rss      tw      fb
Keres

A védelem tanúja



A székesfőváros első kerületének önkormányzata emlékünnepséget tartott a trianoni szerződés aláírásának 94. évfordulóján. Beszédet mondott a neves költő, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Vitézi Rend nemzetvédelmi tagozatának tagja is. A két világháború és a közte eltelt három évtized eseményei kapcsán méltatta Horthy Miklós szerepét és hozzáfűzte: ma sokan rágalmazzák Horthyt, mindhiába. A rágalmak cáfolataként megemlítette: maga J. V. Sztálin is úgy vélekedett a háború után két évvel, a magyar kormányküldöttséggel Moszkvában folytatott tárgyalásokon, hogy Magyarország 1944-ben megszállt ország volt, Horthy kényszerűségből cselekedett.


Horthy Miklós életpályájáról számos kiváló történelmi munka látott napvilágot Magyarországon, bár az értékelések részletei pro és kontra szükségszerűen eltérnek. Figyelmünk ezúttal a védelem képzeletbeli tanújának személyére irányul. Szentigaz, a világforradalom legendás vezetőjénél, az ukrán parasztok és a kaukázusi népek elszánt védelmezőjénél, a Gulag fantázianevű, méltán népszerű szabadidő-tábor megálmodójánál és megvalósítójánál hitelesebb tanút költőnk aligha tudott volna megidézni. Megragadjuk az alkalmat, hogy figyelmébe ajánljuk, ha egy Adolf Hitler nevű, osztrák származású őrmestert netán hasonló rágalmak érnének, ne mulassza el megemlíteni, hogy Sztálin róla is igen kedvezően vélekedett: 1934-ben, a hosszú kések éjszakájának híreit hallva nagyszerű fickónak nevezte, és az eljárást kollégáinak figyelmébe ajánlotta, nem is minden eredmény nélkül.


Apró szépséghiba, hogy 1947-ben, amikor Sztálin kifejtette nézeteit Horthy világháborús szerepéről, éppen a kelet-európai népek nemzetközi együttműködési rendszerét próbálta megformálni, hogy úgy fogalmazzunk, igen nagy meggyőző erővel és persze a teljes önkéntesség alapján. Gyanítható, hogy álláspontját is ennek megfelelően alakította ki. A már említett moszkvai tárgyalásokon egyébként a német bevonulást követő hónapok magyarországi eseményei nem kerültek szóba, és ezen nem is kell csodálkoznunk: néhány százezer ember deportálása a proletariátus paradicsomában izgalmas, szép feladatnak számított, rendkívüli eseménynek azonban semmiképp.


A tanú szavahihetőségét árnyalja, hogy országának lakossága a múlt század harmincas éveiben jónéhány millióval csökkent. Pontos számot nem lehet tudni, mert ezekben a milliókban azok is benne vannak, akik a számításokat végezték. Egyes vélemények szerint a lakosság létszámának csökkenésében az is közrejátszhatott, hogy világforradalom hazájában csak 1936–38-ban úgy háromnegyedmillió embert lőttek agyon korrekt, gyakran öt percet is meghaladó, bíróságinak titulált tárgyalások után. J. V. Sztálin erről természetesen semmit sem tudott, csakúgy, mint a magyar állam vezetői az 1944-ben deportált százezrek sorsáról. Az mindenesetre érdekes egybeesés, hogy amikor a moszkvai hajnalokon megjelentek a kenyérszállító autók, hogy még az addiginál is komfortosabb lakhelyre vigyék az utasaikat, már a következő héten papírokat lobogtató polgártársak álltak sorba a megüresedett lakásoknál, hasonlóan a magyarországi deportálásokat követő lakáskiutalásokhoz. A szállítási körülményekben is fellelhetők némi hasonlóságok, bár mentségül említsük meg: gyerekekkel utazni sosem volt egyszerű.


Valószínű, hogy ha J. V. Sztálin sejtett volna valamit a harmincas évek Szovjetuniójában meghozott bírósági ítéletek – merőben hipotetikus – eljárási hibáiból, tenni akkor sem tehetett volna semmit. Az 1936-os szovjet alkotmány, amelyet így visszatekintve a világ második legtökéletesebb alaptörvényének mondanánk, oly hermetikusan választotta el a hatalmi ágakat, hogy a szovjet állam első polgárának akkor sem lehetett volna ráhatása a bíróságok működésére, ha akarta volna. Ahogy ő maga mondta Romain Rolland-nak a Kirov-gyilkosság utáni megtorlásokról: „Ha tőlem függött volna, ez nem történt volna meg, de ne felejtse el, hogy nem tudok mindent megakadályozni…”


Eltöprengünk azon, ki is lehetne a védelem következő tanúja. Talán Lavrentyij Pavlovics Beriját, a generalisszimusz eszme- és honfitársát, a moszkvai lányok melegszívű, atyai pártfogóját ajánlanánk a költő figyelmébe.


Az önkormányzati megemlékezés szónokára e helyütt nem vesztegetnénk több szót. Viszont úgy gondoljuk, hogy azok a politikusok, akik a pódiumra szólították, nem hivatkozhatnak holmi magánvéleményre egy hivatalos, diákok részvételével megtartott rendezvényen. Egyszer majd érdemes lenne áttekinteniük azt az utat, amelynek mostani állomásán, Magyarországon, egy vitatott kérdésben J. V. Sztálin egyáltalán hivatkozási alap lehet.





Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető