Európa elárulása
- Részletek
- 2014. március 22. szombat, 07:05
- Bauer Tamás
Orbán Viktor atomerőmű-üzlete ma mást jelent, mint amikor megállapodott Putyinnal. Azt hiszem, ezzel még nem néztünk szembe. Legalábbis nem eléggé.
Amióta az orosz katonák bevonultak a Krím félszigetre, a nyugat-európai politikusok, különösen a németek riasztó módon reagáltak. Amikor először hallottam ez ügyben Steinmeier német külügyminisztert, azt mondta: nem kellene a G8-ról, a legfejlettebb országok rendszeres csúcstalálkozóiról lemondani, hiszen mégiscsak kapcsolatban kell maradni Oroszországgal. Azóta ezen már túl vagyunk, már bevezettek beutazási korlátozásokat orosz tisztségviselőkre, és immár gazdasági szankciókat is mérlegelnek. Steinmeier óvatosságát főképpen az magyarázza, hogy Németország az elmúlt két évtizedben kiterjedt gazdasági kapcsolatokat épített ki Oroszországgal, több százezer német ipari munkahely függ közvetlenül az orosz exporttól.
Súlyos dilemma elé került most Európa, a demokratikus országok közössége. Negyedszázada, amikor leomlott a berlini fal, és a volt szovjet blokk legtöbb országa, köztük Oroszország és Ukrajna is elindult a piacgazdaság és demokrácia felé vezető úton, még szabad választásokat is tartottak, azt hittük: vége a hidegháborúnak, valamilyen értelemben a szovjet utódállamok is részeivé válnak a demokratikus országok közösségének. Az Európai Unió is, a NATO is partneri kapcsolatot létesített a szovjet utódállamokkal, köztük Oroszországgal. A G7-et Oroszországgal G8-ra bővítették. Most viszont az derült ki, hogy korai volt a megnyugvás. Oroszország nemcsak nem nyugati értelemben vett demokrácia, és nem is abba az irányba halad, de felrúgta a határok sérthetetlenségének elvét. Korábban csak periférikus területeken, a Moldováról leválasztott Transznyisztriában és a Grúziáról leválasztott Abháziában és Dél-Oszétiában jöttek létre orosz bábállamok. Ezeket a területeket azonban formálisan nem csatolták Oroszországhoz. A Krímmel most ez történik. A Krímről mint ősi orosz földről, Oroszország elszakíthatatlan részéről beszélnek – ez Milošević Koszovó-politikájának logikája volt. És ahogy most a Krímet annektálják az oroszok, később nekiindulhatnak Ukrajna számos keleti és déli tartományának.
Vannak, akik szerint ebben az esetben a nép önrendelkezési joga érvényesül. A Szovjetunió belső határai csak korlátozottan igazodtak az etnikai határokhoz, és sokmillió orosz rekedt az Orosz Föderáció határain kívül: Ukrajnában, Belorussziában, Moldovában, Kazahsztánban, Észtországban, Lettországban és másutt. A Szovjetunió felbomlásakor fel is merült, hogy a kiváló köztársaságok – elsősorban Ukrajna – ne vigyék magukkal az Oroszországgal határos orosz lakta területeket, de ez gyorsan lekerült a napirendről. Most a Krím esetében ezt a korrekciót tették meg: miért kellene az orosz többségű területeknek Ukrajnánál maradniuk? Csakhogy a „népszavazást” katonai erővel kényszerítették ki és orosz katonák nyomása alatt bonyolították le.
Ez rossz logika, óhatatlanul súlyos konfliktusokhoz, háborúkhoz vezet. Ez történt Transznyisztriában, a Moldováról leszakított orosz többségű sávban, és a Grúziáról leszakított Abháziában és Dél-Oszétiában is. A második világháború utáni Európa, okulva a háború tapasztalataiból, a kisebbségek elszakadásig menő önrendelkezésével szemben inkább a határok változtathatatlanságának logikáját követi, és a kisebbségi kérdést nem határmódosítással, hanem inkább kiterjesztett kisebbségi jogokkal, autonómiával igyekszik kezelni. Az orosz eljárást elsőként Andrej Boriszovics Zubov moszkvai történészprofesszor, majd Adam Michnik hasonlította a náci Németországnak a második világháború előtti terjeszkedéséhez, amelyet hasonlóképpen a szomszéd országok német kisebbségeinek elnyomásával indokoltak. Ha az ember elgondolkozik ezen a párhuzamon, akkor arra is emlékeznie kell, hogy a nyugati hatalmak akkor újra meg újra meghátráltak a német terjeszkedési törekvések előtt. Vajon nem erre emlékeztet a nyugat-európaiak, elsősorban a németek viselkedése? Vajon nem azt látjuk, hogy Oroszország kész helyzetet teremt, Európa pedig tehetetlen?
Igaz, mint említettem, Nyugat-Európát szoros gazdasági kapcsolatok fűzik Oroszországhoz, és a gazdasági szankciók nemcsak Oroszországnak, de Németországnak és más európai országoknak is nehézséget okoznának, munkahelyek százezrei kerülnének bajba. Ér-e annyit a Krím, ér-e annyit Ukrajna területi sérthetetlensége? „Meghalni Danzigért?” Ismerjük el: Európa kivételesen nehéz dilemma előtt áll.
Forrás: fideszfigyelo.blog.hu
Két évtizeden át a vezető nyugat-európai országok az orosz kapcsolatok bővítésére törekedtek. Azt feltételezték, hogy ez közelebb hozza Oroszországot Európához. Azt hiszem, akkor igazuk is volt. Most azonban kiderült: ez a közeledés korlátozottan volt eredményes, Oroszország kezd újra szovjet módon gondolkodni. A tőle távolodó, szövetségesnek tekintett országgal szemben – mint 1956-ban és 1968-ban – megszállással lép fel, ha Ukrajna esetében egyelőre csak részlegesen is.
Hogy mit tehet a Nyugat, az nehéz dilemma: fegyverrel biztos nem akadályozhatja meg az orosz fellépést, de a gazdasági szankciókat nyilván mérlegelnie kell. Ebben a helyzetben egy dolog bizonyos. Új, évtizedekre szóló gazdasági kötelékeket nem szabad most Oroszországgal létrehozni. Európa gazdasági függőségét fokozni biztosan nem szabad. Az atomerőmű-építésről szóló megállapodás megkötése néhány héttel ezelőtt csak súlyos gazdaságpolitikai és környezetpolitikai hiba volt. Akkor nem lehetett látni, hogy Oroszország és a demokratikus Európa viszonya néhány héten belül gyökeresen megváltozik. De a krími bevonulás után fenntartani ezt a megállapodást már több, mint gazdaságpolitikai hiba. Ez már árulás, Európa elárulása, hiszen nemcsak Magyarországot, de az egész demokratikus Európát szolgáltatja ki még jobban Oroszországnak, kifejezetten rontja Európa pozícióját az Oroszországhoz fűződő viszonyban.
Bauer Tamás közgazdász, a Demokratikus Koalíció alelnöke
