Transzilvánia, transzilvánizmus
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. december 06. hétfő, 04:33
- Lendvai L. Ferenc
Figyelemreméltó írás jelent meg legnagyobb napilapunk hasábjain nemrégiben, Bíró Béla sepsiszentgyörgyi kisebbségkutató és újságíró tollából, a december 1-jei román nemzeti ünnep, illetve a tervezett és meghiúsult budapesti megemlékezés apropóján. Kétségtelen, hogy ezt a napot választani nemzeti ünnepnek nem vallott valami nagy tapintatra a román hatóságok részéről. Az erdélyi magyarokat ugyanis sem a gyulafehérvári gyűlésen, sem utána nem kérdezték meg, hogy akarják-e Erdély csatlakozását Romániához, viszont ezt a napot mint román állampolgároknak nekik is ünnepelniük illik. Vannak olyan hírek, hogy több román értelmiségi is fölvetette: talán egy másik dátumot lenne jobb nemzeti ünnep gyanánt kiválasztani, mondjuk Románia függetlensége kikiáltásának napját – nemcsak a magyarok érzékenységére való tekintettel, de praktikusan az ilyenkor szokásos hideg időjárás miatt is, ami eléggé kellemetlenné teszi a szabadtéri megemlékezéseket.
Más kérdés, mutat rá a szerző, hogy Erdélyt persze nem ekkor, 1918-ban veszítettük el. „Erdély ekkor már régen nem volt a mienk, sőt talán soha nem is volt kizárólag a mienk, hanem azt mindig is több etnikum birtokolta. S a XVI. századtól kezdődően a magyarság lélekszáma gyorsuló ütemben csökkent. 1919-ben a népességnek már csak egynegyede volt magyar, a szászokkal együtt alkottunk kb. egyharmadot.” (És ráadásul a szászok mindig is többnyire magyarellenes érzelműek voltak.) A dualista rendszer idején lényegében francia mintára megkísérelt, egyre fokozódó magyarosítás, elmaradottságunk és gyöngeségünk következtében, kudarcra volt ítélve, a történelmi Magyarország – nyilván föderatív – egybentartásához tehát meg kellett volna nyerni a nemzetiségeket. De mivel ez nem történt meg, nem csoda, ha a nemzetiségek, köztük a románok elszakadtak. Ehhez persze a világháborús vereség is kellett, azonban az addigi helyzet – erről korábban írtam Trianon alternatívája című cikkemben – a világháborús győzelem esetén sem lett volna tovább fönntartható. „A román döntést tehát – tetszik, nem tetszik – nemcsak el kell fogadnunk, de respektálnunk is kell. Legalábbis ha igényt tartunk a Székelyföld és a Partium autonómiájára” – írja a szerző.
Johannes Sambucus (Zsámboki János, 1531–1584): Erdély térképe – Wikipédia
Karácsony Sándor egyhelyt azt írja, hogy a régi Magyarország a kis autonómiák klasszikus földje volt. Különösen Erdély. A kezdetektől eléggé autonóm módon kapcsolódott a magyar államhoz, majd 1437-ben egy külön szerveződési útra lépett az autonóm rendi (nem etnikai) „három nemzet” uniójával. Körülbelül száz év múlva, az oszmán hódítás teremtette helyzetben, levált Magyarországról, s hogy ez mennyire természetesnek látszott az erdélyieknek, mutatja, hogy a török kiverése után sem kívántak visszatérni. A modern átalakuláshoz azután a rendi alkotmányt egy polgárinak kellett volna fölváltania, s akkor elvileg meglett volna a lehetőség a „keleti Svájc” létrejöttére. Az 1848-ban kimondott „unió” ezt a lehetőséget elvileg is ad acta tette. A románok is – írja Bíró – szóvátehetnék március 15-én „a román többségű Erdély Magyarországgal való 1848-as egyesítésének botrányát, és azt, hogy ennek a lépésnek az utólag egyértelművé vált elhibázottságát a magyar közvélemény máig nem ismerte fel, illetve el”.
Az 1918 után létrejött Nagy-Románia lényegileg ugyanazt a nemzetiségi politikát folytatta, mint annak előtte Nagy-Magyarország. Politikusaik túlontúl alaposan megtanulták az itteni leckét. De azért Erdély persze mégiscsak más, mint Románia többi része, s nemcsak az erdélyi magyarokban, de az erdélyi románokban (a régóta ott élőkben) is van egy erdélyi öntudat. Az önálló erdélyi identitás eszméjének, az ún. transzilvánizmusnak az ottani magyarok körében mindig is nagy hagyománya volt. Néhány éve pedig román és magyar erdélyi értelmiségiek közösen mozgalmat indítottak az autonómia érdekében, amelyet azonban az ún. „magyarigazolványok” rendszere rövidesen kudarcra kárhoztatott. Miként ma a nagyromán nacionalista politikusok – a Moldáviára való kacsintás mellett – azért nem ellenzik az erdélyi magyarok kettős állampolgárságát, mert ezen az ürügyön utasíthatnak el minden autonómia-koncepciót. „Erdély nem magyar, talán soha nem is volt az. De magyar is! Meg román is, meg szász is, meg cigány is, meg örmény is. S ez az a tény, amit a románokkal és a nemzetközi közvéleménnyel is el kell és el lehet fogadtatnunk. Ha nemzeti érzelmeinket ennek a célnak a szolgálatába állítjuk, eredményesek lehetünk. Az autonómiáig elmenően. […] [Különben] a magyar Erdély maradékának megtartását tesszük ismét kockára.”
Transzilvánia szép föld. A transzilvánizmus szép eszme.