A posztkommunista maffiaállam rendszerképző sajátossága
- Részletek
- 2014. szeptember 29. hétfő, 05:13
- Magyar Bálint
Szeptember 29-én, hétfőn mutatják be a Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam című tanulmánygyűjtemény második kötetét.* (Az első kötetről itt olvashatnak). Az alábbiakban Magyar Bálint** bevezető tanulmányából közlünk két részletet.
A nyugati demokráciák közönsége számára beismerő vallomásként is felfogható Orbán Viktor bejelentése a magyar illiberális állam modelljéről, melyet már a nyugati politikai elit sem hagyhat szó nélkül. Hiába zajlott a Fidesz-kormány elmúlt ciklusában e modell szisztematikus kiépítése, annak rendszerjellegéről – egy-két kivételtől eltekintve – nem vettek tudomást, s csak egyes elemeit, mint elszigetelt eseteket vonták bírálat alá. A magyar illiberális állam rendszerének meghirdetése azonban megkerülhetetlenné teszi számukra, hogy a magyar politikai viszonyokkal kapcsolatban már ne csak eseti eltévelyedésről, hanem arról, mint a liberális demokráciával szembeni rendszerszintű kihívásról beszéljenek.
Az illiberális állam programja a magyar közönség számára azonban más nyelvi térben értelmeződik. Miközben egy szűk liberális értelmiségi elit számára a kifejezés magától értetődően negatív töltetű, addig Orbán hívei és a politika iránt kevésbé fogékony közönség számára más jelentéssel bír. Orbán a liberális demokrácia, de különösen a liberalizmus fogalmát a szélesebb közvélemény számára hosszú évek munkájával azonosította a rendszerváltást követő „két zavaros évtizeddel”, az elszegényedéssel, a korrupcióval, a terméketlen politikai rivalizálással, a magyarság, mint „világnemzet” iránti közömbösséggel, a bűnözésre hajlamos cigányokkal, segélyekből élő, élősködő munkanélküliekkel szembeni tehetetlenséggel, közvetlen ellenségképében pedig a külső, nyugati függéssel, a magyar vállalkozásokra rátelepedő multikkal, az állampolgárokat kiszipolyozó banktőkével, az idegenszívű zsidókkal és egyéb deviánsokkal: homoszexuálisokkal, pedofilokkal. Így mikor illiberális államról és demokráciáról beszél, azt sugallja, hogy új állameszményével ezektől kívánja megszabadítani a magyarokat, és egészében a nemzet érdekeit mindenek fölé helyező erős államot valósít meg. Ezáltal a hazai kommunikációs közegben, ha politikai opponensei leragadnak az illiberális demokrácia nyelvi formulájánál, akkor nem veszik észre, hogy ami a nyugati közönség számára fosztóképzőként működik, azt a szélesebb magyar közönség már pozitív jelzőként értelmezi. S közben a rendszer ideológusai már el is kezdték az „illiberális demokráciának” „közösségelvű és nemzeti demokráciává” történő – álnaiv, duplafenekű – átértelmezését.
Eddig az új rendszer hazai ellenzéki kritikusai – ahelyett, hogy rendszerkritikai alapra helyezkedtek volna – önlefegyverző módon benne ragadtak a kormánykritikai paradigmában. Most viszont rákapva az illiberálisozásra, jó esetben csak süket fülekre találnak idehaza, míg rosszabb esetben akaratlanul is a rezsim kommunikációs céljait szolgálják. A rendszerkritikai paradigmához ugyanis meg kell alkotni azt a jelenséghez illő fogalmi keretet, amelyben értelmezni lehet a politikai ragadozónak ezt az újszerű típusát. Enélkül ugyanis tehetetlenek az új rendszer öndefiniáló nyelvi agressziójával szemben.
Korrupt rendszerek váltógazdasága
Korrupció, oligarchák, state capture – talán ezek a leggyakrabban használt kategóriák a politika és gazdaság kapcsolatának jellemzésére az egykori szovjet birodalom romjain felépülő rendszerek esetében. Azonban ezek differenciálatlan alkalmazása a különböző súlyú és minőségű rendszerjelenségek elemzésekor valójában elmossa a posztkommunista rendszereken belüli különbséget a posztkommunista korrupt rendszerek váltógazdasága és a maffiaállam között. Az előbbi alapvető jellemzője, hogy nem jön létre olyan helyzet, amelyben bármely politikai erő gyakorlatilag korlátlan hatalmi monopóliummal – azaz teljes körű alkotmányozási és az állam összes kulcspozíciójára történő korlátlan kinevezési szabadsággal – rendelkezne.
Az EU-ba felvett posztkommunista államok – Magyarország kivételével – a különböző mértékben korrupt rendszerek váltógazdaságaként jellemezhetők, ahol a legbiztosabb intézményi korlátként az arányos – vagy csak kis mértékben aránytalan – választási rendszer garantálja, hogy ne állhasson elő olyan helyzet, amelyben bármely politikai erő a hatalom kizárólagos birtokosa lehet. Ez a helyzet biztosítja egyben az adott társadalomban megjelenő oligarchák relatív autonómiáját és ezáltal alkupozícióját a különböző, kormányzati hatalomra aspiráló politikai erőkkel szemben. Ezáltal egyszerre köthetnek üzleteket egymással rivalizáló politikai erőkkel anélkül a veszély nélkül, hogy bármelyik erő a puszta politikai erőszak eszközeivel magának alávethesse őket. Kegyek egyenlőtlen elosztásának vagy megvonásának lehetnek kedvezményezettjei vagy kárvallottjai, de totális alávetésnek nem lehetnek kitéve. Egyfajta permanens násztánc tanúi lehetünk. A különböző korrupt rendszerek váltógazdaságában természetesen eltérő lehet a korrupció kiterjedtségének mértéke, frekventált típusai, vagy éppen a jogi szabályozó környezetre, rendelet- és törvényalkotásra gyakorolt hatása. Amennyiben ez utóbbit képesek szisztematikusan magánérdekeknek alárendelni, s a politikai elit tagjai vagy éppen intézményei a korrupciós mechanizmus rendszerszerű, s nem pusztán eseti szereplőivé válnak, már érvényesül a state capture [a foglyul ejtett állam] jelensége is. De a korrupt rendszerek váltógazdaságának keretében megfigyelhető state capture kezdeményező alanya az oligarcha: az ő igényei diktálják a politikai szféra által teljesítendő megrendeléseket, a közjó szolgálatának privatizálását. Ebben az értelmezésben a state capture sosem totális.
A maffiaállamban nem a klasszikus alvilági viszonyok minősített esetéről, a state capture-ről van szó, hanem arról, hogy egy politikai vállalkozás feje keresztapaként domesztikálja az oligarchákat, betagozza őket a neki alávetett függelmi rendbe, azaz sokkal inkább „oligarch capture”-ről beszélhetünk. Ilyenkor ugyanis nem a parciális gazdasági érdekek ejtik foglyul az államot, hanem egy politikai vállalkozás a hatalom monopolizálása révén a gazdaságot. Persze lehetne akár ezt is a state capture egy szélsőséges eseteként értelmezni, de ez már valószínűleg szétfeszítené a fogalom eredeti jelentését, hiszen így akár bármely – egy demokratikus berendezkedést felváltó – autokráciát is state capture-nek nevezhetnénk.
A történelmi analógiák korlátozott érvényessége
A hazai elemzők, észlelve a devianciák rendszerképző jellegét, történelmi analógiák után kutattak.
Volt, akikben a liberális demokráciák szabadpiaci, decentralizáló és az államot leginkább csak a fair verseny szabályait megalkotó és azokat biztosító szerepének ethoszával szemben a centralizáció és államosítás jelenségei a Kádár-rendszer késői kommunizmusának képét idézték fel. A neokommunizmus metaforája azonban több szempontból is félrevezető, mivel a kommunista uralmi elit, a nomenklatúra
– szerveződése nem a maffiaállamban létrejövő fogadott politikai család szerveződésének logikáját követi;
– személyes privilégiumai csak egy hiánygazdaságban jelentőséggel bíró korlátozott fogyasztási előnyökben, s nem számottevő családi vagyonfelhalmozásban manifesztálódnak;
– hatalma tisztán politikai – azaz nem vegyes, politikai és gazdasági – eredetű és természetű; melynek nyomán politikai hatalma a hivatalviselés idejére korlátozódik, szemben a fogadott politikai család hatalmával, mely egy politikai vereség után ugyan természetesen megroppan, de a gazdaság szférájában jelentős, a politikát bénító-befolyásoló tartalékokkal rendelkezne;
– a nomenklatúra által végrehajtott államosítás a vállalkozói magántulajdon kisajátításának végállomása, és nem a vagyonok újraosztásának átmeneti stációja.
Mások a Horthy-rendszer vagy a II. világháború megelőző dél-európai rendszerek ideológiájának, kulturális mintakészletének és nyelvezetének erőteljes reinkarnációját, mint fasisztoid, korporativista rendszerképző jelenséget értelmezték. Bár a dzsentrisedő úri középosztály uram-bátyám viszonyai alapvetően személyes természetűek, de nem rendeződnek a fogadott politikai család egyközpontú függelmi hierarchiájába, inkább rendies, céhes, fraternity társaságok privilegizált kapcsolati hálóját alkotják az úri középosztályi szolidaritás bázisán. A társasági elismerés alapvetően az állami bürokrácián, a hadseregen és rendies szervezeteken keresztül történik. A piaci vagyonosodás révén történő feljutást az úri keresztény középosztályi beavatás, befogadás legitimálja.
Míg a fasisztoid és korporativista rendszerek alapvetően ideológiavezéreltek, addig a posztkommunista maffiaállam értékmentes pragmatizmussal ideológiaalkalmazó. Különböző ideológiai panelek eklektikus egyvelegéből építi fel az uralmi természete anatómiájának megfelelő ideológiai viseletet: vagyis nem az ideológia alakítja uralmi rendszerét, hanem az uralmi rendszer – nagy szabadságfokkal és változékonysággal – az ideológiáját. Mikor a nacionalizmus, a vallási értékek és az állami tulajdon iránti elkötelezettség ideológiai paneleiből próbálják a posztkommunista maffiaállam rendszerének uralmi mozgatórugóit értelmezni, az hasonlóan hiábavaló vállalkozás, mintha a szicíliai maffia természetét és működését a lokálpatriotizmus, a családközpontúság és a keresztényi elkötelezettség értékeiből próbálnák visszafejteni.
* Magyar polip 2. A posztkommunista maffiaállam. Szerkesztette Magyar Bálint és Vásárhelyi Júlia. Budapest, Noran Libro, 2014. 440 old., 3990 Ft.
Magyar Bálint bevezető tanulmányával, Andor Mihály, Békesi László, Dessewffy Tibor, Ripp Zoltán, Vörös Imre, illetve Deák András, Jancsics Dávid, Kácsor Zsolto Lakner Zoltán, Szentpéteri Nagy Richárd, Trencsényi Balázs, Ungváry Krisztián és mások tanulmányaival.
** Friderikusz Sándor beszélgetése Magyar Bálinttal: „Vértelen bandaháború zajlik”.
