Fedél nélkül
- Részletek
- 2014. október 09. csütörtök, 07:13
- Huszár Ágnes
A hajléktalanok a társadalmi látókör szürke zónájában húzódnak meg, csak egy-egy látványos akció, esetleg bűnügy irányítja rájuk a közfigyelmet. Még azok is ritkán gondolkoznak el a sorsukon, akik naponta találkoznak velük utcákon, aluljárókban. De nem is látják mindegyiküket: vannak, akik erdőkben, parkokban, föld alatti üregekben, sátrakban húzzák meg magukat, s csak a legnagyobb hidegben fordulnak segítségért az ellátó szolgálatokhoz. A közvélekedés szerint a hajléktalanság a nagyüzemek megszűnésének, a nagyvárosi életnek a velejárója, pedig egyre nagyobb a vidéken élő hajléktalanok száma. A fedél nélkül élők ritkán kerülnek a szociológusok kutatásának fókuszába, s még kevesebben vállalkoznak arra, hogy – ha csak egy rövid időre is – sorsukat megosztva hitelesen jelentsenek az életükről.*
Egyedül, család, munka és kereset nélkül, betegen, kiszolgáltatottan élnek: ők azok, akikre a Nemzeti Együttműködés Rendszere biztosan nem számít, hiszen az életükből hiányoznak „a boldoguláshoz, az emberhez méltó élethez” szükséges „pillérek […] közös jövőnk tartóoszlopai”, a „munka, otthon, család, egészség és rend”. (Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat)
Figyelemreméltó az, ahogyan ma Magyarországon a konszolidált körülmények között, fűtött lakásokban élő, rendezett jövedelemmel rendelkező emberek viszonyulnak a hajléktalanokhoz. Vannak, akik jóindulattal fordulnak feléjük, alamizsnát, ételt, tiszta ruhát juttatnak nekik, vannak, akik átnéznek rajtuk, észre sem veszik őket, és vannak, akik el akarják takarítani őket a közterekről, gyűlölettel, agresszív viselkedéssel teszik nehéz életüket még elviselhetetlenebbé.
A politikai osztály viselkedésében is megfigyelhető ez a sokféleség. Ősszel a hatóságok rendszeresen bejelentik, hogy bővítik a hajléktalanszállásokat, s jut pénz a meleg teát és egyszerű uzsonnát szállító autókra is, de világosan látható, hogy a kormány tagjai és a helyi önkormányzatok vezetői számára a hajléktalanság mindenekelőtt rendészeti kérdés. Munkakerülőknek, parazitáknak tartják őket, akik eltartatják magukat a dolgozó emberekkel. Erre a szemléletre utal Pintér belügyminiszter 2010-es bejelentése arról, hogy „a munkát megvető rétegeket munkára fogjuk szoktatni”. A hajléktalanok jó részének csakugyan nincs munkahelye, mivel élethelyzete, egészségi állapota lehetetlenné teszi a rendszeres munkába járást. Egyébként jóval többen dolgoznak közülük, s még többen szeretnének, mint ahogy azt az előítéletes gondolkodásúak feltételeznék.
Az ok keresésében politikusaink figyelemreméltó kreativitást mutatnak. Lukács Tamás KDNP-s országgyűlési képviselő például a családon belüli erőszakról szóló törvény elfogadásakor a „külföldről pénzelt” liberális jogvédő szervezetek „felelősségére” hívta fel a figyelmet, mivel – szerinte – ezek a törvények úgy oldják meg a családi erőszak problémáját, hogy a távoltartással egy másik problémát, a hajléktalanságét hozzák létre helyette.
Lukács képviselő ezzel felsorakozott a „genderideológia” elleni bátor harcosok közé, akik tömegtüntetéseket szerveznek Franciaországban, Lengyelországban, Szlovákiában, mivel a nők egyenjogúságuk érdekében vívott küzdelmében vélik megtalálni „a család szétzúzása, a gyerekek szexualizálása, a homoszexualitás divatba hozása” mellett a hajléktalanságba süllyedt elvált férfiak nyomorának okát is. Hogy Lukács képviselő megállapításának – miszerint a hajléktalanság oka tíz esetből nyolcban a nők által kezdeményezett válás lenne – semmiféle statisztikai alapja nincsen, ez egyáltalán nem gyengíti az előítéletes gondolkodás hatékonyságát.
A hajléktalanok problémájával mindenekelőtt a helyi önkormányzatok foglalkoznak, ez az ő számukra is elsősorban rendészeti feladatként jelenik meg. A megoldása során centrális törekvés az, hogy ha már vannak, legalább „ne lehessen látni őket”, mindenekelőtt ne a nagy forgalmú, külföldi turisták által is látogatott helyeken. Ez a viszolygás ott van Orbán Viktor 2012-es szavaiban: „A hajléktalanság mint élethelyzet még nem ok arra, hogy elviselhetetlenné tegyük a többi, nem hajléktalan ember életét.” Ennek a gondolkodásnak a logikája alapján tiltják ki őket a városok központi területeiről, legutóbb például Pécsett.
A Political Capital munkatársai, megelégelve a megalapozatlan feltételezések és előítéletes gondolkodás alapján kialakult döntéseket, terjedelmes és alapos tanulmányban foglalkoztak a hajléktalansági problémával, s a Friedrich Ebert Alapítvánnyal együtt – a témával foglalkozó szakemberek, tudományos kutatók és politikusok bevonásával – „Hajléktalanhelyzet a politikában” címmel konferenciát rendeztek a probléma megvitatására. Mint Krekó Péter, a Political Capital igazgatója elmondta, bár ez a kérdés alapvetően nem tartozik az intézet profiljába, kivételes társadalmi fontossága miatt mégis foglalkoztak vele. A tanulmány alapvető megállapítása: a hajléktalanság hazai megközelítésének fő problémája a kérdés leszűkítése az utcán vagy a hajléktalanszállón élő emberekre. Pedig a „lakhatási szegénység” sokkal több embert érint, az albérletben élőket, a bejelentett munkaviszony nélkül foglalkoztatottakat, a családi vállalkozásban illegálisan gürcölőket és mindenki mást, aki a munkajog által le nem fedett szürke zónában próbál boldogulni.
A hajléktalansághoz fűződő másik előítélet úgy szól, hogy ez a főváros problémája. Pedig a fedél nélküliek háromnegyede 2009 óta vidéken él. Ez komoly problémát jelent, mivel a fővárosban jóval fejlettebb az ellátó hálózat, mint vidéken. Összességében elmondható, hogy a hajléktalanok többsége ötven feletti, alacsony iskolázottságú férfi, tehát olyanok, akik alig tudnak visszakapaszkodni egy normális életformába. A legújabb adatok szerint 20–30 százalékukat romának tartja a környezete. Ez azt mutatja, hogy a hagyományos cigány közösségek megtartó ereje rohamosan gyengül. 2010 és 2014 között csökkent a hajléktalanok körében az alkalmi vagy rendszeres munkavégzés, a közmunka elterjedése ugyanakkor némileg javítja a helyzetet. A témáról tartott konferencia nem is elsősorban a hajléktalanok helyzetére fókuszált, hanem arra, hogyan látják őket a többségi társadalom tagjai, és mit (nem) tesz értük a politika.
Először a jó hírek: Hann Endre, a Medián igazgatója egy nemrégiben lefolytatott vizsgálatról számolt be, amely azt mutatta, hogy a magyar lakosság zöme elfogadó a hajléktalanokkal szemben, azaz nem gondolja, hogy a helyzetükért ők maguk lennének hibáztathatók. A fővárosiak, akiknek több tapasztalatuk van, türelmesebbek velük szemben, mint a kis településeken élők, ahol a jelenlétük kevésbé érzékelhető. Természetesen van különbség pártpreferenciák szerint is. A demokratikus oldal szavazói megértőbbek, mint a Fidesz-KDNP, különösen pedig a Jobbik hívei.
Győri Péter, a Menhely Alapítvány vezetője arról beszélt, hogy a hajléktalanok helyzetének megoldása nem várható megfelelő lakáspolitika nélkül. A rendszerváltozás időszakában a tanácsi bérlakások túlnyomó többségét eladták, ma Budapesten, a többi európai nagyvároshoz képest, szinte példátlan módon kicsi a szociális bérlakások száma. Az önkormányzatok feladata lenne ennek a helyzetnek a megoldása, tudván azt, hogy a hajléktalanszállók nem pótolják az olcsó bérű lakásokat.
Forrás: Magyar Narancs/Németh Dániel
Udvarhelyi Tessza kulturális antropológus és A Város Mindenkié szervezet hajléktalanszállón élő aktivistája, Fekete-Nagy Miklós szerint a kérdés azért is rendkívül bonyolult, mert a „lakhatási szegénység” által érintettek és a közterületeken meghúzódók nagyon sokféle életkori, képzettségi és egyéb csoportból tevődnek össze. Vannak olyanok, akik egy kis segítséggel vissza tudnak kapaszkodni a munka világába, de olyanok is, akik állapotuk – drog- és alkoholproblémák, pszichiátriai betegségek – miatt feltétlenül rászorulnak a szociális ellátásra. Az ő helyzetüket tovább nehezítette az egészségügyi gondozói hálózat meggyengülése, például a „Lipót” bezárása.
Kende Anna szociálpszichológusként közelítette meg a kérdést. Az, hogy az emberek zöme valósággal elutasítja, hogy bármily kis mértékben is gondoljon a hajléktalanokra, az elhárító mechanizmus megnyilvánulása, egyfajta lélektani védekezés része. Ennek extrém formája a dehumanizációs attitűd, amikor valaki „eleven, bús utcaszemét”-nek (Tóth Árpád) látja a fedél nélkül élőket. Az utóbbi években az úgynevezett középosztály tagjait is egyre jobban fenyegeti az elszegényedés, a szociális ellehetetlenülés veszélye. Ők védekezésként hevesen elhárítják maguktól a gondolatot, hogy egyszer maguk is az ő sorsukra juthatnak. A lépcsőn álló nem szívesen tekint lefelé, fél, hogy maga is a mélységbe szédül.
Forrás: Magyar Narancs/Németh Dániel
A konferencia második részében a politikai osztály képviselői jutottak szóhoz. Az asztal körül Osztolykán Ágnes, az LMP politikusa és Kunhalmi Ágnes, az MSZP budapesti elnöke mellett Juhász Péter, az Együtt-PM. V. kerületi polgármesterjelöltje, Bodnár Zoltán, a Liberális Párt főpolgámesterjelöltje, valamint Staudt Gábor, a Jobbik főpolgámesterjelöltje foglalt helyet.
A viszonylagos politikusi érdektelenségnek nyilván az az oka, hogy a hajléktalanügyben kifejtett pozitív programmal aligha lehet önkormányzati választásokat nyerni. Részben mivel az érintettek maguk aligha járulnak tömegesen az urnákhoz, részben pedig mert az ilyen programok bizonyos körökben reflexszerűen kiváltják a „dologtalanok, potenciális bűnözők” ellen felhorgadó gyűlöletet, hogy a szinte obligát cigányozásról ne is beszéljünk. A jobbikos Staudt Gábor fel is használta az alkalmat, hogy közölje, ők csak törvénytisztelő és törvénysértő polgárokat ismernek, s a hajléktalankérdés megoldását abban látják, hogy mindenki váljon a társadalom aktív tagjává.
Kunhalmi Ágnes „differenciált szemléletmódot” sürgetett és a nevelés fontosságát hangsúlyozta, s a többiek sem léptek túl a szokásos közhelyek felmondásán. Egyedül az LMP-s Osztolykán árult el alapos ismereteket a tárgyból, ő a lakásszövetkezetek kialakításával véli csökkenthetőnek a kiszolgáltatottságot.
A hallgatóságban helyet foglaló Demszky Gábor, Budapest volt polgármestere joggal vetette a pártok és a megjelent politikusok szemére, hogy nincsenek konkrét, megvalósítható terveik, s a megvalósításukhoz szükséges forrásokról sincs elképzelésük.
Pedig, ahogy a Political Capital tanulmánya bőséges adatok elemzése alapján figyelmeztet: hosszú távú társadalompolitikai stratégia hiányában a hajléktalanság újra fog termelődni. Ez pedig fontos tanulság, nemcsak az önkormányzati választások előtt.
* Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei. Budapest, Libri, 2014
