Békesi: „Minden ilyen rezsim belüről rohad szét” – Friderikusz Sándor interjúja
- Részletek
- 2014. március 27. csütörtök, 06:04
- Békesi László
Az ATV Friderikusz című késő esti műsorában március 18-án elhangzott beszélgetés átdolgozott változata.
Friderikusz Sándor: – Békesi László óriáscikket írt az Élet és Irodalomba A maffiaállam gazdaságpolitikája címmel, amelyben egyetlen logikára fűzi fel mindazokat a gazdaság- és társadalompolitikai jelenségeket, amelyeket az elmúlt négy évben hónapról hónapra megfigyelhettünk az Orbán-kormány gyakorlatában, és amelyek lényegét – láthatóan – oly sikeresen lefedték az ideológiai szólamokkal nemzetről, függetlenségről, gazdasági fejlődésről, rezsiharcról, nemzetközi összeesküvésről. Békesi László a magyar szellemi életben szokatlan dolgot tesz: elfogad egy új terminológiát, fogalmi keretet és értelmezést, amelyet a különféle tudományágak művelői széleskörűen alátámasztottak. Ezt a fogalmi keretet Magyar Bálint honosította meg az általa szerkesztett kötetben, a szokatlanság pedig abban áll, hogy a magyar értelmiségi közéletben az ilyen fogalmi újításokban általában azt szokták keresni, hol vannak a gyenge pontjai, miért bírálható, mennyiben használhatatlan. Békesi László ezzel szemben nemcsak elfogadja az értelmezést, hanem a saját logikája vezérfonalának teszi meg, erre alapozva elemzi végig az egész Orbán-rendszert. Ezek szerint ez valóban új látószöget kínált Önnek, hogy rendszerezze mindazt, amit a maffiaállam gazdaságpolitikájáról gondol?
Békesi László: – Nemcsak új fogalmi- és gondolkodási keretet ad, hanem mankót is. A közgazdászok most már idestova négy éve azzal az ellentmondással bíbelődnek, hogy noha az Orbán-kormánynak hatalomra kerülése előtt és azt követően az egész négy esztendő alatt nem volt koherens, összefüggő gazdaságpolitikai programja, mégis működtetik a gazdaságot, képesek voltak ezt a négy évet úgy vezényelni és úgy kormányozni, hogy igazán nagy botrányok – az időnként kétségkívül meglévő elégedetlenség, kritikák dacára – nem kísérték a tevékenységüket. Önmagában véve helytálló volt ugyan az a kiinduló feltételezés, hogy az Orbán-kormány minden eszközt igénybe vesz hatalmának megszerzése, később megtartása, sőt prolongálása érdekében. Ez azonban közgazdasági értelemben nem elég magyarázat. Magyar Bálinték elemzése arra ad lehetőséget, hogy azt a két alappillért, amelyen az Orbán-rezsim nyugszik, nagyon világosan láttatni, látni lehessen, és erre a gazdasági döntések logikáját is fel lehet építeni. Ez pedig úgy szól, hogy a politikai hatalom az a végcél, amelynek a megszerzése és megtartása érdekében minden eszközt korlátlanul igénybe lehet venni, így a gazdaságpolitika eszközrendszerét is. A politikai vállalkozás, amelyet egy széles körű felhatalmazás legitimál, így alakul át gazdasági vállalkozássá. Lényegben az Orbán-kormány négyéves gazdaságpolitikája nem más, mint a maffiacsalád üzleti terve. Ezt pedig következetesen, nagyon megfontoltan és hihetetlen energikusan viszi végig. Ma már múlt időben lehet mondani, hiszen lezárul a ciklus.
A rendszer lényege: a hatalom monopolizálása
– Még egy dolgot jólesett olvasni az Ön tanulmányában, hogy számos politikával és gazdasággal foglalkozó kollégájával ellentétben igenis tudatosan végiggondolt rendszert lát abban, ahogyan Orbánék ezt az országot átalakították, nemcsak a gazdaságát, hanem az alrendszereit is. Régóta nekem is az a meggyőződésem, hogy itt nem pusztán hatalmi érdekekről van szó, amelyeket aszerint toldozgatnak, foltozgatnak, hogy hol látnak benne lyukat, hanem végig volt gondolva nemcsak a cél, hanem a lehető legszélesebb körben a hozzá vezető eszközök sorozata is.
– Ez valóban így van, és noha első pillanatra most ellentmondásnak fog tűnni, azt mondom, hogy ennek dacára az elmúlt négy év gazdaságpolitikai döntései, lépései nagyon sokszor improvizáltnak, ad hoc lépéseknek tűnnek – az egész mégis összeáll egy rendszerré. Mi is ennek a rendszernek a lényege? Az, hogy úgy monopolizálják a hatalmat, hogy közben szélesítik azt a bázist, amely a hatalmi monopóliumot legitimmé tudja tenni. Szélesítik a saját klientúrájukat, a választóbázisukat, azokat az üzleti köröket, amelyeket nemcsak elviekben, politikailag, az utcán, nyilatkozataikban, hanem gazdasági erőkkel is támogatnak, amire biztosan lehet számítani. Ebből a szempontból a gazdasági döntések mindegyike hordoz magában olyan elemet, amely ennek az egyre szélesedő körnek a pozícióit javítja. Piacot biztosítanak nekik, jövedelmeket, állami támogatást, adókedvezményeket, rendkívüli megbízásokat, magyarul újraosztják a jövedelmek, a piacok, a vagyonok egy részét. Részben az állam közreműködésével, de mindenféleképpen a jog eszközeivel osztják fel azokat a piacokat, amelyek tetszenek a híveiknek, s amelyekről azt gondolják, hogy annak a háttérbázisnak, annak a klientúrának a gazdasági erejét képes növelni, amelyre támaszkodnak.
– Van egy nemzetközi sztenderd, amelynek megfelelően ezt végre lehet hajtani, ha valaki éppen ezt gondolja helyesnek, vagy Orbán mögött van olyan intellektuális közösség, amely ezt jó előre végiggondolta, s meglehetősen precízen végrehajtotta?
– Nemzetközi sztenderd biztosan nincs, ennyiben a dolog tényleg unikális. Amikor egyébként azt az öntömjénezést halljuk, hogy mi unortodox gazdaságpolitikát hajtunk végre, az nem egyszerűen azt jelenti, hogy szembemegyünk a közgazdasági mainstreammel, tehát azzal a fővonulattal, amely jelenleg, a 21. század második évtizedében uralja a világgazdaságot. A nemzetek többsége még egy ilyen világméretű gazdasági válságban sem engedi meg magának azt a luxust, hogy fölrúgjon minden érvényes közgazdasági törvényszerűséget. Magyarország megteszi. Ennyiben tehát egyedi a magyar módszer. Ha van valami kapcsolat a nemzetközi sztenderdek és a magyar gyakorlat között, az talán egy ponton ragadható meg: a 2008-ban kirobbant válság következményeként a világgazdaság irányításának, gazdasági mechanizmusainak jó néhány eleme, úgy tűnik, ebben az időszakban nem alkalmazható. E helyett – akár kísérletként – a világ nagy gazdaságai, nagy agytrösztjei újabb eszközöket próbálnak ki. Ezeknek a kipróbálása vagy sikeres, vagy nem. Gondolok például az ultralaza monetáris politikára, a Fed [az amerikai jegybank] beavatkozására a folyamatokba a 2008-at követő időkben. 2008 az összeomlás éve. Az azt követő időszak fő feladata lényegében minimalizálni a válságnak a reálgazdaságra gyakorolt hatását.
– Van intellektuális közösség a miniszterelnök mögött?
– Az intellektuális közös nevező – nem közösség – az, hogy a világban is vannak kísérletek teljesen új módszerek alkalmazására. S ezt a fajta analógiát használják föl Orbánék a teljesen szokatlan magyar megoldások indokolására. Ez így nagyon általános, ezért mondanék egy konkrét példát. Miközben a világ nagy jegybankjai öntik a pénzt a piacokra azért, hogy megszüntessék a pénzvilágban kialakult bizalmatlanságot és likviditáshiányt, s ezzel lényegében támogassák a gazdaság növekedését, aközben Magyarországon egy teljesen szokatlan jövedelemelvonási és -átcsoportosítási megoldással tökéletesen átszabják a magyar adórendszert. Ennek az átszabásnak a következményeként kiemelten jó pozícióba hozzák a sajátjaikat. A legmagasabb jövedelemmel rendelkezőket, a nagycsaládosokat, akik egyben – rögtön hozzáteszem – nagy jövedelemmel is rendelkeznek. Majd az így keletkezett lyukak betömésére gátlástalanul nekiesnek néhány szektornak, ezek extra adóztatásával pótolják a saját intézkedéseik nyomán keletkezett hiányokat. A bankrendszer sanyargatása, az infokommunikációs területek sanyargatása, a közüzemi vállalatok sanyargatása, egy időben a kereskedelem plusz adóztatása mind-mind ilyen eszköz volt. Ez elképzelhetetlen a nemzetközi világban.
– Ez az, amit unortodox politikának neveztek el?
– Unortodox jelzővel illetik, s azt mondják, hogy ez egy szellemi innováció. Mi több, ez egy nagyon kreatív gazdaságpolitika, ráadásul sikeres, hiszen Magyarországon működik. Sőt fellengzős megállapításokat tesznek, hogy a világ, de legalábbis Európa előbb vagy utóbb utánozni fog minket. Szó nincs erről! Volt a kérdésében még egy elem, nevezetesen, hogy van-e olyan agytröszt Orbánék mögött, amely végiggondolta ennek a négy évnek a gazdaságpolitikáját, majd a konzekvens megvalósítását hajtotta végre parlamenti hátérrel, a joganyag korlátlan átalakításával. Nem hiszem, hogy ilyen létezne.
– De akkor az egész mögött egyedül Orbán Viktor áll?
– Nem. Az a koncepció, hogy fiúk, ezt a hatalmat most megszereztük, ezt a hatalmat nem engedjük ki a kezünkből. De ahhoz, hogy ezt a hatalmat meg tudjuk tartani, a támogatottságunkat meg kell őrizni, esetleg még növelni is kell, hiszen ez ad nekünk biztonságot. Hogy ezt a biztonságot senki ne zavarja, minden akadályt eltakarítunk az útból. Átszabjuk a magyar alkotmányt, átszabjuk a magyar jogrendet, a jogállamiság minden olyan elemét megváltoztatjuk, amelyre belső kontroll hatna, kívülről pedig kiszállunk minden olyan nemzetközi egyezményből, amely a külső kontrollal fékezné az egyébként korlátlan lehetőségeket.
– Egyedül a miniszterelnök gondolja ezt végig? Én nem hiszem, hogy Orbán Viktor egyedül képes volna erre intellektuálisan.
– Bizonyára nem. De ilyen hatalomcentrikus megfontolással ad megrendeléseket a mögötte lévő csapatoknak. Azért ott is van nagyon sok értelmes ember, vannak kutatóintézetek, vannak műhelyek, van pénz, amivel finanszírozni lehet ezeknek a működését.
A korlátlan hatalom
– Akkor arra kérem, hogy most rendezzük el a fejekben, hogy melyik jól ismert intézkedésük mennyiben szolgálta a célt, vagyis azt – idézve az Ön írását –, „így alakul át egy politikai vállalkozás gazdasági vállalkozássá, a kormány gazdaságpolitikája a maffiacsalád üzleti programjává”. A demokrácia arról szól, hogy egy végrehajtó hatalomnak mindig vannak korlátai, belső kontrolljai, amelyek megakadályozzák, hogy bárki a saját javára vissza tudjon élni a hatalommal. Erre egy egész intézményrendszer alakult ki, s működik ennek érdekében. Ön sorra veszi ebben az ÉS-beli írásában, hogyan építették le a rendszer minden belső ellenőrző és korrekciós mechanizmusát. Ismert dolgokról van szó, de arra kérem, hogy néhányat említsen meg konkrétan is.
– Legfeljebb felsorolásra vállalkozhatunk, hiszen nagyon hosszú lenne megismételni mindazt, amit a cikkben írtam. Az alkotmány helyett belépő új alaptörvény alapvetően megváltoztatja többek között a legfőbb jogosítványokkal rendelkező Alkotmánybíróság hatáskörét. Az Alkotmánybíróság hatáskörének a szűkítése, csökkentése azt jelenti, hogy innentől kezdve az Alkotmánybíróság közvetlen, gazdasági jellegű, költségvetést érintő kérdésekben már nem foglalhat állást. Nem állapíthat meg jogtalan adóztatást, méltánytalan visszamenőleges adóztatást, nem döntheti el azoknak a törvényeknek vagy kormányintézkedéseknek a sorsát, amelyek a gazdaság vagy a gazdaság egyes szereplőinek, vagy akár a lakosság egyes rétegeinek az érdekeit alapvetően érintik. Innentől fogva az Alkotmánybíróságnak ez a fajta fékező szerepe megszűnik. Azok az intézmények, amelyek bírálják az állam, a kormány gazdálkodását, ugyanilyen fontosak. Ilyen volt például a Költségvetési Tanács, amelyet 2008-ban hoztak létre kitűnő és független szakértőkből. Amíg léteztek, bírálták az Orbán-kormány által benyújtott költségvetéseket, felhívták a figyelmet illuzórikus voltukra, gyengeségeikre, gazdasági hátrányokkal járó hatásaikra. Ám a Költségvetési Tanácsot szétverték. Utána felállítottak egy mondvacsináltat, amely három tagból áll, szakapparátus nélkül, s a három tagból kettő közvetlenül a kormány embere. Ugyanez a helyzet az Állami Számvevőszékkel, amelynek az a funkciója, hogy az állami szervek gazdálkodását ellenőrizze.
– Odaültettek az élére egy egykori fideszes képviselőt, Fidesz-tagot.
– Ez legfeljebb a hab a tortán. Az Állami Számvevőszék funkciója ugyanis innentől kezdve megváltozik. Sokkal inkább azoknak az intézményeknek a bírálatára szorítkozik, amelyek vagy ellenzéki kézben vannak, lásd önkormányzatok, vagy a kormánynak nem tetsző tevékenységet folytatnak, és nagy intézmények. Vagy ott van a Magyar Nemzeti Bank megszállása. A Magyar Nemzeti Bank a legfontosabb független intézménye a gazdaságpolitikának, a monetáris politika irányítója, s mint ilyen, általában a kormányzati politikák legkomolyabb bírálója: a fiskális politikáé, a kormányzati tulajdonpolitikáé és a jövedelempolitikáé is – így segíti a fiskális és a jövedelempolitika közötti összhang megteremtését. Nos, a jegybanknak ezt a funkciója az irányítás átvétele után – a Monetáris Tanács új tagjainak és a jegybank új elnökének a kinevezését értem ezen – lényegében megszűnt. Innentől kezdve a jegybank nem a gazdaságpolitika monetáris elemének legfőbb tudója, irányítója és szabályozója, hanem, ahogy ezt Matolcsyék mondják, a kormánnyal kéz a kézben járva a kormány gazdaságpolitikájának a kiszolgálója.
A jegybank kamatcsökkentése: a hályogkovácsok magabiztossága
– Nincs olyan értelmezési mező, amelybe behelyezhető ez a logika? Hogy akár így is működtethető például a nemzeti bank?
– Azért nincs, mert van egy konkrét gyakorlat. Ez a konkrét gyakorlat pedig Matolcsyék uralkodása, és ez azt bizonyítja, hogy két ponton is hazárdjátékot folytatnak. Lényegében korlátlanul csökkentik a jegybanki alapkamatot – volt honnan, ezt rögtön hozzá kell tenni. A világgazdaságban kialakuló kedvező befektetői környezetben, illetve a magyar egyensúlyi viszonyok javulásának következményeként tér nyílt a 7 százalékról induló jegybanki alapkamat csökkentésére. De a piac nagyon világosan jelezte, hogy ennek a csökkentésnek az alsó határa ott van, ahol még a nemzetközi befektetőknek megéri magyar állampapírokat vásárolni, mert azok fedezik azt a kockázatot, amely egy ilyen bizonytalan gazdasági alapokon nyugvó országban mindig jelen van.
– Na de nem vásárolják továbbra is az állampapírokat?
– Persze, vásárolják az állampapírokat. A rövid távú állampapírok hozama igazodik a jegybanki alapkamat változásához, csökken. De a közép- és hosszú távú hozamok már növekednek.
– Ez miért baj?
– Azért, mert később ezt nekünk ki kell termelni, vissza kell fizetni. Itt nem arról szól a történet, hogy a 6–6,5 százalékos hozammal eladott 10–15 éves állampapírok hozamát majd az Orbán-kormány fogja visszafizetni, hanem a 15–20 év múlva hatalmon lévő kormányoknak és gazdaságpolitikának kell majd ezeket a jövedelmeket létrehozniuk, hogy abból tudják teljesíteni a lejáró kötelezettségeket és ezek hozamait. A rövid hozamok csökkennek, a hosszú hozamok nőnek, ez azt jelenti, hogy a piac akkor is megköveteli a kockázati felárat, ha az alapkamat ennél alacsonyabb. Abban a pillanatban, amikor a magyar kamatcsökkentés átlépi azt a minimális hasznot, amely a piacnak még kell ahhoz, hogy a kockázatosnak minősülő országok papírjait megvegye, azonnal szabadulni kezdenek a papírok egy részétől, s radikálisan rontják az árfolyamot. Amikor a Monetáris Tanács először 3 százalék alá csökkentette a magyar alapkamatot, pillanatok alatt 310 forint fölé romlott az euró árfolyama Magyarországon. S akkor sem állt meg, amikor pedig meg kellett volna állnia. A hasonlóan kockázatos befektetést jelentő országokban már mindenütt szigorítottak a monetáris politikán, néhány országban durva kamatemelést hajtottak végre. Magyarországon egyelőre nincs ilyen helyzet, de meg kellett volna állni a csökkentéssel, s nem kellett volna ezt a hazárdjátékot folytatni.
– Nem lehet olyan logika, amelyben éppen ez a forintárfolyam a megfelelő?
– Ha egy monetáris hatóság azt gondolja magáról, hogy ő pontosan tudja, milyen árfolyam jó a gazdaságnak, akkor el kell zavarni! Ez a hályogkovácsok magabiztossága. Ez az a ló, amelyik vak, nem bátor. A monetáris politikát szerencsejátéknak tekinteni, a kamatpálya meghatározását egy rulettasztallal összetéveszteni nem bocsánatos bűn!
– De akkor mivel magyarázza, hogy mégis így gondolkodnak? A tudatlansággal?
– Három dolgot tudok azonosítani, ami ennek a logikának megfelel. Az első, hogy ha a jegybank következetes és felelős monetáris politikát folytat, akkor a kormány gazdaságpolitikájának számos elemét bírálnia kell. Többek között bírálnia kell a gyakorlatilag lenullázott potenciális gazdasági növekedést, mert ennek hiányában hosszabb távon azokat a hozamokat nem lehet kitermelni, amelyeket egyébként az ország finanszírozhatóságának érdekében az eladott állampapírok után fizetni kell. Egy ilyen bírálat nyilván azt jelentené, hogy Orbánék belülről, a független jegybanktól kapnak kritikát, holott az egyik szándék pontosan az volt, hogy a belső kritikát elnémítsák.
– Lelepleződne a gazdaságpolitikájuk.
– Erről szól a történet. A másik dolog, hogy miközben a gazdasági növekedés esélyének a megszűnése vagy minimálisra csökkenése alapvetően az Orbán-rezsim gazdaságpolitikájának a következménye, ugyanez a kormány elvárja a jegybanktól, hogy a növekedést ösztönző lépéseket tegyen, tegye nagyon olcsóvá a hiteleket. Ez nem egyszerűen az alapkamat csökkentése, hanem az úgynevezett Növekedési Hitelprogram működtetése, amely olcsó forrásokkal látja el a kereskedelmi bankokat, konkrétan 2,5 százalékon adják a kereskedelmi bankok ezt a pénzt. Ma a 2,5 százalékos Növekedési Hitelprogram maximális kamata és a jegybanki alapkamat 2,7 százaléka között még mindig van 0,2 százalékpont. [Az MNB Monetáris Tanácsa kedden újabb 10 bázisponttal 2,60 százalékra csökkentette a jegybanki alapkamatot – a szerk.] Erre mondják az elemzők, hogy bármilyen kockázattal jár is, bármennyire veszélyezteti az árfolyamot, bármennyire sebezhetővé teszi esetleg az ország pénzügyi egyensúlyát, 2,5 százalékig nem fognak megállni, akármilyen hatása lesz az ügynek. Ez a második dolog, amit azonosítani lehet. A harmadikat nem tudom bizonyítani. De hát éppen a maffiaállam logikája épül arra, hogy a gazdasági döntéseknek legyenek haszonélvezői. Azok legyenek a haszonélvezői, akik hozzánk közel állnak. Tehát kik? A család tagjai, azok az emberek, azok a vállalkozók, akik a klientúrához tartoznak.
– Elmondja konkrétan, mire gondol?
– Persze. Ha a kormány, illetve a jegybank elnöke azt mondja, hogy nekünk nincs árfolyamcélunk, nem érdekes, hogyan alakul az árfolyam, majd a piac el fogja dönteni; nem törődünk azzal, nem fogunk semmilyen eszközt bevetni azért, hogy az árfolyamot erősítsük, hogy kordában tartsuk, sőt; az árfolyamromlás ellenére – mondja Matolcsy az első pofon után – még mindig van tere a kamat csökkentésének; nos, ez olyan verbális üzenet, amely azt jelenti, hogy emberek, ide lőjetek! Romlani fog a forint árfolyama, tessék shortolni, de keményen! Aki ezt kockázat nélkül tudja megtenni, az hatalmas pénzeket, profitokat kaszál rövid távon. Még egyszer mondom, nincs a kezünkben egyetlen olyan adat vagy bizonyíték sem, hogy a rezsimhez közel álló vállalkozások erős short pozíciókat nyitottak ezeknek az akcióknak a hatására. De egyáltalán nem lennék meglepve, ha így történt volna. Ez beleillene abba a körbe, amiről beszéltünk, hogy a gazdaságpolitikai eszközöket fölhasználják a közel álló cégek, illetve a klientúra gyarapodásának növelésére. Ez lehet a harmadik olyan elem, amely miatt lényegében azt kell mondanom, hogy szerencsejátékot játszik a jegybank.
Békesi László és Friderikusz Sándor az ATV stúdiójában
Harc az Európai Unió ellen: csak a pénz…
– Az Európai Unió ellen folytatott folyamatos és kitartó harcot vagy háborút Ön szerint mi indokolja? Mi tartja egyáltalán Orbán Viktort az Európai Unióban, amiről egyébként szinte kizárólag csak rossz szava van?
– A pénz.
– Magyarul, hogy megkapjuk azt a 7000-10000 milliárdot, osszuk szét, oszt jó napot? Hogy stílszerűen fejezzem ki magam...
– Erről van szó. A szabadságarc lényege a belpolitikai támogatás, a saját bázis erősítése, a saját nimbusz erősítése. De kilépni nem lehet, mert abban a pillanatban azonnal elveszítjük a támogatást – amely az előző időszakban 10 ezer milliárd forintnak felelt meg –, és enélkül Magyarországon egyetlen centiméter út sem épült volna, egyetlen kilométer vasúti pályát sem lehetett volna felújítani. Nem lett volna infrastruktúrafejlesztés, település fejlesztés, nem lettek volna beruházások, a magyar mezőgazdaság összedőlt volna, ha nincsenek EU-támogatások. De továbbmegyek. Ennek a pénznek a felhasználásával hihetetlen lehetőségekhez jut az a kör, amely közel áll Orbánékhoz. Hiszen ezeknek az EU-beruházásoknak a nagy többségét az a gazdasági kör valósítja meg, amely támogatja Orbán Viktort. Az EU-pénzek nélkül az ő piaci helyzetük is gyengülne, az ő extraprofitjuk is csökkenne. Tehát erre a pénzre szükség van, következésképp az nem opció Orbánék számára, hogy az egyébként korlátot jelentő Európai Uniót elhagyjuk, mert kényelmetlen állandóan szembenézni azokkal a kritikákkal, amelyek onnan joggal érik a magyar kormányt. Az bizonyosodott be, hogy ennek a külső szabadságharcnak egyetlen olyan eleme van, amelyet Orbán semmilyen körülmények között nem veszthet el, ez az uniós támogatások. Ezért aztán, kerül, amibe kerül, egyetlen célt tartott a szeme előtt: kikerülni a túlzottdeficit-eljárás hatálya alól, mert ha nem teszi, akkor ott beléphet az a szankció, hogy csökkentik vagy megvonják a Magyarországra érkező támogatásokat. Ezt az egyet hajtotta végre, az összes többit nem, következésképp az is bebizonyosodott, hogy ennek a rezsimnek igazán nemzetközi hatású kontrollja csak gazdasági fenyegetettség alatt van. Ha attól fél, hogy a támogatásokat megvonják, akkor hajlandó lépni, ha nem, akkor pávatáncot folytat.
A felelőtlen gazdaságpolitika hatásai
– De azért megvan a nemzetközi hatása is, hiszen nem mindegy, hogy mekkora kamattal jutunk hitelhez, a befektetők mekkora tőkét hajlandók befektetni a magyar gazdaságba, hogy áll az árfolyam, hogy bóvliba vagyunk leminősítve. Tulajdonképpen mindenkinek a saját bőrén kellene érezni az országban, hogy mennyit romlott a forint értéke az Orbán-kormány négy éve alatt. De miért nem nyitja ez fel a szemeket? Mi erre a magyarázata, hogy az emberek többsége számára ezek nemhogy nem evidenciák, hanem nem is tudnak róla.
– A széles kör számára ez akkor érdekes, ha közvetlenül érinti őt. Kit érint közvetlenül egy ilyen árfolyamváltozás, árfolyamromlás? Nyilván azokat, akiknek van devizában adósságuk. Ezeket az embereket komolyan érinti, s ez egy széles kör. Nem egyszerűen az úgynevezett lakossági devizahitelesekről van szó, hanem a devizahitellel rendelkező vállalkozásokról. Noha csökkent a devizában denominált államadósság-állomány, az állam devizakitettségéről is szó van. Itt pedig mindenki vesztes egy árfolyamromlás következményeként. Egyelőre senki sem érzi az erőteljes árfolyamromlásnak az árakra gyakorolt hatását, mert nincs inflációs nyomás a gazdaságban – két ok miatt. Egyfelől a válságot követően minden eddiginél élesebb a verseny a nemzetközi piacokon, amely nem engedi meg, hogy a vállalatok, termékértékesítők a költségek növelésével árakat emeljenek. Másfelől a magyar kormány nagyon jelentős szegmensekben mesterségesen csökkenti az árakat hatósági árak bevezetésével. Ez a rezsicsökkentés. A kettő együttes hatására, és mert a lakosság egyelőre alig-alig vásárol többet, mint a válság legsúlyosabb éveiben, nincs fogyasztásnövekedés. Ha nincs igazán fogyasztásnövekedés, akkor nincs importbővülés, ha nincs importbővülés, akkor az importon keresztül nem érvényesül a romló forintárfolyam, s az nem jelenik meg az árakban. Ma itt tartunk. De ez csak annyit jelent, hogy ha a magyar gazdaság lábra áll, ha elindulnak a beruházások, ha a lakosság elkezd többet fogyasztani, akkor abban a pillanatban megnő az import, ha megnő az import, akkor pillanatokon belül begyűrűzik a forint árfolyamának a hatása az árakba. Azért az nem véletlen, hogy a rezsicsökkentés mellett a maginfláció ma is 3–3,5 százalék között ingadozik. Tehát nem 1 százalékon belüli, hanem annál lényegesen rosszabb. A lakosság tehát késleltetve fogja érezni ennek a felelőtlen gazdaságpolitikának – vagy monetáris politikának – a hatásait.
– De ez garantáltan be fog következni.
– Ezt nem lehet megúszni, ilyen a világon nincs. Ráadásul az elemzésem egyik része arról is beszél, hogy a rövid távú gazdasági döntések kedvező hatásai érdekében a jövőt zálogosítja el az Orbán-kormány, minden tekintetben.
– De ha övé a jövő is, akkor ez szűklátókörű politika, amit most csinál. Ha a következő négy év is az övé, akkor ezek a rossz, kedvezőtlen hatások ott már mindenképp jelentkezni fognak.
– Pontosan erről van szó. Ez a berendezkedés éppen a hatalom megtartása érdekében nem a jövővel számol, hanem a jelennel és a holnappal. A holnaputánnal nem. Holnap választások lesznek.
– Legyünk túl először rajta, aztán majd jöhetnek a kellemetlen hatások.
– Vannak cinikus nézetek, amelyek azt mondják, hogy noha az országnak, a társadalom egészének alapvetően káros az, ami az elmúlt négy évben történt, mégsem lenne szerencsés, ha most győzne az egyébként esélytelen ellenzék. Nemcsak azért, mert Orbánék nyilvánvalóan megbénítanák, kormányzóképtelenné tennék az új politikai hatalmat, hanem mert ennek a társaságnak kellene elvinnie azt a balhét, amely a gazdaságban elkerülhetetlenül be fog következni. Vigyék csak el Orbánék – mondják a cinikusok. Nem értek ezzel egyet, de van benne ráció.
„Ennél durvább diszkriminációt magyar rezsim még nem hozott létre”
– Ott van a 3,5–4 millió szegény. Ők, akik lesüllyedtek, munkanélkülivé váltak, miért nem váltak ennek a rendszernek igen élénk kritikusává?
– Mert nem tudják magukat megszervezni. Akik ezeket a reménytelen helyzetben lévő társadalmi rétegeket vagy csoportokat alkotják, azoknak a szava nem hallatszik. Kikről van szó? Azokról, akik tartósan munkanélküliek. Őket erőszakosan beterelték a közmunkások táborába, mondják, hogy nem kell éhen halnotok, mert a közmunkáért fizetünk annyit, hogy kenyérre lesz pénzetek.
– De valóságos munkahelyeket is lehetett volna teremteni?
– Valóságos munkahelyeket jó gazdaságpolitikával lehetett volna, persze. Nem kellett volna megbénítani a bankokat, nem kellett volna lehetetlenné tenni a beruházások finanszírozását, nem kellett volna elbizonytalanítani a nagy közműszolgáltatókat, a külföldi befektetőket. Nem kellett volna a multikat üldözni, nem kellett volna a tőkebefektetőket lehetetlen helyzetbe hozni. Ebben a helyzetben a gazdaság fejlődése lényegesen dinamikusabb lenne. Nem kellett volna a potenciális gazdasági növekedést az egyébként évi 3–4 százalékos elvi lehetőségről 0–1 százalékos szintre levinni. Ebben az esetben új munkahelyek is létrejöttek volna. Így természetesen csak alibi munkahelyek jönnek létre. A fenyegetettség érzése ebben a körben is megvan. A közmunkásnak azt lehet mondani, hogy ha jártatod a szádat, holnap nem kapod meg azt 27 vagy 42 ezer forintodat sem, amit jelenleg megkapsz, tehát jobban teszed, ha a saját érdekedben befogod a szádat. Minden egyes intézmény élére lojális képviselőket ültettek, akik ezeket az intézményeket kézben tartják. Akár oktatási intézményről, akár egészségügyi intézményről van szó. Ott kifejezetten egzisztenciális fenyegetettség érvényesül. El lehet azt képzelni, hogy egy ilyen oktatásirendszer-átszabás után lényegében néhány száz ember tiltakozásával meg lehet úszni az ügyet? Nem lehet elképzelni – egy demokratikus országban. Csak ilyen megfélemlített országban lehet elképzelni. Beszéljünk még világosabban! El lehet azt képzelni, hogy felemelik a hangjukat azok a nagycsaládosok, akik nem nagy jövedelemmel rendelkeznek, következésképp nem tudják az előnyöket igénybe venni? Ők a cigányok. Ennél durvább diszkriminációt magyar rezsim még nem hozott létre, mint ez. Milyen esély van arra, hogy a nyomorból ezek az emberek kitörjenek? Hiába születnek papíron ilyen-olyan programok, s vannak díszpintyek, akik biodíszletként jelen vannak minden egyes politikai rendezvényen, ettől ez a több százezres vagy milliós tömeg éhhalálra van ítélve. A nagy többségnek az a része, amely valamilyen mértékben az államtól függ, segélyeket kap, közmunkát, vagy közszolgálatban dolgozik, egészségügyben, hivatalokban, kultúrában, az egzisztenciálisan fél, következésképp a társadalomnak az a része, amely rosszabbul él, amely leszakadófélben van, amely kilátástalansággal néz szembe, az nem tud és nem mer megszólalni.
„Minden ilyen rezsim belülről szokott felbomlani és elrohadni”
– Ön szerint mi következne akkor, ha a Fidesz megnyerné a választásokat? Sokan abban reménykednek, hogy konszolidáció jön. De konszolidálni ezt a mérhetetlenül igazságtalan rendszert szerintem nem lehet. Nem lenne kevésbé korrupt vagy igazságtalan akkor sem, ha konszolidáció következne be. Másrészt, s ez a kérdés lényege: Orbán Viktor alkalmas arra, hogy konszolidáljon?
– Orbán nyilvánvalóan nem fogja tudni levetni az állandó harcos, a magát konfliktusokban kiélő vezető szerepét, az egyénisége nem fog megváltozni egyik napról a másikra. Ám a kényszerek nagyon erősek tudnak lenni. A gazdaságban a felhalmozott adósságok és feszültségek utat törnek maguknak, ez csak idő kérdése, egészen biztosan be fog következni. Nem vagyok jós, nem tudom megmondani, hogy a következő ciklus közepén vagy a végén, de be fog következni a baj. Elkezdenek nőni az árak, romlani fog az életszínvonal, az adósságokat ki kell fizetni, nem tudjuk az adósságcsapdát kikerülni, az elmaradt beruházások miatt kevesebb és nem több lesz a munkahely. Egyre kevesebb embernek kell eltartania egyre többet a demográfiai folyamatok előrehaladtával, egyre nehezebb lesz az egészségügyet finanszírozni. A rezsicsökkentés következményeként előbb-utóbb romlani fog az ellátás színvonala a közműveknél, vagy hirtelen kell árat emelni. Nem sorolom tovább. Ezek a feszültségek utat törnek maguknak. A gazdasági kényszer előbb vagy utóbb a politika megváltoztatására fogja kényszeríteni a hatalmat.
– Képes lesz erre Ön szerint?
– Ez a dolog lényege. Minden ilyen rezsim belülről szokott felbomlani és elrohadni. Abban a pillanatban, ahogy – maradjunk a maffiahasonlatnál – a keresztapa az egyre bővülő család tagjait már nem tudja megfelelően ellátni anyagi javakkal, biztonsággal, jövedelemmel, piaccal, támogatással, arra kényszerül, hogy elvegyen azoktól, akiknek van, s ezt újraossza. Következésképp jövedelmet, piacot, jogosítványt, támogatást kell előbb-utóbb elvonni azoktól, akiknek még van, vagy akiknek juttatott, következésképp előbb-utóbb olyan érdeksérelmeket fog okozni a saját táborán belül, amelyek ezt a fajta látszategységet fölbontják. Ez pedig óhatatlanul az ilyen rezsimek fölbomlásához vezet. Pontosan tudom, hogy ez az a vörös fonal, amire azt szoktuk mondani, hogy hosszú távon mindig a józan ész győzedelmeskedik, csak hát Keynestől tudjuk, hogy hosszú távon mindannyian halottak vagyunk.
Az interjút Kerényi Ádám írta le
