rss      tw      fb
Keres

A Somogyi-Bacsó gyilkosság: „ennek a húsvéti tojásnak a fővezér is örülni fog”



November 16-án Novák Előd, a Jobbik alelnöke sajtótájékoztatót tartott, amelyen beszámolt arról, hogy „A szovjet megszállást követő szocialista rendszerek által biztosított politikai nyugdíjprivilégiumok megszüntetéséről és a szocializmus áldozatainak társadalombiztosítási kompenzációjáról” szóló indítványukat az Országgyűlés napirendre tűzte. Annak meg különösen örült Novák, hogy az előterjesztés éppen Horthy Miklós budapesti bevonulásának 91. évfordulóján történik meg, amikor a Jobbik este tüntetést is rendez.

A Jobbik már 2006-ban intenzív Horthy-kultuszt indított el. Eleinte általában Kenderesen ünnepelték Horthy Miklós 1919. november 16-i megérkezését Budapestre, de tavaly már a Gellért-téren emlékeztek a nagy eseményre. A Jobbik honlapja így jelentette be az eseményt: „A látványos, fehér lovas vonulás a korábban vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzóról elnevezett, később a kommunisták által Bartók Bélára módosított úton lesz.

Idén már a fehér ló nem volt elég. Most már Károlyi Mihály szobrát akarták ledönteni, és majdnem sikerült is nekik. A hurok már Károlyi nyakán volt, kipával a fején és táblával a nyakában, amelyen az volt olvasható: „Én felelek Trianonért”. Annak semmi értelme nincs, hogy megint elmondjam, amit én és sokan mások már elmondtak: Károlyinak édeskevés köze volt Trianonhoz.

Itt inkább ízelítőt szeretnék adni abból, hogy mit, illetve kiket ünnepeltek a jobbikosok, amikor november 16-án demonstráltak. És most nem történelmi előadást fogok tartani, mert arra mindig lehet azt mondani, hogy elfogult liberális maszlag. Nem, egy igazi „ellenforradalmárt” idézek, Prónay Pált. Aztán a tisztelt olvasó eldöntheti, milyen embereket istenit a magyar szélsőjobboldal.

Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava munkatársait 1920. február 17-én gyilkolták meg. Lássuk, miként emlékezett meg erről Prónay. Egyik nap, kora reggel csengett a telefonja a Pannónia szállóbeli szobájában, hogy sürgősen jelenjék meg a fővezérségen. Néhány perc múlva már a Gellért Szállóban volt – és most hadd adjam át a szót Prónaynak.(1)

***

Magasházy [Horthy szárnysegédje] várt, és igen szemrehányó ábrázattal járt föl és alá a fővezér előszobájában. Berzeviczy [vezérkari] főnök éppen jelentéstételre sietett be Horthyhoz, addig, míg kijött, Magasházy nekem támadt: „Hát már megint mit csináltatok?” „Miért?”– kérdeztem. – „Hát Somogyit és Bacsót ki dobta a Dunába?” „Mit tudom én, mi közöm nekem hozzájuk, te mondtad még nem is régen, itt, ebben a szobában, mások előtt: ’ezeket kell eltenni elsősorban láb alól’ – tehát neked jobban kell tudni, hogy kit bíztatok meg ezzel a feladattal.” „De hát nem így, az Isten szerelméért –fakadt ki Magasházy majdnem sírva –, ilyen ügyetlenül. A marhák, ahelyett, hogy a vízbe dobnák a holttestüket – mint a húsvéti tojásokat, letették őket a Duna partjára. Azután az autóval, amelyikben vitték őket, nekimentek a Váci úti vámnál a sorompónak, és mindenféle nyomokat hagytak hátra stb.” „Hát, barátom – feleltem –, mindezekről én nem tudok, most hallom először. De akárki és akárhogy csinálta, jól tette, ennek a húsvéti tojásnak a fővezér is örülni fog, titokban, hogy régi óhaja beteljesült. Ezek a gazemberek túl sokáig éltek – pedig már régen megérdemelték sorsukat.”


On the banks of the Danube – flickr/countries in colors

 A fővezér …. magához kéretett, és a kezeit tördelte. Miért éppen most kellett ennek megtörténnie, pont a kormányzóválasztás előtt... ilyen fontos, országos momentumkor meggyilkolnak két újságírót, hozzá még szociáldemokratáktól – nem is merek rágondolni, milyen szörnyű kihatással lesz ez mindenre.

Sokáig desperált a fővezér, de miután lecsillapodott – szelíden megjegyeztem, és utaltam azon óhajokra, amelyekkel nemcsak ő, hanem egész környezete már régen kívánta ezen imposztor zsidó firkászoknak a láb alól való eltevését. Most pedig, amikor megtörtént végre – szemrehányást kapunk? „Jaj, de hát nem így, hanem amúgy kellett volna csinálni” – fakadt ki Horthy újból, végül becsületszavamat kérte. Benne vagyok-e a dologban vagy sem, mert neki tudnia kell ezt már most. Megnyugtattam őt becsületszavamra, hogy én benne nem vagyok, mert most egy félórával ezelőtt tudtam meg a történteket Magasházytól.

Nemsokára utána Ostenburg Gyula is megjelent, akit Horthy szintén sürgősen hívatott magához. Ő mit mondott odabent, mit nem – azt nem hallottam, azonban kijövet megsúgta nekem, hogy az ő tisztjei vitték a nevezett két zsidót egy automobilon a Dunába, a megyeri csárda után, nem messze a fővárosi vízművektől. Később azután magától Ostenburgtól, valamint tisztjeitől bizalmasan a következőket tudtam meg ezen esetre vonatkozóan:

Előrebocsátom, hogy a „Népszava” hazafiatlan és hazaáruló szerkesztőjének láb alól való eltevésére igenis folytak már előzetes megbeszélések a két [az Ostenburg- és a Prónay-] különítmény között. Ostenburgék azonban maguknak vindikálták az elsőbbségi jogot. Miután már több ízben hiába várták és lesték a kedvező alkalmat, a Conti utcai „Népszava” szerkesztőségéből az esti órákban hazamenő Somogyi Bélának a lefülelése – egy napon végre sikerrel járt. Ezen akciót négyen végezték. Kovarcz Emil autóval várta és nyomon kísérte a Népszínház utcába Soltészt, Megait és Lehrert [az Ostenburg-különítmény tisztjei], akik Somogyi Bélát és az őt kísérő Bacsó Bélát az utcán felszólították, kövessék őket az autóba, mert le vannak tartóztatva. Ennek a jelenetnek csupán egy cukorkaárus volt a szemtanúja, akit harmadiknak szintén betuszkoltak ebbe a nagy, hatüléses gépkocsiba, nehogy a jelenetnek még hírmondója is legyen. A kocsit azután, amelynek födele fel volt húzva, a Teréz körúton, azután a külső Váci úton végig Kovarcz a megyeri csárda felé vezette. De előzőleg a vámsorompóhoz érve, mely le volt eresztve, nem állott meg, hanem azt áttörve, továbbment. Az ott álló őrség a kocsi után lőtt, a golyó azonban csupán a sárhányót horzsolta. A megyeri csárda után és a fővárosi vízművek között, közel a Duna-parthoz, megállottak. A delikvenseket leszállítva a Duna felé vezették őket, ahol néhány revolverlövéssel őket elintézték és holttesteiket a Dunába hajították. Ezzel azután, mint akik ügyüket jól végezték, visszamentek a kocsihoz… [amelyet] a Rottenbiller utcai garázsban helyeztek el. Ennél az akciónál a következő furcsa eset adta magát elő: a cukorkaárus, akinek valami bajonettszúrást adtak, de rosszul – halottnak tetette magát, de amint a tisztek elmentek, felkelt a csekély vízből és hazaszaladt. Félelmébe sohase jelentkezett – nem is tett panaszt, nehogy még egyszer elgajdeszolják.

[A hátramaradt nyomokból a rendőrség néhány napon belül mindent megtudott, még mielőtt a katonai ügyészség kezébe vehette volna a dolgokat.]

A fővezérség… látván a bajt… a katonai nyomozást azonnal megindította, amely azután, elég balkezesen, iparkodott a dolgot mellékvágányra terelni...

Akármennyire bonyolult össze a két újságíró gajdesz ügye, valamint a liberális sajtó meggyanúsítva minden különítményt, tücsköt-bogarat is összeírt, azért a főbb szabadkőműves lapok bámulatos, pontos részleteket és információkat nyertek ezen atrocitásra vonatkozóan. Illetékes körök ellenben teljesen elveszítették a fejüket. Mi sem lett volna könnyebb és adott esetben célszerűbb, mint néhány, pénzzel ellátott tisztet külföldre küldeni, pl. Olaszországba, akik hamis nyomra vezetik az egész nyomozást, és mint tettesek szerepeltek volna. De mivel a tettesek elszöktek… az ellenük hozott ítélettel meg kellett volna elégedni a liberálisoknak. Nemkülönben a zsidó sajtót – Schluss und kusch – parancsszóra elnémítani. Azonban nem ezt tették, hanem katonai bíróságokkal, azután színleges nyomozásokkal és tárgyalásokkal próbálták ezt az ügyet eltussolni, amikor a polgári hivatalos közegek, a rendőrkapitányi, azután a belügyminiszteri székekben liberálisok és szabadkőművesek ültek. De még a zsidó sajtó is szabadon írhatott, és minden részletet napvilágra hozva a katonai nyomozás adatait megcáfolta.

***

Ezeket az embereket ünnepelték a Jobbik politikusai november 16-án, és ha tőlük függne, ugyanazt csinálnák a hazaáruló liberálisokkal, amit Prónay is ajánlott. Annak is nagyon örülnének, ha a liberális sajtót is sikerülne elhallgattatniuk. Ne felejtsük el, hogy mi történt Magyarországon kilencven évvel ezelőtt.


Balogh S. Éva                  



(1) A határban a Halál kaszál … Fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből (Budapest: Kossuth, 1963), 170-175 old.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!