Orbánisztán osztrák szemmel
- Részletek
- 2014. augusztus 25. hétfő, 06:07
- Huszár Ágnes
Tanulságos olvasmány Magyarország jelenlegi politikai állapotáról és az ide vezető útról Roland Adrowitzer és Ernst Gelegs 2013 végén megjelent könyve.* Mindkét szerző az osztrák közszolgálati televízió munkatársa, munkájukat tárgyilagosan, a tényfeltáró újságírás szabályainak megtartásával végzik. Ernst Gelegs éveken keresztül tudósította az osztrák televíziót a magyarországi eseményekről, a könyvben szemtanúként ő képviseli a belső szempontot, míg Roland Adrowitzer a brüsszeli és strasbourgi kulisszák mögé tekintve számol be arról, hogyan látják a Fidesz-KDNP politikáját az Európában. Ennek a két nézőpontnak az egyesítése olyan plasztikus képet rajzol a magyarországi változásokról, amely meglepő következtetések levonására készteti még azokat a magyar olvasókat is, akik nyitott szemmel és füllel élték át az utóbbi éveket.
A könyv bevezetője 2010. április 25-i „totális győzelmének” képét mutatja: Orbán áll a mikrofonok előtt, mögötte a mosolygó Schmitt Pál, Balog Zoltán és Kósa Lajos. „Orbán igyekszik komolyan és összeszedetten nézni, de nem mindig sikerül neki. Időnként elmosolyodik, ezt azonban igyekszik torokköszörüléssel vagy szája elé tett bal öklével leplezni”. (9. old.) Ettől kezdve „saját személyes elképzelései szerint alakíthatja az országot, ez nyilván mélyen boldogító érzés egy olyan hatalommániás ember számára, mint Orbán”. (9. old.)
De mi is okozta a Fidesz-KDNP 2010-es, földinduláshoz hasonló győzelmét? A szerzők szerint nem a Fidesz vagy akár Orbán politikai tehetsége, hanem a baloldali pártok és kormányok koncepciótlansága és gyengesége, legfőképpen pedig az, ahogyan ezt a gyengeséget és koncepciótlanságot a Fidesz és Orbán képes volt a maga hatalmi céljainak érdekében felhasználni és kihasználni. Az út felvázolására vállalkozik a két újságíró, ezért kezdődik a történet az MSZP-SZDSZ 2002-es kormányra kerülésével és Medgyessy Péter miniszterelnökségével, de szánnak néhány oldalt a rendszerváltó Fidesz liberális múltjára és konzervatív-nemzeti-keresztény színeváltozására is. A könyv tények és nyilatkozatok alapján győzi meg az olvasót, hogy akármit mond is Orbán, a Fidesz vezetői és a hozzájuk szegődött média, számukra mindig is a hatalom megszerzése volt a cél, és a hozzá vezető úton nem válogattak az eszközökben.
Ezekről az eszközökről először 2006 „forró őszén” alkothattunk fogalmat az őszödi beszéd kiszivárogtatása utáni események során. Jellemző módon – bár kalandos feltételezésekből és magyarázatokból nincs hiány – mind a mai napig nincsenek pontos ismereteink sem a kiszivárogtató személyéről, sem a felvétel kijuttatásának módjáról. Az viszont tény, hogy ennek az őszinteségre és igazmondásra felszólító beszédnek „hazugságbeszéd”-ként való megbélyegzését a fideszes propaganda végezte el, az akkori kormánnyal szemben egyre kevésbé lojális közmédia és a nyíltan uszító jobboldali újságok és tévécsatornák hathatós segítségével. Ez volt a Fidesz lopakodó hadjáratának egyik első sikere: miközben harsányan siránkoztak a baloldali média túlsúlya miatt, szinte észrevétlenül a saját oldalukra állították-vásárolták a média túlnyomó részét.
Ezt követi 2006 szeptemberében a Kossuth tér elfoglalása és az MTV Szabadság téri székházának ostroma, amelyet a kormánnyal szemben ellenséges propaganda egyfajta „szabadságharccá” stilizált. Ezt szerencsétlen módon elősegítette a Gyurcsány-beszéd egyik 1956-os allúziója: „hazudtunk reggel, délben és este”. Ennek segítségével kopírozta rá az ellenzékkel szimpatizáló média a barbár gyújtogatást és erőszakos randalírozást az 56-os események hátterére, dicsőítette szabadságharcosként a molotovkoktélokat dobáló, rendőröket inzultáló csőcseléket. Az osztrák újságírók ezt így látják: „2006 ’forró ősze’ eseményeinek megfigyelője számára nagyon világosan látható volt, hogy a Fidesz titkos szövetségre lépett a parlamenten kívüli Jobbikkal. A jobbikosok heccelik a radikális szkinhedeket, futballhuligánokat a rendőrséggel szembeni erőszakos provokációra.” (33. old.) Ezek a provokációk nem maradnak mindig sikertelenek, a részben vidékről felvezényelt, helyismerettel nem rendelkező fiatal rendőrök néha csakugyan elvesztik a fejüket, a botütések nem mindig a rendbontókat érik.
Ebben a hangulatban nem csoda, hogy a 2006-os önkormányzati választások a kormányon levő MSZP és SZDSZ vereségét hozták. Orbán és pártja szívósan követelte a „bukott baloldal” lemondását kormányzásról, ez a reményük azonban nem vált be, a baloldali pártok összezártak Gyurcsány miniszterelnök mögött. A 2006. október 23-i ünnepség szintén ürügyet szolgáltatott az ellenzék demonstrációjára. Ennek meghívott vendégként tanúja volt az osztrák államfő, Heinz Fischer, s annak is, hogy a kitüntetettek közül nem mindegyik fogott kezet Gyurcsány Ferenc kormányfővel.
A Fideszhez hű Magyar Nemzet ekkor már folyamatosan rendőrállamról és állami terrorról írt, Orbán pedig arról beszélt, hogy a kormány „saját népe ellen” indított háborút. Ennek ürügyén a parlamentből az utcára helyezték át az ellenzéki tevékenység színhelyét. Ha az országgyűlésben Gyurcsány Ferenc kormányfő megszólalt, az egész Fidesz–KDNP-frakció felállt és kivonult. Ezzel szemléletesen bizonyították megvetésüket és hatékonyan akadályozták a törvényhozási munkát. Orbán maga a legritkább esetben jelent meg a parlamentben: ezzel is azt fejezte ki, hogy nem tartja legitimnek az MSZP–SZDSZ-kormányt. Ez a viselkedés Európában elutasításra talált. Ezt bizonyítja, hogy amikor Orbán 2006. október 24-én az európai parlament néppárti frakcióülésén azt kérte, ne folyósítsanak támogatást olyan országoknak, amelyeknek a kormányai hazudnak, csalnak és ragaszkodnak a kommunizmus morális örökségéhez, süket fülekre talált. A néppárti frakciótagok jó része egyszerűen gusztustalannak találta a „saját fészekbe piszkítást”, számos politológus pedig hosszasan vitatkozott a felszólalás értelmezésén, egyszerűen nem akarták elhinni a szó szerinti jelentést. Orbánnak ez az akciója a magyar lakosság körében sem talált osztatlan helyeslésre. Ezt mutatta, hogy akkoriban a Political Capital a pártra szavazók számának jelentős csökkenését konstatálta. Azt már én teszem hozzá, hogy a Fidesz propagandistái az utóbbi nyolc évben annyit szajkózták a vádakat a „Brüsszelbe szaladgáló balliberális nemzetárulókról”, hogy Orbánnak ezt a feljelentését szinte teljesen kitörölték a magyar polgárok memóriájából.
A Fidesz ekkor újabb eszközt vett elő: a népszavazásokét. A magyar lakosság nyolcvan százaléka részt vett azon a szavazáson, amelyen a többség nemet mondott a háromszáz forintos vizit- és ápolási díjra és a felsőoktatás tandíjhoz kötésére, és ezt győzelemként élte meg a „népnyúzó” Gyurcsány-rezsimmel szemben, amelyet ezzel sikeresen megakadályozott az egészségügy minimális megreformálásában is. A 2008-as gazdasági válság a Fidesz kezére játszott: sikerült nagyon sokakkal elhitetni, hogy minden bajukért, devizában való eladósodásukért, a munkahelyek elvesztéséért a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormányt terheli a felelősség.
Gelegs és Adrowitzer a Magyarországon 2006-tól napjainkig tartó folyamatot szinte perverz tanulási folyamatként láttatja. A népesség többsége annyira magáévá teszi a fideszes populizmus jelszavait, mintha nem lenne szeme a látásra és füle a hallásra, és a hosszú távú memóriáját is elvesztette volna. Ez a folyamat felgyorsult a Fidesz 2010-es hatalomra kerülésével, s mind a mai napig nem látszik megtorpanni. A kormánypártok folytatják a média túszul ejtését, a magyar piacon már alig van független fórum, de a kormány a külföldi médiát is megpróbálja befolyásolni. Ernst Gelegs kritikus hangú tudósításait például közvetlen beavatkozás követi. „A magyar nagykövet a Zeit im Bild televíziós adásban és rádióadásokban elhangzott tudósításaim ellen levélben tiltakozott Alexander Wrabetznél, az ORF vezérigazgatójánál, ’szakszerűtlen tényfeltárással’ és ’tudatosan elfogult híradással’ vádolt. Hasonló vádakat fogalmazott meg a nagykövet a köztiszteletnek örvendő újságíróval, Paul Lendvaival kapcsolatban is...” (72. old.)
A média túszul ejtése ellen az európai parlamentben is tiltakoznak. Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszter Orbán médiapolitikáját veszélyesnek nevezi, a külföldi lapok a médiaszabadságot lasszóval fegyelmező Orbán-karikatúrákat közölnek, mindhiába.
A független média szinte teljes hiányában a magyarországi tömegek befolyásolását a fideszes propagandagépezet veszi át a ki tudja, ki által finanszírozott „civil” Békemenet és hasonló szervezetek segítségével. A kormány pedig szinte azt tesz, amit akar. A magánnyugdíjaknak az állítólag az államadósság csökkentését szolgáló kisajátítása szinte a feledés homályába zuhant, miközben az államadósság összege nőtt. Orbán 2014 elején a paksi bővítésről olyan szerződést írt alá az addig alpári módon szidalmazott oroszokkal, amelynek részleteiről mind a mai napig nincs pontos tudomásunk. Nekünk legyen elég annyi, hogy – mint Kovács Zoltán, a miniszterelnök nemzetközi szóvivője mondta – „magyar nemzeti érdekek képviseletében ápolja a kormány az orosz kapcsolatokat”.
A 2014-es országgyűlési választások megnyerése után Orbán szinte azt tesz, amit akar, és híveinek, szavazóinak széles tábora helyesel hozzá. Meggyőzi őket. Hogyan? Mint Amy Brouillete írja a Foreign Policyben megjelent írásában: „Magáévá tett egy zsák retorikai és politikai katyvaszt, és mindig azt húzza elő belőle, amiről úgy gondolja – többnyire helyesen –, hogy lehetővé teszi majd neki és a pártjának, hogy erősen kézben tartsa Magyarországot”.
Nem árt néha belenézni a külföldi újságírók, politikusok, politológusok által elénk tartott tükörbe. Amíg nem késő.
* Roland Adrowitzer, Ernst Gelegs, Schöne Grüße aus dem Orbán-Land. Die rechte Revolution in Ungarn. 2013. Wien, Graz, Klagenfurt: Styria Premium
