A jegybank nyereségét az állam és a devizaadósok veszítik el – Friderikusz Sándor interjúja
- Részletek
- 2014. szeptember 16. kedd, 07:49
- Király Júlia
Az ATV Friderikusz című késő esti műsorában szeptember
10-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.
Friderikusz Sándor: – Új szereplő jelent meg a piacon, a Magyar Nemzeti Bank, méghozzá olyan területeken, amelyeken a legkevésbé vártuk. Először is az ingatlanpiacon. Telik rá, ugyanis tavasszal a jegybank összesen 90 milliárd forintot különített el ingatlanvásárlásra és felújításra. A közelmúltban Tiszaroffon megvette a 3,2 hektáros területen álló 2600 négyzetméteres négycsillagos kastélyszállót harminc szobával, úszómedencével, wellness- és fitneszteremmel, mini golfpályával és így tovább, nettó 415 millió forintért. Majd néhány nap múlva Budapest legdrágább irodaházát is megvásárolta az V. kerületi, idén márciusban átadott Eiffel Palace-t. Ennek az ára körülbelül nettó 14 milliárd forint volt. Tavaly év végén azonban saját, újonnan felállított oktatási-tudományos alapítványának, a Pallasz Athéné Alapítványnak is vásárolt ingatlant Kecskeméten, illetve a Várban és a budapesti Kálmán Imre utcában, ez utóbbit 450 millió forintért. Ugyanis a Matolcsy-féle jegybank az oktatási piac egy szeletére is igényt tart, például közgazdasági, pénzügyi szakembereket fog képezni és új kutatóhelyek létrehozását akarja támogatni. A HVG szerint erre a célra a saját alapítványainak 200 milliárd forintot juttatott a Magyar Nemzeti Bank, a teljes magyar felsőoktatás éves állami támogatásának másfélszeresét. Lesz tehát miről beszélgetnünk Király Júlia közgazdásszal, a Magyar Nemzeti Bank korábbi alelnökével. Kezdjük akkor a részéletekkel. Az Orbán-kormány 2010-ben azzal kezdte a tevékenységét, hogy nagyjából a negyedére csökkentette Simor András jegybankelnök fizetését, és természetesen az alelnökökét is. Az Orbán-kormánynak nem volt fontos, ami minden ország minden kormányának az, hogy az egyedi felelősségű jegybank vezetői ne szoruljanak rá mellékkeresetre, és a szaktudásukat az ország javára és ne a sokkal magasabb fizetést kínáló üzleti bankoknál hasznosítsák. Most hirtelen fontos lett, hogy a jegybank dolgozói kipihenten járjanak munkába: ezért vették meg a tiszaroffi kastélyt. Új humánpolitika?
Király Júlia: – Azért a két dolog nem ugyanaz. A fizetések megnegyedelésében nem a negyedelés volt a lényeges, hanem egy fennálló szerződés megszegése. Tehát akkor még szokatlan volt, hogy élő szerződéseket utólag felül lehet bírálni és semmisnek lehet nyilvánítani.
– Azóta az a meglepő, ha nem így járnak el.
– Ez ma már tényleg szinte hétköznapi eset. Ettől egy némileg független kérdés az, hogy egy jegybank milyen jóléti szolgáltatásokat nyújt a dolgozóinak. Ilyenek minden jegybankban vannak, tehát a mi időnkben is működött az úgynevezett „cafeteria-rendszer”, amely a béren kívüli, részben jóléti juttatásokat tartalmazta. Vannak olyan jegybankok, amelyeknek gyönyörű üdülői vannak. A Magyar Nemzeti Bank egy másik utat választott a kétezres évek elején, még Járai Zsigmond idején. Megnézték azokat a jegybankokat, amelyek körülbelül olyan méretűek, olyan feladatot töltenek be, mint a magyar, s közülük választottak egy benchmarkot, egy példaképet, nevezetesen a svéd jegybankot. És Járai Zsigmond azt mondta, hogy mostantól kezdve mi olyan szolgáltatások nyújtunk, mint a svéd jegybank. Ennek örömére el is adta a Magyar Nemzeti Bank összes üdülőjét, szerintem legalább tucatnyi volt.
– Igen, 22, mert Matolcsy György a kastélyvásárlást azzal is indokolta, hogy korábban 22 rekreációs funkciót is ellátó épületegyüttes állt a jegybank rendelkezésére, ebből azonban 2009-re semmi sem maradt. De ezek szerint a Járai-féle koncepció jegyében adták el őket.
– Igen, már Járai Zsigmond eladta őket. Nekünk talán másfél maradt, vagy még annyi sem. Azt tudom, hogy mire én odakerültem, addigra a jegybanknak már nem volt üdülője, ugyanis Járai később a Felügyelő Bizottság elnökeként is szorgalmazta, hogy a maradékot is ki kell szórni, mert, ahogy ő mondta, a jegybank nem befektetési társaság. De ő adta el annak idején a Bankárképző Központot is, aminek résztulajdonosa volt a jegybank. Azt, amit most Matolcsy György vissza akar vásárolni.
– Volt Matolcsynak még egy érdekes megjegyzése, idézem: „Tiszaroffon ráadásul már 30 főnek adunk munkahelyet helyben, és részt vállalunk a jövőben Tiszaroff, Tiszabő, Tiszabura és a többi környékbeli település megújításában. Mind a három cél jobb, mint az arany és a gyémánt felhalmozásán keresztüli kincsképzés.” Nekem erről az egykori járási párttitkár jutott eszembe, aki kiköveztette a háza előtt az utat, vagy mondjuk a földesúr, aki csak a saját birtokaira fordított figyelmet. De tényleg jobb a tiszai falvakat fejleszteni, mint aranyba fektetni?
– A munkaerőpiac fellendítése ily módon az ország hosszú távú növekedéséhez kardinálisan nem járul hozzá. A jegybankban most készült el egy remek tanulmány, sajnos minden újság csak azt a vezető címet vette át belőle, hogy a kivándorlás segíti a hazai bérek növekedését. De az nem erről szólt. Kedves újságíró kollégák, ha nézik ezt a műsort, végre olvassák el azt a tanulmányt, amely statisztikai eszközökkel, sokoldalúan elemzi, hogy a magyar foglalkoztatás növekedése részben a külföldi munkavállalásból, részben a közmunka növekedéséből jött össze. Egy kastélyban – ezt Ön pontosan tudja – szükség van személyzetre. Nos, ez a 30 ember végre nem közmunkából, hanem piaci alapon lesz foglalkoztatva. Óriási eredmény.
– Üzleti tevékenységet is folytat a Magyar Nemzeti Bank. Matolcsy György VS.hu-val azt is közölte, hogy „az Eiffel Palace üzleti beruházás, vagyis segíti a jegybanki mérleget”. „Nettó 5 százalékos hozammal évi közel egymilliárd forinttal járul hozzá a pozitív jegybanki eredményhez, ahhoz tehát, hogy a jegybank a következő években se terhelje veszteséggel a költségvetést.” Vagyis ha jól értem, mindez a mi érdekünkben történik.
– Most már kezdünk egy kicsit közeledni ahhoz, hogy a Pallasz Athéné Alapítványokkal mi a fő probléma. Ez már a szereptévesztés egyik eleme. Amikor a jegybank elfelejti, hogy a Jegybanktörvényben mi van meghatározva az ő fő feladataként. Az tény, hogy nincs minden leírva egy ilyen törvényben, hogy mit nem szabad a banknak, mert egy kultúrországban minden tiltást nem kell leírni. Például itt, amikor bejöttem ebbe a stúdióba, nem volt kiírva a falra, hogy a földre köpködni tilos. Vannak olyan országok, ahol ez is ki van írva. De attól, hogy valamire nincs ráírva, hogy tilos, attól jó érzésű ember még nem csinálja, mert tudja, hogy nem illik. Az ember próbálja azt a célt követni, amely a törvényben számára meg van határozva.
– A jegybanktörvény nem engedi meg az üzleti célú beruházást?
– Nem tiltja, csak nem ez a jegybank feladata.
– De ha a jegybank elnöke úgy dönt, hogy ezt is felveszi a feladatok sorába, akkor attól kezdve ilyen korszak lesz?
– Ez a jelenlegi jegybanktörvényben szerencsére nincs benne. Ez a törvény azt mondja, hogy a jegybank legfőbb feladata az árstabilitás védelme, emellett a pénzügyi stabilitás biztosítása, tehát azt én még nem olvastam a jegybanktörvényben, hogy a jegybank legfőbb feladata saját gazdálkodásának profitorientált vitele.
– Akkor majd hoznak egy törvényt, visszamenőleges hatállyal, ahogy szokás, így legalizálják Matolcsy György elképzelését. De van esztétikai, ideológiai tartalma is az ingatlanvásárlásoknak, ugyanis a jegybank az Indexszel azt közölte, hogy „az MNB épületeinek tükrözniük kell az alapvető értékeit, ki kell fejezniük a jegybank kiemelkedő nemzeti intézmény jellegét, és polgári értékrendet kell sugallniuk”.
– Akkor meg miért vásárolta meg ezt a gyönyörűséges Eiffel Palace-t, amely tényleg nagyon szép épület és gyönyörűen újították föl? Hiszen 90 százalékban nem a jegybank lesz a használója, hanem bérlők, onnan lesz az 5 százalékos hozam. Erre azt szokták mondani, nagyon csúnya kifejezéssel, hogy a befektetők most „cash-in”-eltek. Azaz a jegybank egy offshore cégtől (!) megvásárolta az ingatlant, vagyis pénzzé tette a befektetők korábbi befektetéseit. Az ingatlanpiacot jól ismerő barátaim mesélték, hogy ez ott teljesen szokásos dolog: amikor egy ingatlanfejlesztés lezárul, akkor különböző korábbi „jószolgálatokat” készpénzben illik kifizetni, amihez készpénzre van szükség, ezért a befektetőknek el kell adniuk, készpénzzé kell tenniük az egyébként lehet hogy kiváló hozamot biztosító ingatlanbefektetést. Jelen esetben a befektető egy offshore cég volt, tehát nem tudjuk, kik álltak mögötte, és a jegybank őket segítette a készpénzhez jutásban a vásárlással. Mindenesetre szokatlan, Európában nem mindennapos ügylet, hogy egy jegybank offshore cégektől ingatlanokat vásárol jövőbeli hozam reményében.
– Végül itt vannak a Pallasz Athéné Alapítványok. Az MNB közgazdasági és pénzügyi kart épít a kecskeméti főiskolán, pénzügyi kart Marosvásárhelyen, angol-és magyar nyelvű doktori iskolát a budai várban, s középfokú pénzügyi képzési központot Pesten. Matolcsy azt mondja, hogy a „magyar közgazdasági és pénzügyi képzésben mindig a korábbi, mára meghaladott neoliberális közgazdasági iskola tanai, tévedései a meghatározóak. 2010-től egy új politika és új gazdaságpolitika hozta ki Magyarországot a nyílt pénzügyi és rejtett erkölcsi, társadalmi, gazdasági válságból, ez a siker egy új közgazdasági gondolkodáson alapult, amely gyökeresen eltér a neoliberális tanoktól. A közgazdasági és pénzügyi oktatásban is fordulatra van szükség: ehhez új intézmények, új szellemű oktatók és új tananyag kell.” Mit gondol minderről?
– Válasszuk ketté, vizsgáljuk külön magát a 200 milliárdos tételt, mert az a súlyosabb kérdés. A másik egy értékválasztási kérdés, hogy milyen közgazdaságtant és milyen közgazdászokat képezünk Magyarországon. A 200 milliárddal, amit az elmúlt napokban a sajtó, a média nagyon részletesen elemzett, az a legfőbb probléma, hogy felhatalmazás és ellenőrzés nélkül vállalt magára fiskális feladatokat a jegybank. Ez a 200 milliárd ugyanis közpénz. Ez az én pénzem, ez az Ön pénze. Amiről, akár tetszik, akár nem, akár szeretjük, akár nem, a magyar országgyűlésnek van joga rendelkezni. Az egy egészen más dolog, hogy a Parlament hogyan döntött volna róla.
– Akkor itt megáll a dolog? Valaki most már másodszor törvényt sért, s ezt betudjuk annak, hogy ő van hatalmon, és megteheti?
– Nem. Merem remélni, hogy ezt a 200 milliárdot nem fogjuk csak úgy lenyelni. Fogadjuk el azt, amit Matolcsy György mond, hogy ez a 200 milliárd a jegybank nyeresége, ami abból keletkezett, hogy gyengült a magyar forint. Mellesleg a Simor-féle vezetés idején a legnyereségesebb évünk, amikor közel 80 milliárd forint nyereséget „termeltünk”, 2009 volt, amikor összeomlott a forint, s majdnem összeomlott a magyar gazdaság. A jegybank nem „kigazdálkodja” a nyereségét, hanem a gazdasági folyamatok és ezek befolyásolása révén hol nyeresége van, hol vesztesége. A jegybanknak devizatartaléka van, és amikor gyengül a forint, erősödik az euró, ezen nyereséget tud realizálni. Ezt az összeget, amelyet a jegybank megnyert, az állam és a devizaadósok veszítik el, tehát ezt a pénzt pontosan arra kellene fordítani, hogy az állami veszteségeket mérsékeljük, az államadósságot mérsékeljük, pontosabban az állam döntse el, hogy mit csinál, mert ez ugyanúgy adófizetői pénz. Tehát az én pénzemet költi, akármit nyilatkozott is az elnök úr.
– Matolcsy azt mondja, hogy ez „nem a költségvetés pénze, tehát az adófizetőknek egyetlen forinttal sem kell emiatt többet fizetniük. A jegybank saját, jegybanki pénzét költi – amire pénzteremtéssel és a kéthetes betét révén hitelből jön a fedezet.”
– Abba ne menjünk bele, hogy ebben az egy mondatban hány szakmai tévedés van, unortodox…
– Egy jegybankelnök mondataiban szakmai tévedések?
– Úgy tűnik, hogy hirtelen kellett megnyilatkoznia az elnök úrnak. Balog Ádám már sokkal pontosabban fogalmazott: elmondta, hogy ez az összeg árfolyamnyereségből keletkezett. Azt is elmondta, hogy ez közpénz. A közpénz az én pénzem, a maga pénze, adófizetői pénz. Tehát most nem kell többet fizetnie, csak később, amikor emiatt több államadósság van.
– Vagy például ha a forint folyamatosan leértékelődik, akkor nem lesz más választás, mint kamatot emelni. Jól gondolom?
– Nem, mert nem árfolyamcélunk van, hanem inflációs célunk, tehát ettől nem fog kelleni kamatot emelni. De az kétségtelen, hogy egy folyamatosan leértékelődő forint folyamatos veszteséget termel annak az államnak, amelynek Matolcsy György saját bevallása szerint csökkentette a terheit. Ez a 200 milliárd pénzügyi oldala.
– Arra gondoltam, hogy ha a globális pénzügyi feltételek rosszabbodnak a következő hónapokban, akkor a jegybanknak nem lesz más választása, mint a kamatemelés. Vagyis lenne hova tenni a pénzt, a kamatemelésből adódó különbséget kompenzálandó, nem?
– Amikor kiléptünk a jegybankból, abban maradtunk, hogy nem illik visszafelé beszélni, tehát azt, hogy a mai jegybank milyen monetáris politikát folytat, nem fogom kommentálni. Mint főiskolai tanár, mint egyetemi tanár azt viszont állítom, hogy ha egy jegybanknak ilyen mértékű nyeresége van, az nem a gazdálkodásából, hanem az ország gazdasági helyzetéből származik, s ennek a nyereségnek megvannak a vesztesei, s ezt a pénzt az ő kompenzálásukra kellene fordítani, hogy később esetleg ne legyen nagyobb baj.
– Kik ezek a vesztesek? Az „emberek”?
– Igen, „a zemberek” boldogulására kellene fordítani. Jelenleg az emberek boldogulásán kívül helyezték ezt a 200 milliárdot a jegybankban, ezt soha többé nem lehet visszaszívni. Ezt az alapítványokról tudjuk. Ugyanis ami „ragad, az tapad”. Ez egy kintlévő alapítványi pénz. Olyan nincs, hogy jön egy következő jegybanki vezetés, amelyik majd visszaszívja.
– Vagyis egyszer s mindenkorra vége ennek a 200 milliárdnak?
– Ez a 200 milliárd végleg kívül került a közpénzügyi körön. Bár nem egyszerre költik el, hanem 2–5 milliárdos részletekben, az „eredendő bűn” megtörtént, és nem szívható vissza. De beszéljünk egy kicsit arról is, hogy milyen közgazdaságtan „épül” ebből a pénzből. Hoztam egy idézetet, mert az új közgazdaságtan apostolai ennek az idézetnek a szerzőjét feltétlenül fel kell hogy vegyék a kötelezően olvasandó szerzők közé. „Küzdelmeink, ötleteink, javaslataink mind-mind belevesztek ebbe a neoliberális özönvízbe, a világ hamarosan a ’történelem végének’ lehetett szemtanúja, és hallgathatta a neoliberális globalizáció diadalénekét. Ily módon akarták kizárni belőle a mi országainkat, hogy mindörökké csak a jólét előállítói maradjunk, miközben nekünk csak morzsák jutnak belőle.” A szerző: Hugo Chavez. Őt kötelező olvasmánnyá lehet tenni az unortodoxia új iskoláiban.
– Parragh László a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a múlt heti közgazdász vándorgyűlésen azt találta mondani, hogy „gazdasági szemléletváltozás történt 2010-ben, amelynek fontos elem az, hogy hasonló gondolkodású lett, azaz hasonló irányba indult el a jegybank és a kormány”. Érdekes, hogy itt nem hivatkoznak Európa összes jegybankjára, mert minden jegybanknak az a legfontosabb vonása, hogy független a kormánytól.
– Az ideális persze az, amikor a jegybank és a kormány tud kooperálni. De nem úgy, hogy mind a ketten lazítanak, illetve korlátlanná tesznek bizonyos döntéseket. A jegybank mindig a hosszú táv ombudsmanja, a rövid távú érdekeket, a rövid távú döntéseket próbálja meg korrigálni a hosszú távú stabilitás érdekében. Az nagyon jó, ha azonos irányba dolgozik jegybank és kormány, ha ez az azonos irány az ország hosszú távú növekedését szolgálja. A mi kétségeink ott vannak, hogy most végre van növekedés, végre van beruházás, végre úgy tűnik, hogy kimászunk a nagyon mély recesszióból, de a hosszú távú növekedésnek semmilyen jele nem látszik e pillanatban Magyarországon.
– Hadd kérdezzem egy másik aktuális, Önhöz közel álló témáról, a devizahitelezésről. Ez ügyben több interjút adott az utóbbi hónapokban, elmondta a történetét, a felelősségi viszonyokat, amelyek Ön szerint egyaránt terhelik a bankokat, a hitelfelvevőket, a kormányokat és a jegybankot is. Azt szeretném, ha jelen időben folytatnánk a történetet, már csak azért is, mert időközben született egy Kúria-döntés és egy országgyűlési megoldási javaslat a devizahitelek kivezetésére. Mi a véleménye ezekről?
– A devizahitelezés sosem a legkönnyebb kérdés, hiszen azok, akik a jó vagy rossz időben felvett devizahiteleik törlesztőrészletének ugrásszerű megnövekedése miatt most nagyon súlyos helyzetben vannak, sohasem fogják megérteni, hogy valójában a devizahitel nem egy ördögtől való termék, nem rossz termék. Felelőtlenül értékesítették, és felelőtlenül vettük fel. Volt egy adag eufória abban az időben, amikor a devizahitelezés Magyarországon elszaladt, de nagyon nehéz egy olyan embernek elmagyarázni, aki ma nem tudja fizetni a devizahitelét, hogy nézd, te még mindig jobb helyzetben vagy, mint ha ugyanakkora forinthitelt vettél volna fel annak idején. Úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb a hasonlóság két olyan ember között – mindegy, hogy forintban vagy devizában vette föl a hitelt –, aki most nem tudja fizetni a törlesztéseit, mint két devizahiteles között, akik közül az egyik mondjuk felvett háromszor harmincmilliót, s jelenleg is az így megvásárolt ingatlanjai hasznából él, miközben már rég visszatörlesztett a végtörlesztéskor, míg a másik nem tud fizetni, s effektív napi nehézségekkel néz szembe.
– Ezzel azt mondja, hogy ugyanúgy kellett volna mind a kettővel, mind a deviza-, mind a forinthitelessel bánni?
– Igen, a fő probléma a túlzott eladósodás, az adósság visszafizetésének az elakadása, akár forint, akár devizahitelről van szó. A devizahiteleseket jobban sújtotta a válság, ezért arányaiban ez súlyosabb probléma. A bankok magatartása a devizahitelesekkel kapcsolatban egészen más kérdés. Hadd idézek egy 2006. évi bizottsági jelentésből: „az általánosan alkalmazott jellemző üzletszabályzat és szerződési feltételek a pénzügyi intézmény javára korlátlan, indoklás nélküli módosítást alapoznak meg, ezért szükség lenne ennek szabályozási szintű korlátozására”. Azaz a bizottság szerint az egyoldalú kamatemelések szabályozási szintű korlátozására lenne szükség!
– Ezt ki mondta?
– Nem fogja elhinni: 2006-ban a Várhegyi Éva-féle bizottság, amelynek tagja voltam. Ezt letettük a kormány asztalára, de ott volt minden ellenzéki párt asztalán is. Sőt! Gyakorlatilag egy törvénymódosítási javaslat fogalmazódott meg benne, amelyet a jegybank végig támogatott, sőt, később megpróbált megvalósítani. 2009-ben ismét felhívta a kormány figyelmét, 2010-ben már szabályozási javaslattal élt arról, hogyan lehetne korrigálni az egyoldalú kamatemelések okozta problémákat.
– Ezzel azt mondja, hogy kisebb veszteséggel meg lehetett volna úszni, mind a hitelfelvevőknek, mind a bankoknak, mind az államnak, azaz nekünk, akik nem voltunk ennek részesei?
– Igen, ha akkor szabályoztunk volna, amikor ezek a javaslatok megfogalmazódtak. Akkor sokkal kisebb teherrel, sokkal kisebb elánnal rohantunk volna bele ebbe a tényleg ma már katasztrofális helyzetbe.
– Kinek volt ebben a legnagyobb mulasztása? Az akkori kormánynak?
– Nézze, amikor éppen szalad a szekér, a kormányok nagyon nehezen mondják azt, hogy most fogjátok ki a lovakat, és állítsátok meg a szekeret. Ez egyik országban sem szokott sikerülni, ezért szokták egy független intézményre bízni a hosszú távot is figyelembe vevő szabályozást. Magyarországon viszont a válság előtt a kormány, pontosabban a Pénzügyminisztérium volt a szabályozás felelőse.
– De a kormány sem mondta, ahogy az akkori ellenzék, a Fidesz sem kiabált emiatt.
– Egy szót sem szóltak. Az ellenzék foghatta volna a Várhegyi-bizottság jelentését, és lobogtathatta volna, hogy azonnal tessék megállítani az egyoldalú kamatemeléseket. Ott volt a kezükben a figyelmeztetés.
– Csak hát ennek akkor nem lett volna politikai haszna, ma viszont, négy-öt évvel később sokkal nagyobb politikai haszna van.
– És lehet visszamenőlegesen törvényt módosítani. Mert a mostani döntésekben nem az a probléma, hogy az egyoldalú kamatemelés tisztességes volt-e vagy sem. Akkor, az akkori feltételek között, mint ebből az bizottsági jelentésből is kiderül, szabályszerű volt.
– Hetvenkilenc bank és pénzügyi szervezet nyújtott be keresetett a Fővárosi Törvényszékhez az állam ellen. A beszélgetésünk időpontjáig 9 perben a bíróság a felperesi keresetet, tehát a bankokat, pénzügyi szervezeteket elutasította. A Magyar Cetelem Bank és az UCB Ingatlanhitelező Zrt. keresetének részben helyt adtak, három ügyben azonban elhalasztotta a döntést a bíróság. Tegnap négy bank ügyében született döntés. A kérdés viszont az, hogy egyetért-e Csányi Sándorral, az OTP Bank elnök-vezérigazgatójával, aki azt mondta, hogy az OTP Bank szerződései mindig megfeleltek az akkori törvényi előírásoknak, de nyilván nem felelnek meg annak a döntésnek, amit a Kúria most utólag hozott. Kérdezem ezt úgy, hogy természetesen tudom, az egyes pénzintézetek szerződései különbözhetnek. De lehet-e bárhol a világban elfogadott gyakorlat az, beleértve mondjuk Afrikát, hogy új szabályokat, új normákat állítanak fel visszamenőleges hatállyal?
– Nem mindig szoktunk Csányi Sándorral egyetérteni, ez a mondata viszont hibátlan. Ami megint csak nem minősíti a magyarországi lakossági hitelezési gyakorlatot, azt, hogy a bankok egyoldalúan módosíthattak kamatot. De most azt mondani, hogy húsz év után megváltoztatom a húsz évvel ezelőtti törvényeket, és kimondom, hogy már akkor úgy kellett volna viselkednetek, mintha a mostani törvények és szabályok lettek volna érvényben, miközben én, a törvényhozó három éven keresztül elsumákoltam, hogy egyáltalán meghozzam azt a törvényt, amely szerint már nem lehet egyoldalúan kamatot emelni – ez abszurd. Csányi Sándornak ebben a kijelentésében tökéletesen igaza van. A focihoz inkább nem szólok hozzá.
– Rogán Antal és a Fidesz a bankok elszámoltatásának nevezi ezt a folyamatot. Szerintük „a bankok elszámoltatása egy új korszak kezdete, egy olyan korszaké, amelyben tisztességes és fair bankrendszer fog működni Magyarországon”. Tájékozódó és gondolkodó ember elhiszi ezt neki?
– Ez nagyon szép lenne, a Várhegyi-bizottságnak anno ugyanez volt a célja. Csak Rogán úr – szintén tanítványom volt – egy szóban tévedett: az, ami most folyik, nem „elszámoltatás”, hanem „leszámolás” a magyar bankrendszerrel, egyben leszámolás az ország hosszú távú növekedési lehetőségeivel.
Az interjút Kerényi Ádám írta le.
