A helyzet reménytelen, de nem komoly – II.: A vesztes oldalon
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2014. április 29. kedd, 07:14
Múltkor arról írtam, miért nincs örömujjongás a választások után a győztes (kormányzati) oldalon, most arról, miért nincs a vesztes (ellenzéki) oldalon sem. Holott – bármilyen furcsa – lehetne. Hiszen a demokratikus oldal vagy 300 ezerrel növelte szavazóinak számát, s most nem Budapesten, hanem vidéken volt 2 egyéniben megnyert körzete, Budapesten pedig létrejött egy kisebbfajta „vörös övezet” 8 körzetből. De a demokratikus oldal kétségtelenül nem nyert, s most ezt éli meg szörnyű kudarcként. Persze az „oldalak” itt némileg le vannak egyszerűsítve: a múltkor a kormányoldalhoz számítottam a Jobbikot (megindokoltam, miért), most az ellenzéki oldalon vagyok kénytelen számolni a „Lehet Más a Politika” címen fungáló társulattal. Legyünk gyorsan túl rajta. A társaság, ha úgy vesszük, sikeres volt: bejutott a parlamentbe, pedig ezt talán maga sem hitte volna. És bár most láthatólag nagy mellényben feszít, ő is tudja, mivel jutott be. Színtiszta protesztszavazatokkal, olyanokkal, amelyeket mindkét oldal ellenében adtak le, hiszen ennek a „pártnak” semmilyen pozitív programja nincs. Csak negatív programja van: mi sem ezek nem vagyunk, sem azok nem vagyunk, ha tehát nem akarsz sem ezekre, sem azokra szavazni, szavazz ránk. Mi a közömbös 0 pont vagyunk. Igen: egy nagy nulla.
Most nézzük a baloldali pártokat. Hogy a választási vereségük után magyarázni, sőt magyarázgatni kezdték ezt a vereséget, nem rovom föl nekik: minden igaz, amit elmondtak a kormány – persze gondosan és képmutatóan leplezett – csalásairól. Egyébként is minden választás után azt mondja a vesztes fél, hogy a nép ezúttal sajnos tévedett, és ha nem ezt mondaná, akkor egyszerűen nem lenne normális. Hogy a jobboldalon elkezdtek kárörvendezni ezen, mondván, hogy a baloldal nem képes szembenézni a vereségével, végül is természetes. Hogy az ún. független baloldali nagyokosok is ezt kezdték el ismételgetni, már megszoktuk. „A népet nem lehet leváltani!” – harsogják. Tényleg nem, pedig néha nem ártana. Természetesen a népszuverenitás alapján állunk, és a legalitás szférájában mindig a szuverénnek van igaza. (Akárki is a szuverén, lásd Thomas Hobbestól Carl Schmittig.) Akkor is, ha téved. Márpedig a szuverén nép ugyanúgy tévedhet, mint bármely más szuverén, mivel ő is tud ugyanolyan ostoba lenni, mint egy isten kegyelméből uralkodó király. A nép, mondjuk, nem bírta kivárni, míg Mózes a hegyen a kőtábláival vacakol, inkább gyorsan csináltatott magának egy aranyborjút. (Vagy a nép később Barabbást kívánta szabadon bocsátani, és Jézust megfeszíttetni – Karinthy zseniális parabolájában külön-külön mindenki azt kiáltja: „Jézust”, ám ez együttesen mégis úgy hangzik: „Barabbást”.) És az Úr ekkor bizony megtette, hogy leváltotta a népet: abból a nemzedékből senki nem léphetett az Ígéret Földjére, csak az utódaik, amikor ők már kihaltak. A szólásmondás szerint gyáva népnek nincs hazája, s a filozófus szerint minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Szóval a külső tényezőkkel operáló magyarázat nem jogtalan, föltéve, ha nem a saját hibákkal való belső szembenézés helyett, hanem annak függvényében történik. Ha ugyanis az objektív helyzettel nem néznek szembe, még a saját hibákkal való szembenézés is csak téves pánikreakciókhoz vezethet.
A rendszerváltás némileg más motivációkkal ment végbe Magyarországon, mint a régió más országaiban. A „puha diktatúra” keretei között itt több volt a szabadság, így miközben a pártok nyugati szabadságról és demokráciáról beszéltek, az emberek inkább csak a nyugati jólétre vágytak. Na jó, tudjuk, a közmondás szerint jobb egészségesnek és gazdagnak lenni, mint betegnek és szegénynek – de mi van, ha választani kell? Akkor bizony jöjjön inkább az aranyborjú, mint a kőtáblák… Ha pedig mégsem pusztán anyagi motívumok voltak itt a mozgatóerők, akkor csak egy évtizedekig lefojtott eszme tört a felszínre: az oly sokszor megsértett magyar nacionalizmus. Mert a többi régiós ország vagy az egyik, vagy a másik világháborúban a győztes oldalon állt, csak Magyarország állt mindkettőben a vesztesen. Mivel tehát a nyugati jólét értelemszerűen nem valósulhatott meg, így a nyugati szabadság és demokrácia, az „európaiság” eszméi széles tömegek számára puszta humbugnak mutatkoztak. Ezt ismerte föl a Fidesz, amikor végrehajtotta a maga fordulatát, s egyfelől megpróbált „jóléti” intézkedéseket hozni, másfelől az elégedetlen emberek dühét a gonosz (nyugati) kapitalistákkal szemben mozgósítani. Tipikusan ilyen intézkedés a devizahitelesek „megmentése” és a rezsicsökkentés: fosztogatnak, és ebből osztogatnak. Elvileg ugyanaz a módszer, mint amikor a harmincas-negyvenes években a zsidók vagyonából akarták megoldani a szociális kérdést. Szociálpolitika Rózsa Sándor módra. De hát már Machiavelli is azt tanácsolta a fejedelemnek, hogy osztogasson bőkezűen a mások vagyonából.
Pártot szervezni és pártprogramot kialakítani kétféle módon lehet. Az egyik a Fidesz módszere, a machiavellista módszer. Elszánt kalandorok társasága összeáll, vállalkozásként pártot alapít, és megpróbálja sikerre vinni, mindegy, milyen módszerrel és ideológiával. A cél mindig ugyanaz: a siker és a haszon. A Fidesznek kezdettől fogva csak egy célja volt: a régi „kommunista” elit helyére lépni. De mivel azt mégsem mondhatták, hogy aki elmúlt negyven, az dögöljön meg, ezért azt mondták: „Le a kommunistákkal!” Mivel elsőre úgy látszott, hogy egy radikális programmal arathatnak sikert, először ezt választották, amikor azonban nem vezetett eredményre, ugyanakkor a jobboldalon – az MDF kudarcával és szétesésével – tér és kereslet mutatkozott, erre a piacra törtek be, ezúttal sikeresen. Ám ez az út nem járható mindig, a Fidesznek a sikerhez szüksége volt az említett helyzet kialakulására. A baloldalnak most értelmetlenség lenne ilyesmivel próbálkoznia. Versenyezni akarjon a Fidesszel, pláne a Jobbikkal? Ígérjen nagyobb fosztogatást és osztogatást? Ígérjen ne egyszerűen (jogszerű) rendet, hanem rendpártiságot? Ígérjen Európai Unió-ellenes nemzeti összefogást, és bírálja Brüsszelt, amiért a paradicsomokkal vacakol? Zarándokoljon tovább Erdélybe kanosszát járni a korábbi helyes álláspontja miatt? Mindezt megteheti, de minek? Erre a piacra már nem fog tudni betörni, mert sohasem lesz olyan jó populista, olyan jó rendpárti, olyan jó nacionalista, mint a jobboldal. És senki a baloldali vezetők közül soha nem lesz – istennek hála – olyan jó machiavellista, mint Orbán Viktor. Aki erre bizonyára nagyon büszke, mi azonban az ilyen dicsőséget hérosztratoszinak szoktuk nevezni, és nem szoktunk irigykedni rá. Hadd idézzem még egyszer Karinthyt: „Inkább egyenek meg a férgek, /mint hogy a férget megegyem.” (Struggle for life)
A baloldal tehát nem tehet mást, mint hogy legalább a szükségből erényt csinál: elutasítja a machiavellizmust, és elvi politikát folytat. (Egyébként, akármilyen okos ember volt is Machiavelli, hosszú távon mindig az elvi politika sikeres.) Hogy milyen legyen, azt ki kell dolgozniuk, és nyilván nem én vagyok az, aki erre alkalmas és hivatott lenne. Vannak ehhez Magyarországon megfelelő szakemberek: közgazdászok, szociológusok, szociálpszichológusok. Azt azonban biztosan tudom, hogy a populizmussal szemben a szociális piacgazdaság, a rendpártisággal szemben a jogrend, a parlagi nacionalizmussal szemben az európai republikanizmus jelenti a baloldaliságot. Ha a baloldal pártjai most pánikba esnének, és pillanatnyi látszatsikerekre próbálnának törekedni, ezzel csak a lelküket veszítenék el, sikerük úgysem lenne, tartósan biztosan nem. Világos, hogy a napi politikában gyakorta van szükség kompromisszumokra, de ezeket is könnyebb elvszerű alapokon megkötni, például a további – nyilván kényszerűen is szükséges – együttműködésük során is. Azt hiszem, ezzel az összefogással is az volt a fő baj, hogy mindenáron gyors sikerre törekedtek, és pragmatikusan jónak látszó, de végül is nem jó döntéseket hoztak: ennek mintegy szimbóluma volt, hogy még egy rendes nevet sem tudtak találni maguknak. Természetesen majd meg kell nézni azt is, miért volt olyan sikeres az abszurd rezsicsökkentés vagy az abszurd közmunkaprogram propagandahatása a jobboldalnál, és miért nem keltett elemi erejű fölháborodást sem a „trafikmutyi”, sem a „földmutyi”, noha azt gondoltuk, nagy ellenállást fognak kiváltani. Nyilvánvalóan új módszerekre van szükség ezeknek és a hozzájuk hasonló ügyeknek a kezelésében. De ez nem jelenti azt, hogy emellett ne lenne szükség „szimbolikus politizálásra”, hiszen mint valaki nemrég okosan megírta, a koronás címer ügyében elszenvedett vereséggel kezdődött a baloldal hanyatlása már a kezdetekben, a vég kezdetét pedig a liberális egészségügyi reform kudarca jelezte. Ebbe a sorba illeszkedik az is, hogy a baloldal nem mert élni az 1994–98-as alkotmányozó többségével, és az is, hogy elkezdte szégyellni a 2004-es népszavazáson elért sikerét. A 2010-es katasztrofális vereségében valójában az kulminált, hogy előtte folyamatosan meghátrált a populista és nacionalista jelszavakat – a föntebb jellemzett közhangulat nyomán – sikerrel alkalmazó agresszív jobboldallal szemben. A baloldal láthatólag valamilyen identitászavarban szenved (föltehetőleg azért, mert csaknem minden csoportja és személyisége a régi állampártból lépett ki), látványosan bizonytalan identitással pedig nem lehet tartós sikert elérni.
Valamilyen baj végül is persze mindegyik baloldali párttal van, s ezek valamilyen formában vagy mértékben szervezeti és/vagy személyi kérdésként is jelentkeznek. De ezekről a dolgokról korábban – főleg az összefogási procedúra huzavonáival kapcsolatban – már többször is írtam, most nem akarom ismételgetni magamat. A baloldal folyvást fölemlegetett, sőt időnként követelt megújulásáról azonban nem beszélni kell, hanem csinálni: ha tetszik bárkinek, aki úgy érzi, meg tudja ezt legalább próbálni, és hajlandó áldozni is érte. Senki sem akadályozza a „régi gárda” lelépését és a megújulást folyamatosan sürgetőket, hogy nekilássanak a munkának. A baloldali választók aztán majd eldöntik, hogy az ennek nyomán kialakuló választékból kire fognak végül szavazni.
