rss      tw      fb
Keres

Ugyanott sarkallik

Fazekas Csaba


Jó darabig töprengtem, érdemes-e még hozzászólni a Schmitt Pál köztársasági elnök hivatala által a parlament alkotmány-előkészítő bizottságának elküldött javaslatszöveg még mindig fodrozódó botrányához. Publicisták, blogolók sora vesézte ki a nyelvhelyességi hibáktól, tárgyi tévedésektől, következetlenségektől hemzsegő, méltán közröhej tárgyává vált irományt. Én bizony egyáltalán nem örülök neki, hogy kínunkban még sokáig élcelődhetünk a mostani pápát „VI. Benedeknek”, Luthert reformátusnak, XIII. Leó enciklikáját következetesen „Relum Novarum”-nak stb. stb. nevező, szerzőjének tájékozatlanságát sorról sorra leleplező dokumentumon, hiszen hiába távolították el – hosszú idő elteltével! – az illetékes honlapról, hiába folyik sajátos körbemutogatás és felelős-keresés, azért ez a szöveg mégiscsak a Magyar Köztársaság államfőjétől (környezetéből) került át az alaptörvényre javaslatot tévő országgyűlési grémiumhoz. Vagyis akár így, akár úgy, de a magyar állam fejének a legfontosabb (alap-) törvényünkhöz való viszonyát érinti. A cirkusz lényegét el is lehetne intézni ennyivel: ha Schmitt Pál tudott róla, hogy mihez adatott a neve, akkor azért botrányos; ha pedig nem, akkor azért. Nem értek egyet Kiss Norberttel, az Elnöki Hivatal egyik hivatalvezetőjével, aki szerint „jó szándékkal is dolgozatnak nevezhető” a szöveg, mert a legjobb szándékkal sem nevezhető annak. Még a mai, a követelményeket jócskán lejjebb adó oktatási rendszerünkben sem akadna olyan egyetemi oktató, akinek a szemében ez a fércmű elérhetné a „majdnem kettes” kategóriáját. A gyakran alany-állítmányt egyeztetni, alapvető adatokat legalább egy google-keresés szintjén ellenőrizni sem képes szerző minderre azzal tette fel a koronát – meglepő, hogy mennyire visszhang nélkül maradt! –, hogy képes volt egy napilap cikkét plagizálni (lásd erről Egry Gábor november 11-i írását), láthatóan meg lévén arról győződve, hogy aki a köztársasági elnök hivatalában dolgozik, már attól komoly szakértő lehet, hogy tudja kezelni a CTRL+C / CTRL+V billentyűkombinációt. Az eset minősíthetetlenül botrányos, hasonlóra példát sem tudnék mondani. (Képzeljünk el egy fideszes reakciót, ha valami hasonló színvonalú szöveg került volna ki az elmúlt években bármely hivatalból.)

Mégis, talán különös, de védelmembe kell vennem a dolgozat máig ismeretlen kilétű és székéből állítólag önként felálló szerzőjét. A hálátlan feladat (lényegét tekintve: pártfeladat), amelyet az alkotmány-előkészítés kapcsán főnökétől kapott, ugyanis nemcsak az ő láthatóan ibolyaszerény képességeit haladta volna meg. A nyelvhelyességi hibák garmadája ugyanis sajnos elterelte a figyelmet arról, amit ebben az eredeti irományban nagyon is komolyan kell vennünk: az új alkotmány szövegén egy erős küldetéstudattal bíró politikai párt kíván tartós nyomot hagyni. Csak két, talán a legtöbbet vitatott elemet emelném most ki: Isten és/vagy a kereszténység, valamint a „történeti alkotmány” (Szent Korona-tanból eredő jogfolytonosság, Szent Korona stb.) preambulumban történő említtetését, e mellett ugyanis Schmitt Pál korábban is nem egyszer elkötelezte már magát. A szöveg készítője megkapta a feladatát, hogy gyűjtsön „tanulmánnyá” méretezhető érveket e két identitásképző momentum köré, és nem rajta múlt, hogy mindez nem sikerülhetett. Ami az isteni küldetést vagy a keresztény vallásnak évezredeken átnyúló, a 2011-es alkotmányba torkolló szerepét illeti, próbált összehozni egyháztörténeti eseményekből és teológiai eszmefuttatásokból – igaz, követhetetlen logika mentén – egy konstrukciót, amely határozott alapvetését hivatott volna bizonyítani, miszerint „igen, van helye” a kereszténységre történő utalásnak a leendő alkotmányban. Nem jött össze, mert a néha hajmeresztő szóhasználattal előadott adatsor sehogy sem akarta alátámasztani a szükségességet. Ezért is nyúlhatott végső eszközként ahhoz a bibliai citátumhoz, mely önmagában rögzíti, hogy – az „abszolutórium”-„abszolútum” összekeverésével kapcsolatos emlékezetes aranyköpés keretében – az „alkotmányozó hatalom is Istentől való”, és kész. Vagyis 1. a felsorakoztatott tények nem alkotnak egységes logikai konstrukciót és 2. nincsenek összefüggésben azzal, amit bizonyítaniuk kellene. (Jelzésértékű, hogy már egy katolikus püspök is kénytelen volt jelezni Schmittnek, mennyire kínos ez számukra.)

Erre pedig csak úgy kerülhetett sor, hogy a szerzőnek előbb volt meg a következtetése, és utólag kellett megtalálnia (megkonstruálnia) hozzá a forrásait. (Figyelmen kívül hagyva vagy bagatellizálva a koncepcióba nem illeszkedőket…) Nem ismeretlen eljárás ez, legfeljebb egy demokratikus köztársaság elnök hivatalától merőben szokatlan. Voltak időszakok, amikor egy ideológiailag elkötelezett politikai rendszer görcsösen ki akarta mutatni önnön történeti előzményeit, s erről csak utólag lehetett kimondani, hogy egyszerűen nevetséges erőfeszítésnek bizonyult. Sok „ideológiailag kevéssé képzett” párthívet vihetett tévútra, amikor például a 20. századi osztályharc előképeit kellett megláttatnia az ókori Kelet államaiban, vagy munkás-paraszt szövetséget keresnie a Rákóczi-szabadságharcban stb. Szerintem hasonló történt most is. (Amivel nem a történeti előképek keresésének általános igényét kívánom elítélni – épp ellenkezőleg, z előképek kiemelten fontosak, csak azt hangsúlyozom, hogy ezeket a saját koruk forrásai alapján megismerve kell kialakítani, nem a jelenből visszavetíteni.)


Carry’n on Traditions – flickr/anarchosyn

A „történeti alkotmánnyal” foglalkozó fejezettel is ugyanez a helyzet. A szerző összehord hetet-havat vérszerződésről, Szent Koronáról, negyvennyolcas áprilisi törvényekről, csak az nem derül ki olvasója számára, hogy értelmezésében voltaképpen micsoda a „történeti alkotmány”. Csak a végeredmény harsog, miszerint az említése a leendő alkotmányban szükséges, punktum. Nem kis anakronizmussal képes volt még az 1351-es törvényeket is a „diszkrimináció-mentesség korai megnyilvánulásaként” leírni stb. Az viszont már komoly dolog, és a 89-es alkotmányosságot manapság támadó fideszes politikai érvrendszerbe illeszkedik, ahogy a rendszerváltó országgyűlést „illegitimnek” minősíti. (Nem érdemes részletezni, csak említeni, hogy Schmitt Pál részt vett ennek az „illegitim” parlamentnek a bizottsági munkájában, például módosító indítványát is elfogadták a – szerző által egyébként tévesen a „rendszerváltás utánra” datált, vallásszabadságról szóló – 1990. évi IV. törvény vitájakor.) A szerző tehát úgy érezhette, hogy meg kell felelnie a „nemzeti együttműködésről” szóló politikai nyilatkozat konstrukciójának, mely szerint a „jogfolytonosság” valamikori megtörésének helyreállítására a 2010. évi „fülkeforradalom” teremtett csak igazi lehetőséget. Ha lehántjuk a szövegről a helyesírási hibákat, logikai bukfenceket, a háttérben a mai jobboldal egy részében divatozó történeti látásmód, illetve sajátos nemzeti küldetéstudat kontúrjai rajzolódnak ki. Csak egy további észrevétel: a szerző más korokhoz képest feltűnően keveset foglalkozik a 19. század politikatörténetével, mert annak számos eleme érezhetően kevéssé illeszthető nyakatekert gondolatmenetébe. Pedig ha következetes lenne, akár az 1848-as áprilisi törvények is ugyanúgy illethetők lennének az „illegitimitás” vádjával, mint az 1989-es „sarkalatos törvények”. (Előbbieket is a „régi”, utolsó rendi országgyűlés alkotta, utóbbiakat pedig kétségtelenül az utolsó pártállami parlament. De ettől még érdemes volna tartalmi szempontokat is felvetni…) Összességében az ideologizált történelemszemlélet rosszul kivitelezett konstrukciója volt ez a szöveg, amely viszont nem teszi értelmetlenné e szemlélettel való érdemi vitát. (Épp ellenkezőleg.) Komolyan felsorakoztatott érvek is felhozhatók ugyanis a kereszténység alkotmányban való említése, valamiféle történelemkép ugyanott való megrajzolása mellett, amelyek a másképp gondolkodókat (köztük e sorok íróját) akár meg is győzhetnék, vagy legalábbis érdemi vitára késztethetnék.

A „dolgozatot” parlamentnek postázó Cservák Csaba hivatalvezető kísérőlevelében azt írja, hogy a szöveg „Elnök Úr gondolatait” tartalmazza. Ennek helyreigazítása érdekes módon nem történt meg. Mindezt erősítik a köztársasági elnök szerda reggel nyilvánosságra hozott, megújított javaslatai a készülő alkotmányhoz. A véglegesen lecsupaszított szöveg hat pontba szedi a Schmitt által alkotmányba helyezni kívánt alapelveket – méghozzá ugyanabba a hat pontba, amelyek a korábbi botrányos szöveg szerkezetét is adták. (Kereszténység, Szent Korona, anyanyelv védelme, család és gyermekek szerepe, élethosszig tartó tanulás, sport.) Csak a sorrenden változtattak, egyébként ugyanott „sarkallik”, mint az előző, hogy egy különösen mosolyogtató fogalmazását idézzem.

Vagyis Schmittnek nagyon is lehetett köze az eredeti verzió létrejöttéhez. Fontosabb azonban, hogy második, személyében is felvállalt szövege jóval rövidebb, eltekint a tanulmány méretű indoklástól, egy-két tézisszerű mondatban rögzíti csak lényegében ugyanannak az alátámasztását, amire a korábbi verzió oldalakat szánt. Hogy ez utóbbi elmaradt, az vagy azzal magyarázható, hogy valamelyik fideszes műhelyben még érlelik a korábbit meghaladó igényességű magyarázatokat, vagy azzal, hogy utóbbiak nincsenek, de nem is akarnak ilyesmivel foglalkozni.

A fenti két elemet az újabb szövegben szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy mindkét utalás nagyon sokat finomodott. Schmitt javaslata szerint: „a Köztársaság valamennyi állampolgára, mindazok, akik hisznek Istenben, mint az igazság, jóság és szépség forrásában, mindazokkal, akik nem osztoznak ebben a hitben, de tiszteletben tartanak más forrásokból származó egyetemes értékeket…” Vagyis a lényeg már csak a Mindenható puszta említése, amely már nem a hatalom vagy az alkotmányosság, hanem egyetemes emberi értékek (egyik) forrása. Érdemes viszont észrevenni, hogy a megfogalmazás kísértetiesen emlékeztet a „nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről” szóló 2010. évi XLV. törvény bevezetésére („azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni”) – nyilván azért, mert úgy gondolta, hogy a kész séma átvételéből nem lehet nagyobb baj.

Az eredeti verzió a „történeti alkotmánnyal” kapcsolatban az alábbiakat javasolta: „Közösséget vállalva történelmi hőseinkkel és emlékezve hazánk történetének dicső pillanataira, a Szent Korona tanra, mely már évszázadokkal ezelőtt magában testesítette meg a nemzeti önrendelkezés és jogegyenlőség eszméjét.” Ehelyett a finomított verzióból („a Szent Korona független európai államiságunk történelmileg megszentelt jelképe”) már elmarad a nagy ívű történeti eszmefuttatás, a problémásabb Szent Korona-tan helyett csak a korona szerepel mint a „nemzeti összetartozásnak” „a magyarok jelentős részének lelkében” erős ragaszkodást kiváltó jelképe. Ez utóbbi persze még így is érdekes megfogalmazás, hiszen a nemzeti összetartozásnak sokkal inkább a közös nyelv, kulturális és történelmi örökség a kifejezője, a Szent Korona mindenáron való szerepeltetése inkább az állam vallási jellegének erősítését célozza. Schmitt maga is fontosnak látta álláspontja hitelesítéséül megemlíteni, hogy „egyházi vezetők” javasolták a megfogalmazást, ami azért megint nem sikerült jól: nem világos, hogy a „történelem” általában hogyan tud megszentelni egy eredetileg koronázási ékszernek szánt emléket – és hogyan „szentelődik” tovább, a köztársaság közjogi keretei között.

De mindez már egy valóban érdemi vita keretei közé tartozik.


www.fazekascsaba.hu

Írásai a Galamusban:

A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig
Az istenadta
A türelmetlenség termése


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!