott eszébe. Viszont megemlékezett a téli szünet minden apró eseményéről, például még arról is, hogy gratuláció jár mondjuk a zalaszentgrótiaknak, mert bővítették az ottani üzemet. Vagy arról, amit különösen örvendetes hírnek talált, hogy az azerbajdzsáni Alijev Alapítvány támogatásával a Vakok Batthyány László Gyermekotthonában új épületet emeltek. Értem én: meg kellett nyugtatni a híveket, hogy a vérdíj jó célra fordítódott. De Orbán akkor sem tért ki a múlthamisítás körüli vitákra, amikor nagy levegővétellel bejelentette: „Eltakarítjuk a múlt romjait”. „Magyarország képes volt gondolkodásában, életszemléletében, ha úgy tetszik, lélekben is megújulni; ez a lelki megújulás adja sikereink végső magyarázatát. Ezt még a materialistáknak sem érdemes lebecsülniük. Ezért vagyunk képesek a sokszínűség értékének megőrzése mellett nemzeti egységet is létrehozni.”

Miközben a kormány a nemzeti egység létrehozásán fáradozott, a kurzus történelemszemléletének ellenfelei egyfolytában megbontották az „egységet”. Jobb is, hogy a Parlament megpróbálta lesöpörni az egységbontó témákat a napirendről. Mintha csupa strucc üldögélne az ülésteremben. A védőfal azonban mégsem sikerült teljesre. Néhányan megpróbáltuk kihasználni a réseket. Írásbeli kérdéseket tettünk fel Szakály Sándor botrányos kijelentéséről, rákérdeztünk a miniszterelnökre, hogyan várható el Szakálytól, akinek mellesleg a Vitézi Rend tagjaként esküje szövege szerint hűséget kellett fogadnia Horthynak, ama bizonyos „veritas”, az igazság feltárása. A szabályok szerint valamilyen választ az ilyen kérdésekre mégiscsak kell adni, ezért a strucc (adott esetben az Orbán helyett felelő Semjén Zsolt) kidugta fejét a homokból, de csak egy pillanatra. A kérdésekre egy-egy mondatos választ adott. Oláh Lajosnak, aki azt kérdezte: Egyetért-e a kormány Szakály nyilatkozatával, a válasz így hangzott: „Köszönöm kérdését. Tájékoztatom, hogy a kormány nem ért egyet Szakály Sándor álláspontjával”.

A másik kérdésre, amely a főigazgató kívánatos felmentéséről tudakozódott, még egyszerűbb volt a minden indoklás nélküli felelet: „Köszönöm kérdését, a válasz nem”. Igazán kielégítő magyarázat. De legalább a Mazsihisz és más tiltakozók is tudhatják, mire számíthatnának az Orbán levele szerint a választások utánra, illetve szándékos bunkósággal a „húsvéti megújulás” utánra halasztott tárgyalásokon.

Struccként viselkedett az emberi jogi bizottság elnöke is. A szocialista képviselők kezdeményezték a bizottsági ülés összehívását, azzal az indokkal, hogy a holokauszt-emlékév előkészítése a Szabadság téri emlékmű terve és Szakály Sándor nyilatkozata miatt az eddigi nyomvonalon folytathatatlannak látszik.

Az elnök szemlátomást kínban volt. Azt nem mondhatta, hogy minden rendben van, és azt sem, hogy a bizottságnak, amely mellesleg az egyházakkal és vallásokkal is foglalkozik, semmi köze nincs például a Mazsihisz és a miniszterelnök párbeszédéhez. Ezért elismeri: „valóban egy nagyon fontos és aktuális problémát kívánnak bizottsági napirendre tűzetni”. Hogy ettől mégis megmeneküljön, inkább a vezetése alatt működő bizottságot minősíti értelmes tárgyalásra alkalmatlannak. Közli: a normális diskurzus reményét „a közel négy év tapasztalatai alapján semmivel nem tudom alátámasztani”.

Bizottsági tagként teljes meggyőződéssel ezt nem is merném cáfolni. A kereszténydemokrata elnök, Lukács Tamás azonban megriad saját önkritikus hangulatától, és gyorsan átvált a felvetett téma bagatellizálására. Röviden „zsurnalisztikai tényállásoknak” nevezi a botrányokat, amelyektől már zengett az ég. Meg is magyarázza a szerinte pofonegyszerű tényállást: „tényként kell rögzíteni, hogy a német megszállás egy történelmi tény…. Ettől függetlenül minden olyan cselekvés, ami végső soron az emberi élet kioltásához vezetett, elítélendő.” Ja, az persze más. Akkor minden rendben. Még az is érthető, hogy a bizottsági ülést az elnök az előbbi szofisztikált érvelés alapján nem hívta össze.

Volt azonban olyan bizottság, amely nem úszhatta meg ilyen könnyen. Mivel két történelmi tárgyú országgyűlési határozati javaslat is született, a kulturális bizottság kénytelen volt dönteni, beengedi-e az indítványokat a plenáris ülésre. Az egyik az MSZP javaslata, amely gátat kívánt vetni a Horthy-szobrok állítgatásának, a másik a Jobbiké, amelyik viszont november 16-át, Horthy Miklós budapesti bevonulásának napját emléknappá akarta nyilvánítani. Ebben a helyzetben L. Simon Lászlónak, a bizottság fideszes elnökének nem volt könnyű struccként homokba dugni a fejét és elbújni a vita elől, de ő vitézül állta a sarat, és mégiscsak megoldotta a lehetetlennek látszó feladatot. A két indítvány leszavaztatása előtt kétségbeesett igyekezettel hárította el, hogy a bizottságból bármelyik kormánypárti képviselő állást foglaljon. Nem is nyitotta ki a száját egyik sem. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy megértsék az elnök figyelmeztetéseit: „Óvnám magunkat, hogy mélyebb történészi és a korszakot értékelő vitába menjünk bele.” „Egy sor olyan szimbolikus vitát vállalunk fel, amit nem kellene… ne menjünk bele.” „Azt tudom mondani, hogy ezeknek a szimbolikus vitáknak nem itt van a helyük”. Végül kivágta az adu ászt, megtalálva a legmarkánsabb érvet a Jobbikkal szemben: „Már nem tudom, hány ünnepnappal kapcsolatos előterjesztésnél mondtam el azt, hogy nem győzzük követni. Azt hiszem, hogy nincs szükség ennyi emléknapra.” Hiába, nem könnyű a struccok dolga. A Jobbik bezzeg nem jár ilyen bonyolult páva-, illetve strucctáncot. Pörzse Sándor kifakadt a szocialista javaslat hallatán: „Abszurd, hogy ilyet egyáltalán van pofájuk beadni.” Novák Előd meg is jövendölte: „egyre több önkormányzat áll már amellé, hogy emléket állítson a Horthy-korszaknak, ezt a folyamatot nem fogják tudni megállítani… Egyre többen fogják ünnepelni november 16-át.”

Az elnök, ezt hallván, belátta: most nincs más hátra, mint előre. Meg kell próbálnia dicsőséget faragni a szégyenből: a világos állásfoglalás hiányából. Miután egyik indítványt sem engedték országgyűlési tárgyalásra (na még csak az kéne! Hogy vezérszónokot kelljen állítani, kormányálláspontot mondani!), diadalmasan összegezte: „Hogy értsék szellemileg is, hogy mit jelent az, amit miniszterelnök úr mondott, hogy ez a nemzeti közép kormánya, láthatóan ahogyan az előző előterjesztést sem támogattuk, így ezt sem támogatjuk, tehát látszik, hogy hol van a nemzeti közép vonala. Maradunk továbbra is középen.”

Igen, elnök úr, értjük. Szellemileg is, ahogy tetszett mondani. A nemzeti középnek kell is Horthy, meg nem is, legalábbis nem annyira, hogy ez kínos legyen. Csak egy biztos: azok nem kellenek, akiknek Horthy nem kell. Énekelhetjük a ciklus parlamentjének fináléját, mint a Mozart operában: „És kinek ennyi jó kevés, azt sújtsa gáncs és megvetés!”

Az országgyűlés utolsó ülése előtt február 13-án – MTI/Beliczay László

1. „Zsurnalisztikai tényállások”

Levél az emberi jogi bizottság elnökének
Tisztelt Elnök Úr!
Szeretném javasolni, hogy bizottságunk tűzze napirendre a Holokauszt Év előkészítésének helyzetét és aktuális problémáit.
Indokaim a következők: a Szabadság térre tervezett emlékmű és Szakály Sándor nyilatkozata keltette botrány azt a veszélyt jelzi, hogy a Holokauszt Év csak feltépi a történelmi sebeket a beforrasztásuk helyett. Az előkészítés ezért máris hazai és nemzetközi botrányoktól hangos. A jelzett események miatt a Mazsihisz, de mások is aggodalmukat és tiltakozásukat fejezték ki, a Miniszterelnök úr leveléből viszont kiderült, hogy ezeket a kormány nem kívánja figyelembe venni.
Mivel bizottságunk az emberi méltóság kérdéseivel, az egyházak, vallások szerepével és az alapvető emberi jogokkal egyaránt foglalkozni hivatott, a bizottsági ülés alkalmas kerete lehet a problémák feltárásának és megoldásának is.
Tisztelettel:
Lendvai Ildikó

Az elnök válasza:

Igen Tisztelt Képviselő Asszony!

Köszönöm levelét, mert valóban egy nagyon fontos és aktuális problémát kíván bizottsági napirendre tűzetni.

Sokat gondolkoztam az Ön felvetésén és azzal egyet is értenék, amennyiben az Ön levelében foglaltak reményt adnának arra, hogy a probléma megoldásához hozzájáruljunk.

Idézek az Ön leveléből: „A bizottsági ülés alkalmas kerete lehet a problémák feltárásának és megoldásának is.” Sajnálom, hogy a közel 4 év tapasztalatai alapján ezt a felvetését és reményét semmivel nem tudom alátámasztani.

A tárgyilagosság kedvéért szeretném rögzíteni, hogy Miniszterelnök Úr, a Köztársasági Elnök úr és hazánk ENSZ nagykövete egyértelműen kifejezte azt az álláspontot, hogy senki nem kívánja relativizálni az elkövetett bűnöket és a magyar állam megköveti az áldozatokat és felelősséget vállal az elkövetett bűnökért.

Remélem, Ön is egyetért azzal, hogy a bizottsági ülésen csak a tárgyilagosság igényével és kellően előkészítetten lehet vitatkozni, erre pedig zsurnalisztikai tényállások nem alkalmasak.

Sok mindent meg lehet kérdőjelezni a szoborállítással kapcsolatban, azonban az egy alapvető tévedés, hogy a szobor a német megszállásnak állít emléket, éppen ellenkezőleg a német megszállás áldozatainak.

Nem függetlenül a magyar állam felelősségétől azonban tényként kell rögzíteni, hogy a német megszállás egy történelmi tény, és nyilván azért volt szükség rá, mert teljes egészében az akkori politikai vezetésben nem bíztak meg.

Ettől függetlenül minden olyan cselekvés, ami végső soron az emberi élet kioltásához vezetett – elítélendő.

Végül meg szeretném jegyezni azt is, hogy a Holokauszt Emlékbizottságban a parlament részéről kizárólag a kulturális bizottság képviselteti magát és meggyőződésem, hogy munkájukat kellő alapossággal és elkötelezettséggel végzik annak érdekében, hogy hazánkban ismertek legyenek a holokauszt tényei és tevékenységükkel a megbékélést szolgálják.

Budapest, 2014. január 29.

Megkülönböztetett tisztelettel:

Dr. Lukács Tamás
Elnök

2. A kulturális bizottság ülése: „óvnám magunka, hogy értékelő vitába menjünk bele”

2014. február 3.

Hiller István (MSZP): „Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Ez a javaslat arról szól, hogy Horthy Miklósnak, Magyarország egykori kormányzójának Magyarország területén ne lehessen szobrot állítani. Ez a javaslat arról szól pontosabban, hogy közterületen ne lehessen annak az embernek szobrot állítani, akinek kormányzósága idején zsidótörvényeket fogadtak el; akinek kormányzósága idején arra volt mód, hogy hazánkban menedéket nyert zsidó és nem zsidó embereket deportáltak és a halálba küldtek. Nem mentesíti ez alól a felelősség alól az sem, hogy valóban tevőlegesen tett azért, hogy a budapesti zsidóságot ne hurcolják el addig, amíg végül is ki nem csavarták a kezéből ezt a lehetőséget. Mert nincsen vidéki meg budapesti magyar, csak magyar ember van. Magyar állampolgárok öltek meg magyar állampolgárokat. Ebben a felelősség nem kizárólagos, de van. Horthy Miklós nem volt fasiszta, ugyanakkor szövetségese volt a náciknak, és megtett és megengedett olyan lépéseket, amelyek miatt közvetlenül és közvetetten magyar emberek, magyar állampolgárok tíz- és százezrei mentek a halálba. Ennek az embernek mi nem akarunk szobrot. A történettudomány feladatát nem kell, hogy átvegye a politika. Politikai döntéshozóként persze van felelősségünk az országunk közvéleményének alakításában.”

Elnök: „Először is az a kérdés, hogy tárgysorozatba vesszük-e vagy nem. És attól is óvnám magunkat, hogy mélyebb történészi és a korszakot értékelő vitába menjünk bele. Azzal együtt, hogy az előttem megszólaló miniszter történész, szeretnék mindenkit kérni, hogy próbáljunk a feladatunknál maradni.”

Novák Előd (Jobbik): „Nagyon káros iránynak tartom azt, ha a szocialista diktatúra évtizedeiben megszokott, úgynevezett 3T-s kultúrpolitika, tehát a ’tilt, tűr, támogat’ rendszerét akarja ismét a Magyar Szocialista Párt elődpártjához, az MSZMP-hez hasonlóan érvényre juttatni. Létezik-e olyan szoborállítás, amelynek ne lennének adott esetben ellenzői, és lehet-e ez alapján központilag bármit is betiltani? (Zaj.) Azt gondolom, hogy lehet kifogásolni, lehet kritizálni a Horthy-korszakot balról és jobbról egyaránt. Ha azt gondoljuk, hogy tulajdonképpen éhen halhatott abban a korban egy Szabó Dezső, akkor joggal fogalmazhatunk meg akár kritikákat is. Azonban pont, ha Szabó Dezső nevét említjük és azokat, akik tulajdonképpen az irodalmát felvirágoztatták a Horthy-korszaknak, sőt, tágabb értelemben az egész kulturális élete a Horthy-korszaknak tulajdonképpen virágzásnak indulhatott a magyar történelemben egyedülálló módon; és ha azt az időszakot akár csak mint szakbizottság, elsősorban a kultúrpolitikáját vizsgáljuk, hiszen kulturális bizottság vagyunk és nem szociális bizottság, akkor azt gondolom, hogy igenis, példaként lehet állítani. Tulajdonképpen inkább feladatunk lenne kezdeményezni egy Horthy-szobor felállítását Magyarországon. Annak ellenére, hogy nem voltak Magyarországnak olyan lehetőségei, sőt Trianonnal sújtva, spanyolnáthával sújtva, gazdasági világválsággal sújtva sokkal nehezebb időszakból mégis virágzásnak indulhatott Horthy Miklós kormányzása alatt ez az ország, különösen kulturális téren, azt gondolom, hogy ez példamutató lehet számunkra. Azzal, hogy Hiller István történészként is magára vállalta az ezzel a javaslattal való azonosulást, azt gondolom, hogy történészként is levizsgázott. Azt is elfogadhatatlannak tartom, hogy pont az az MSZP akar bármiféle szoborállítást betiltani Magyarországon, amelyik nem szégyellte, hogy a tavalyi év folyamán Horn Gyulának állít szobrot. Annak a Horn Gyulának, aki a Szovjetunió oldalán fogott fegyvert az 56-os pesti srácokkal szemben. Egy ilyen pufajkásnak nem szégyellte szobrot állítani.”

Pörzse Sándor (Jobbik): „Novák Előd képviselőtársam úgy fogalmazott, hogy alkalmatlan ez a javaslat. Szerintem nem alkalmatlan, hanem egyszerűen abszurd. Ezt egy olyan párt adja be, amelyik a magyar történelem egyik legnagyobb hazaárulójának szobrához évenként zarándokol, és beadják Horthy ellen; hát, az eszem megáll! Abszurd, hogy ilyet egyáltalán van pofájuk beadni.”

Elnök: „Megkérdezem a KIM főosztályvezetőjét, hogy kíván-e valamit mondani.”

Sölch Gellért főosztályvezető (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium): „A tárca nem támogatja az előterjesztést.”

Elnök: „Novák képviselő úrnak, engedje meg, hogy annyit mondjak, két világháború közötti Magyarország és egyébként – azt kell mondjam – máig ható óriási kulturális teljesítménye és erőfeszítése Klebelsberg Kunóhoz kapcsolódik. Klebelsberg Kuno egyébként Magyarország fasizálódását nem élte meg, meghalt. De összegezve a dolgot, azt szeretném mondani, hogy egy sor olyan szimbolikus vitát vállalunk föl, amit nem kellene. Ezért figyelmeztettem önmagunkat arra, hogy ne menjünk bele. Ne itt folytassuk azokat a vitákat, amelyeket a történészeknek kell lefolytatniuk, és nem kell hogy ebből szimbolikus politikai aktusok következzenek; azzal együtt is, hogy elég differenciáltan és árnyaltan kell ezt a korszakot nézni, maga a miniszter úr is azt mondta, hogy Horthy személye nem egyértelműen negatív, de nem is egyértelműen pozitív. De mindezek a viták meg ezeknek a szükségessége azt mutatja, hogy nem jogszabályi tiltással kell kezelni. Ha már ilyen törvényt akarnánk csinálni, hogy megtiltjuk szobrok fölállítását, akkor Horthy neve mellé sok-sok ember neve odakerülhetne. Sőt, lenne jó pár, aki meg is előzhetné. Mondjuk, Szálasi Ferencé, hogy csak egyet mondjak; vagy Rákosi Mátyásé vagy Kádár Jánosé. Nyilvánvalóan egy ilyen javaslat, ami előttünk fekszik, éppen ezért nem komoly, hanem egyfajta újabb szimbolikus politikai vitát kíván generálni. Az ilyen vitákra pedig – láttuk az elmúlt hetekben és hónapokban – nincs szükségünk. Amikor azt mondom, hogy ne támogassuk ezt a javaslatot, legyen világos a kamerák számára is meg a nézők számára is: nem arról van szó, hogy mi, például kormánypártiak, egyetértenénk egy ilyen szoborállítással, hanem arról szól, hogy ezt a kérdést nem így kell kezelni.”

Szavazás: „Megállapítom, hogy 3 igen és 5 tartózkodás mellett a bizottság a tárgysorozatba-vételt nem támogatta. A napirendi pontot lezárom.”

3. A Jobbik javaslata: emléknap „Horthy Miklós példamutató és önfeláldozó hazaszeretetének megismertetésére

Hegedűs Lorántné (Jobbik): „Azt kérjük, hogy az Országgyűlés a kormányon keresztül segítse elő köznevelési és közművelődési intézményekben Horthy Miklós életét, nemzetgyarapító munkásságának történelmi jelentőségét, példamutató és önfeláldozó hazaszeretetének megismertetését mindannyiunkkal, illetve a 19-es vörös terror, majd az azt követő idegen megszállás végzetes következményeit és az erőszak okozta veszteségeket. A politika által befolyásolt történelemtudomány mind a mai napig adós ezen történelmi korszaknak a helyes megítélésével, az akkori áldozatoknak nem jár ki ma az a kellő és elvárható tisztelet, amely egyébként szerintünk megkövetelhető lehetne. Ezrek halálát okozta az a vörös terror, amiről beszélünk, és amelynek a budapesti bevonulás vetett véget, mint tudjuk. Szélsőségesen liberális és szélsőbaloldali erők terrorjáról van szó, amelyet igen, Horthy Miklós vezetésével sikerült legyőznie a magyar társadalomnak, és úgy gondoljuk, hogy ezen győzelem emlékére november 16-át célszerű lenne emléknappá minősíteni. Tudjuk, hogy a hálás zsidóság az, aki Horthy Miklóst egyébként élete végéig támogatta. A hálás zsidóság koszorúja mind a mai napig ott van az ő sírján. Ezért azt gondolom, hogy amikor az ő személyiségét, az ő politikáját és történelmi tetteit megítéljük, érdemes talán egy kicsit eltávolodni attól a szélsőségesen liberális és baloldali szemlélettől, amelyet itt az előbb is az egyik történész képviselt. Ki kell mondani, hogy a vörös terrorban résztvevők, azok igen, terroristák voltak. És az, aki az előbbiekben is véleményt nyilvánított például Horthy Miklósról, nyilvánvaló, hogy az 1990-es évek előtt ezen terroristák szobrát rendszeresen megkoszorúzta. Meglepő, hogy akár kormánypárti politikusok is csak tartózkodással viszonyultak ehhez a kérdéshez, a Horthy-szobor állításáról beszélek, amikor tudjuk, hogy…”

Elnök: „De most, ha lehet, akkor térjünk vissza erre a napirendi pontra.”

Hegedűs Lorántné (Jobbik): „Én azt gondolom, elnök úr, hogy egy picit összefügg ez a két dolog egymással, talán önnek is feltűnt. Nemrégiben egy Horthy-szobrot avatott maga Hende Csaba is Horthy Istvánnak, kormányzóhelyettesnek. És ahogy az önök megfogalmazásában van, ezek szerint tehát ilyen jellegű szobrot sem lehetne állítani, hiszen magában az előterjesztésben, amit az előbb tárgyalt a bizottság, nem Horthy Miklós szerepel, csak így, hogy Horthy-szobor.”

Elnök: „Különben ez igaz. Képviselő asszony, meg kell hogy mondjam őszintén, megmosolyogtatott. Én is átsiklottam e fölött a szemantikai probléma fölött.”

Novák Előd (Jobbik): „Míg a magyar szabadságról elnevezett téren állhat a megszállók emlékműve „Dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek” felirattal és több önkényuralmi jelképpel, addig a román megszállás alóli felszabadulásunknak valóban nincsen méltó emlékműve.”

Hiller István (MSZP): „Tisztelt Bizottság! Az ostobaság nem mentség a felkészületlenségre.”

Elnök: „Megkérdezem a KIM főosztályvezetőjét, kíván-e tárcaálláspontot közölni velünk.”

Sölch Gellért főosztályvezető: „A tárca nem támogatja a tárgysorozatba-vételt.”

4. „Hol van a nemzeti közép vonala”

Elnök: „Azt tudom mondani, amit az előbb is elmondtam, hogy ezeknek a szimbolikus vitáknak nem itt van a helyük. Azzal együtt, hogy képviselő asszonnyal egyetértek a vörös terror megítélésében. Viszont mindez nem jelenti azt, hogy egy ilyen, az egész Horthy-korszakot összemosó előterjesztést támogatnunk kellene. Másrészt. Már nem tudom, hány ünnepnappal kapcsolatos előterjesztésnél mondtam el azt, hogy nem győzzük követni. Azt hiszem, hogy nincs szükség ennyi emléknapra. Hogy egyébként értékes és értelmes történészi vitákat kell folytatni erről az időszakról is, hogy egyébként a helyén kell tudnunk kezelni olyan személyeknek a történelmi felelősségét és bűnét is, mint amilyen Lukács György filozófusé volt, aki nyolc ember haláláért felelős a Tanácsköztársaság idején. Egyébként a kettős mércét minden szempontból el kell utasítanunk. Úgyhogy azt tudom mondani a kormánypártok nevében, hogy mi ennek a javaslatnak a tárgysorozatba-vételét nem támogatjuk. És hogy értsék szellemileg is, hogy mit jelent az, amit miniszterelnök úr mondott, hogy ez a nemzeti közép kormánya, láthatóan ahogyan az előző előterjesztést sem támogattuk, így ezt sem támogatjuk, tehát látszik, hogy hol van a nemzeti közép vonala. Maradunk továbbra is középen.”

Novák Előd (Jobbik): „Köszönöm szépen. Néhány dologban ellent kell mondjak önnek, illetve szinte mindenben.”

Elnök: „Nem baj.”

Novák Előd (Jobbik): „Az emléknapokat, tulajdonképpen mondhatjuk, hogy önök vitték túlzásba, sőt a korábbiakban is megszokott volt az önök részéről, hogy szimbolikus politizálással intéznek el nagyon fontos kérdéseket. Az érdemi intézkedéseket meg majd, ha önök nem lépnek, megtesszük mi magunk. Mi pedig majd állítunk Horthy Miklósnak egy lovasszobrot, reményeink szerint a Szent Gellért téren. Végül pedig arra szeretnék válaszolni, miszerint a kormányzat azzal jár a közép útján, hogy egyik javaslatot sem támogatja. Ez körülbelül olyan, mint a világnézetileg semleges oktatás, ilyen nem létezik. Azt gondolom, hogy ahogy egyre több önkormányzat is áll már amellé, hogy emléket állítson a Horthy-korszaknak, úgy ezt a folyamatot nem fogják tudni megállítani. Egy időben hasonlóan szinte már tiltották a Trianon-megemlékezéseket is, 2010-re azonban elértük, hogy mégiscsak emléknappá válhatott. Persze, önök ünnepnappá próbálták tenni, a nemzeti összetartozás ünnepévé a nemzeti szétszakítottság gyásznapját. Az is nagy eredmény, hogy míg korábban, mondjuk, a Fidesz kivonult a Trianon-megemlékezés jubileumi 70. évfordulójáról tiltakozásul, mások érzékenységére való hivatkozással az Országgyűlésben, addig húsz év elteltével, a Jobbik megjelenésével és egyre több, több száz Trianon-megemlékezéssel, sikerült elérni, hogy a Trianon-megemlékezéseket így vagy úgy állami szintre emeljük. Előbb-utóbb ezt a folyamatot nem fogják tudni megakadályozni. Egyre több szobrot fognak állítani hol magánterületen, hol közterületen Horthy Miklósnak, és egyre többen fogják ünnepelni november 16-át.”

Hegedűs Lorántné (Jobbik): „Én viszont azt mondanám Hiller úrnak, illetve az elnök úrnak, hogy a hálátlanság az aljasság melegágya. Mélységesen meg vagyok döbbenve, és követelem a bocsánatkérést az áldozatok nevében.”

Elnök: „Képviselő asszony, ne húzza föl magát!”

Hegedűs Lorántné (Jobbik): „Miért húzom fel magamat, hogy az erkölcsi felháborodásomnak hangot adok?! Hogy lehet áldozat és áldozat között ma Magyarországon különbséget tenni? Az egyiknek jár emléknap, a másiknak meg nem jár, csak azért, mert úgymond már sok emléknap van Magyarországon? Botrányos!”

Elnök: „Képviselő asszony… (Novák Előd: Zárszó volt, elnök úr, zárszó volt. Türtőztesse magát! – Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ne szóljon bele, képviselő úr!) Még el sem kezdtem beszélni, képviselő úr. (Derültség. – Novák Előd: A házszabály sértését akarom előzetesen megakadályozni, mert látom, hogy arra készül, hogy ismét válaszol. Nincs ehhez joga.) Ön egyébként házszabály szerint kiabált be kétszer is. (Derültség. – Novák Előd: A bekiabálás parlamenti műfaj. – Zaj, közbekiáltások, derültség.) (Novák Előd: Nagyon vicces. – Közbeszólás: Tragikomikus.) Megengedik, hogy esetlegesen mondjak valamit? (Közbeszólás.) Végtére is képviselő asszony azt mondta, hogy itt követeli a bocsánatkérést. Képviselő úr, honnan tudja, hogy éppen nem bocsánatot akartam kérni? Kicsit legyünk már türelmesek, nyugodtak, higgadtak. Azzal kezdtem a hozzászólásomat, hogy egyetértek azzal, amit ön a vörös terror kapcsán mondott. Tehát a vörös terror megítélésében nincs köztünk véleménykülönbség. Az önök határozati javaslata nem az áldozatoknak kíván emléket állítani, senki nem gyalázta meg az áldozatok emlékét, távol áll tőlem. Amennyiben ön ezt így értelmezte, akkor elnézést kérek öntől, de inkább önnek kellene egy kicsit jobban odafigyelni arra, hogy mit mondok, mert általában pontosan és következetesen szoktam fogalmazni. Megállapítom, hogy a bizottság 2 igen és 3 tartózkodás mellett a javaslat tárgysorozatba-vételét nem támogatta.” „Szeretném képviselőtársaimnak megköszönni az elmúlt négyéves munkájukat. Én sokat tanultam az itt lefolytatott vitákból, bár szomorú is voltam, hiszen mély szakmai viták lebonyolítására nem nagyon volt lehetőségünk, módunk, jó munkát és sikeres életutat kívánok. A viszontlátásra!”

Lendvai Ildikó, az MSZP politikusa