A Fidesz négyéves országlása: Súlytalanul, avagy hová jutott és hová tart a magyar társadalom? – 2.



A szerk. megj.: Krémer Ferenc kétrészes írásával a Fidesz négyéves országlásáról indítunk sorozatot.




Az első részben arról volt szó, hogyan rombolta le a Fidesz a magyar társadalom három egyébként is ingatag alapintézményét, a szolidaritást, a jogot és a szabadságot. Arról, hogy a szolidaritást miként államosították, a jogot hogyan privatizálták, azaz miként silányították az Orbán–Simicska-klán érdekeit kiszolgáló törvényhozássá, és arról, miként fosztották meg az egyéneket a szabadságuktól, hogy helyet csináljanak a hatalom szabadságának, vagyis korlátlanságának. Most azt szeretném felvázolni, miféle társadalom alakult ki ennek eredményeként, és mi lesz a következménye, ha nem sikerül helyreállítanunk társadalmunk alapintézményeit.


A Fidesz-társadalom sajátosságai


A politikai rendszer jellege


A Fidesz által létrehozott rendszer lényege, hogy minden, a demokráciában független intézményt járszalagra fűz és közvetlenül vagy közvetve egyetlen ember, Orbán Viktor uralma alá rendel. Már a 2010-es kormányváltás előtt tele voltak a kulcsintézmények az embereikkel, de ez csak arra volt jó, hogy előkészítsék ezeknek a szervezeteknek a teljes annektálását és a párt 2010-es győzelmét. Természetesen a Fidesz vezetői és propagandistái továbbra is arról beszélnek, hogy demokrácia van Magyarországon, de ez csak annyira igaz, amennyire igaz volt akkor, amikor Rákosi Mátyás beszélt róla. Mondhatjuk azt is, hogy a magyar diktátorok mindig azt tartották az „igazi”, a „népi” demokráciának, amikor végre korlátlanul uralkodhattak. Ezért van az, hogy Orbán Viktor mostanában a jogállam 2010 utáni visszaállításáról beszél. Arra azonban valóban vigyáztak, hogy legalább messziről demokratikusnak látsszon az intézményrendszer és a törvényalkotás – sokan be is vették ezt a maszlagot az Európai Néppártban, ami arra utal, hogy vagy ostobák, vagy ők is ilyen politikai rendszert szeretnének a saját hazájukban (lásd a Néppárt új vezetőjének lelkesedését). De nemcsak Európa távoli vidékein hiszik el sokan ezt a trükköt, idehaza is számosan vannak, akik demokráciának mondják ezt a politikai rendszert. Felesleges ezen csodálkoznunk, hiszen 1990 előtt sokan nyertek egyetemi katedrát azzal, hogy a demokratikus centralizmust a polgári demokráciánál magasabb rendűnek mondták.


Egy politikai rendszer jellegét az intézményei, a problémák megoldásának módja és az határozza meg, hogy alárendeltség vagy mellérendeltség dominál-e benne. A korábban is létező intézményeket – Orbán Viktor hite szerint – örökre megszállta a Fidesz, kilenc évre nevezett ki szolgákat az élükre, és újraírta jogosítványaikat. Talán ennél is fontosabb, hogy új intézményeket hozott létre, amelyek sokkal jobban megfelelnek a lényegének. Ezek mind erősen centralizáltak és a pozicionális hierarchia szerint épülnek fel, azaz a hierarchiát nem a feladatok ellátása, hanem a hatalom elosztása szerint alakították ki bennük. Ennek megfelelően ezek a szervezetek nehézkesek és teljességgel alkalmatlanok azoknak a feladatoknak a megoldására, amelyekre elvileg szánták őket. Mintapéldájuk a KLIK, amely látszólag az iskolák országos irányítására alakult. De ne tévedjünk, az összes ilyen új szervezet a hatalom koncentrálására és az alattvalók ellenőrzésére jött létre, és nem a feladatok megoldására, ezért nem is okoz a Fidesz számára különösebb gondot, hogy nem képesek ellátni az állítólagos feladataikat.


A legfontosabb azonban az, hogy a közhatalmi intézményeket Orbán Viktor magánhatalmi szervezeteivé alakították át. A Fidesz elmúlt négyéves uralma alatt Magyarországon kialakult politikai rendszernek a hagyományos diktatúrákkal rokon vonása az, hogy az igazságszolgáltatás szervezeteit felhasználják vagy megpróbálják felhasználni (mindig csak a bíróságokon bukik el ez a törekvésük) politikai ellenfeleik, gazdasági versenytársaik lejáratására és/vagy lehetetlenné tételére – az ötvenes években koncepciós pereknek nevezték ezeket az eljárásokat.


A problémamegoldás első lépése mindig a problémák meghatározása, az első kérdés tehát az, mit választanak ki problémának az Orbán Viktor járszalagjára fűzött szervezetek. Visszatekintve az elmúlt négy évre egyértelműnek látszik, hogy szinte az egyetlen probléma, amelyet a Fidesz észrevesz, a tőle független intézmények létezése. Egyelőre még nem tart ott, hogy minden tőle független egyént is problémaként kezeljen, de már úton van efelé, és már létrehozta azokat a szervezeteket, amelyek révén szankcionálhatja az önállóságot (KLIK, a különböző karok és kamarák, a TEK korlátlan megfigyelési joga stb.). A sajtószabadság korlátozása, az alkotmánybíróság eljelentéktelenítése, az egyetemek és az egyetemi tanulás lehetőségeinek ellenőrzés alá vonása, a szakszervezeti jogok felszámolása, a választójog sunyi átírása, az önkormányzatok alárendelése a kormányzatnak és nyilván van még rengeteg egyéb. Voltak olyanok is, amiket látszatproblémaként kezeltek, mint például a devizahitelesekét. Évekig ígérgették, hogy tesznek valamit, miközben a forint árfolyama egyre csak romlott, aztán amit tettek, az csak a gazdagoknak volt jó, a többiek nem érdeklik őket. Valószínűleg szándékosan tartják fenn ezt az állapotot, hogy állandóan az előző kormányokra háríthassák a saját bűnüket. Nem volt viszont probléma számukra a tőke kivonulása, a versenyképesség zuhanása és a nyomor elképesztő mértékű növekedése. Az utóbbira jó példa a hajléktalanok esete, de ez már átvezet a problémakezelés módjához. Ugyanis semmit sem tettek a hajléktalanok gondjainak enyhítésére, viszont mindent megtettek azért, hogy ne legyenek szem előtt: kitiltották őket az aluljárókból és a közterekről, börtönnel fenyegették meg őket, lerombolták a kunyhóikat, az egyik helyről a másikra kergették őket.


A Fidesz által alkalmazott problémakezelésnek két eleme van. Az egyik a látszat: jelentős erőráfordításokkal azt a benyomást akarják kelteni, hogy annak ellenére, hogy semmi érdemlegeset nem csinálnak, majd összetörik magukat a gondok elhárításáért. A másik az erőszak: ha valóban tesznek valamit, az mindig az erőszak különböző formáinak az alkalmazása. Ide tartozik a törvényalkotásuk, amelyet mindig egyeztetés, az érintettek tudta és beegyezése nélkül folytattak. Erőszaknak tekintem azt, ahogyan elvették milliók nyugdíjmegtakarítását, trafikjait, földjét, takarékszövetkezetét, mind-mind törvényekkel, mégis jogtalanul és erőszakkal. Ide sorolom az államosításokat is. Nyilvánvaló, hogy ebben a rendszerben nincsen mellérendeltség, az alá-fölérendeltség a vezérelve és a lelke.


Mindezek együttes hatására alakult ki az országban az általános félelemérzet, mert ott, ahol az állam maga a legfőbb bűnöző, ott megszűnik a biztonság, és nemcsak az érzetek szintjén, de valóságosan is.



A silányság forradalma


A társadalmi eredményesség feltétele, hogy minél több embernek legyen lehetősége képességei kifejlesztésére és alkalmazására. A verseny társadalmi szempontból nem a többiek lenyomását és kirekesztését jelenti – habár Orbán Viktor mindig is ezt képzelte róla –, hanem az optimális megoldás közös kiválasztását. A versenynek nem egyetlen győztese van, a verseny csak akkor valóban eredményes, ha a társadalom egésze nyer általa. Ezt pedig csak akkor lehet biztosítani, ha a választás szempontjai az adott feladat és a társadalmi értékek együttes teljesítését foglalják magukba. Egyik sem sérülhet, mert az helytelen kiválasztáshoz vezet. A Fidesz mindkét szempontot felcserélte a sajátjára. A társadalmi értékek helyébe a kommunizmusból ismert párthűséget, illetve az Orbán–Simicska-klánhoz való hűséget helyezte. A feladat funkcionális megoldása helyébe pedig a pártvezetők személyes hasznának primátusát tette: amennyiben ez a hasznon realizálódik, úgy a szolgák sem járnak rosszul, mint azt láthatjuk. A vezérhez való hűség és vagyonának gyarapítása, mint a kiválasztás elvei (versenyről természetesen már nincsen szó), azzal az eredménnyel jártak, hogy az elmúlt négy évben dilettánsok tömegei kerültek vezetői pozíciókba, és mivel nemcsak hogy nem értettek ahhoz, amit csinálniuk kellett volna, de nem is érdekelte őket, eléggé gyorsan lerohasztották a rendszereket, amelyeket a gondjaikra bírtak. Nincs olyan területe a magyar társadalomnak és gazdaságnak, ahol ne jelentek volna meg a kegyeltek: az alkotmánybíróságtól az önkormányzatokig ott ülnek mindenhol, és pontosan tudják, hogy hatalmuk, jövedelmük és vagyonuk a Fidesz uralmának fennmaradásán múlik.


Kezdődött azzal, hogy a 2010-es választások előtt Orbán Viktor maga válogatta ki a dácsáján azokat, akiket képviselőnek jelölt a pártja. Ma már rekonstruálni lehet, hogy milyen szempontokat alkalmazhatott a válogatás során. A hozzáértés több mint biztos, hogy nem szerepelt ezek között, annál inkább az, hogy bármit, amit elé tesznek, az illetőnek meg kell szavaznia, bármit, amit a kezébe adnak, be kell terjesztenie, s azt kell állítani a róla, hogy azt a törvényjavaslatot ő készítette, soha nem szabad szembefordulnia Orbán Viktor akaratával, vagyis hűségesnek kell lennie. Cserébe biztos megélhetést kapott. Aztán folytatódott azzal, hogy a minisztériumok és az államtitkárságok élére is hasonló embereket neveztek ki, akik négy év alatt a társadalom számára semmi hasznosat nem tudtak felmutatni, sem a gazdaságban, sem az egészségügyben, sem az oktatásban vagy a kultúrában, szóval sehol! Egyesek közülük közröhej tárgyává váltak, mint például Kerényi Imre az alaptörvény asztalával vagy a hozzá készíttetett mázolmányokkal (festményeknek semmiképpen sem nevezném őket, hiszen többnyire dilettánsok vállalkoztak arra, hogy csináljanak valamit erre a pályázatra). De közröhej tárgya lett Matolcsy is, nem is egy, de számtalan esetben. Mások szánalmassá váltak, ahogyan a külügy a baltás gyilkos kiadatásakor, vagy ne is beszéljünk Budapest fideszes vezetéséről. Bocsássák meg nekem, lehetetlen felsorolni, hogy a dilettánsok mennyi kárt okoztak az országunknak, csak még egy példát engedjenek meg. Hoffmann Rózsáról többen is azt hitték, ért az oktatáshoz. Lehet, hogy valamikor értett is hozzá valamelyest, mégis talán ő okozta a legnagyobb rombolást a közoktatás államosításával, a nyelvtanulás és a számítástechnika háttérbe szorításával és hittanoktatás bekényszerítésével az iskolákba.


Országunkat elöntötték a dilettáns, ámde párthű fosztogatók, akik megfosztottak minket a szaktudásába vetett hitünktől, és nem mellesleg súlyos milliárdoktól is. A silányságnak ma előjogai vannak Magyarországon: sokkal nagyobb valószínűséggel kap valaki pozíciót, ha egyáltalán nem ért ahhoz, amit csinálnia kell.



A tisztességtelenség kultúrája


Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha vannak emberek, akik a hűségért (amit a közalkalmazotti etikai kódex meg is követel) hajlandóak feladni a hozzáértést, ez pedig csak akkor lehetséges, ha tudatosan eltekintenek a következményektől. A következményszelekció szokásos, de igen veszélyes magatartás a gazdaságban (lásd: a környezeti károk negligálása). Amennyiben a társadalmi folyamatok (pl. az oktatás) tervezésére is kiterjed, a következményei még a környezeti károknál is félelmetesebbek lehetnek.


A legelső, máris érzékelhető következmény a tisztességtelenség kultúrájának kivirágzása. A silányság forradalma nem is mehetett volna végbe a tisztességtelenség nélkül, mert a társadalmi következmények semmibevétele önmagában is gazemberség, mégpedig két oldalról. Egyfelől azok gazembersége, akik kiválasztották és kinevezték a dilettánsokat, másfelől pedig azoké, akik elfogadták ezt a szerepet. Ámde ez csak a legelső lépés a totális erkölcstelenség felé vezető úton, mert semmi sem rombolja olyan mértékben az erkölcsöket, mint a szolgaság, amit a Fidesz erővel és erőszakkal igyekszik létrehozni Magyarországon. Az ellentmondás nélküli engedelmesség, amire például a tanárokat és a rendvédelmi dolgozókat akarják rákényszeríteni, megsemmisíti az erkölcsöt. De nemcsak a szolgai helyzetbe kényszerítettek, hanem elsősorban a kényszerítők az erkölcstelenek, mert megfosztanak másokat a szabadságuktól annak érdekében, hogy azt tehessenek velük, amit akarnak. Az a hatalom, amely nincs alárendelve senkinek és semminek, eleve erkölcstelen, ahogyan azt Lord Acton a 19. század végén megfogalmazta: „a hatalom hajlamos ugyan a korrupcióra, ámde az abszolút hatalom abszolút mértékben korrupt”. Fennmaradni pedig csak akkor tud, ha magához hasonlóan korrupt és tisztességtelen emberekkel veszi körül magát. Ezért annyira fontos érték az orbánista önkény számára a „hűség”. A Fidesz nagyon sokat haladt előre ebben a tekintetben, soraiban találjuk az ország legtisztességtelenebb embereit, most már csak azt kell elérnie, hogy valamennyien feladjuk a tisztességünket és a kívánalmaiknak megfelelően hozzájuk hasonlóan erkölcstelenné váljunk.


Mi lesz Magyarországgal, ha fennmarad a mostani állapot?


Itt élünk szolidaritás nélkül, jogtalan törvényekkel, a hatalom korlátlan szabadságával, egy országban, ahol az állam a legnagyobb és legeredményesebb bűnöző, dilettánsok által uralt hatalmi pozíciókkal és a tisztességtelenség kultúrájával küszködve. Ugyan mi várhatna ránk?


Az egyik opció, hogy nem zuhanunk tovább, hanem előbb-utóbb elérjük a talajt, ami többféleképp történhet meg, de egyik variáns sem igazán bíztató. Történhet úgy, hogy konszolidálódik Orbán Viktor imént jellemzett önkényuralma, vagyis mindenki beletörődik, hogy ez van. Ebben az esetben, miután az Orbán–Simicska-klán teljesen kirabolta az országot, vagyis minden itt található vagyont a saját kezébe csoportosított át, sem hatalmát, sem vagyonát nem fogja tudni tovább növelni a korábbi módszerekkel. A klán maga és az ország lakossága is ekkor fog szembesülni azzal, hogy az önállóságától megfosztott gazdaság és a lebutított oktatás alkalmatlanná vált az innovációra és arra, hogy reagáljon a világgazdasági kihívásokra. Elkezdődik tehát az ország rohamos társadalmi és gazdasági leépülése. Hogy ez mennyi időt vesz igénybe azt nehéz megmondani, mert meglehetősen sok tényező befolyásolhatja, az azonban bizonyos, hogy jelentős változtatás nélkül a lakosság nagy részének elnyomorodása és kontrasztként az Orbán család és szolganépének hivalkodó gazdagsága alakul ki (lásd Janukovics és főügyészének arany vécécsészéit). Ha ez az állapot létrejön, akkor vagy teljesen debilizálódik az ország, és ezzel kiírja magát a történelemből (ahogyan azt a Jobbik már ma is követeli), vagy megpróbál valami módon visszakapaszkodni. De úgy is talajt érhetünk, mint egy tojás, amikor leesik, szétplaccsanva a földön, vagyis a kifosztott magyar gazdaság egyetlen pillanat alatt összeomolhat és magával ránthatja a fideszhatalom egész korrupt gépezetét. Ez nyilván konfrontációkhoz vezet és a társadalmi harcok eredménye kiszámíthatatlan.


A másik opció, hogy a fideszhatalomnak sikerül valahogyan megállítania a zuhanást, de sem forrása, sem fantáziája nem lesz hozzá, hogy visszájára fordítsa a gazdasági hanyatlást. Ebben az esetben a maga által felállított csapdába esik bele, ahogyan annak idején az MSZMP is: vagy felszámolja a saját rendszerét, vagy hagyja az országot tovább korhadni. Ebben az esetben is az egyik alternatíva az, hogy nagyon sokaknak lesz elegük a vegetálásból és a korrupt és hazug urakból, akiket csak a pártközpontnak való megfelelés érdekel.


Akárhogyan nézzük, ha fennmarad a Fidesz hatalma, Magyarország számára nincsen élhető alternatíva. Nincs más esélyünk, el kell távolítanunk a Fideszt a hatalom közeléből. Fennmarad azonban a kérdés, hogyan törhetünk ki abból az állapotból, amit létrehozott? Tételezzük fel a legjobbat, azt hogy a demokratikus ellenzék győz az áprilisi választásokon. Elég lesz-e ez ahhoz, hogy eltakarítsuk a Fidesz által itt hagyott romokat? Az állam természetesen azonnal megszűnhet bűnöző lenni, amint nem lesz rá többé befolyása Orbán mamelukjainak (ez sem lesz egyszerű). De rengeteg minden itt marad, amit nem olyan egyszerű koncepcióváltással eltüntetni. A szolidaritás hiánya, a jogtalan törvények és azok, akik kiötlötték őket, a dilettantizmus és a tisztességtelenség már korábban is az életünk része volt, nem fog hát azonnal eltűnni a kormányváltással. A demokrácia iránti igény most bizonyosan nagyobb, mint 2010-ben volt, de ez sem lesz elég. A változáshoz katarzisra lenne szükség, és lehetséges, hogy ehhez Magyarországot is olyasféle sokkhatásnak kell érnie, mint egykor Németországot és Japánt.




Krémer Ferenc