Galamus.hu - Galamus.hu

Római naplójegyzetek II.

Nyomtatás

Részletek: Vendégek; 2010. december 08. szerda, 02:28; Bárdos Judit

A Római naplójegyzetek elé
I. – Színek, hangulatok
II. – Vendégségben olasz barátainknál
III. – Egyetemi abszurd
IV. – Piacon, könyvtárban
V. – Calabriai utazás
VI. – Évvége Rómában
VII. – A Trevi moziban
VIII. – Wittgenstein a piacon
IX. – Egyetemre járok
X. – Hollywood Rómában
XI. – A Fellini utcától a Cinecittà könyvtáráig
XII. – Epilógus - 2010 júniusa, római évünk vége - Búcsúzkodás

Vendégségben olasz barátainknál
2009. október

Via Monserrato – picasaweb/lisa

Azok a szép, régi üzletek, műhelyek…

Megtalálok egy másik átjárót a Campo dei Fiori és a Spar között, a Via Monserratót. Sok szép stílbútor-üzlet és kézműves-műhely: képkeretező, asztalos, kárpitos, órás. Egy világváros, Róma szívétől pár percre! Szép! Az utcán fúrnak-faragnak, fűrészelnek, közben énekelnek, fütyörésznek a derék olasz mesteremberek, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Persze csakis akkor, ha nincs éppen szieszta-idő. Mint száz éve, kétszáz éve… A régi videokölcsönző is megvan. Kazetták és DVD-k őrületes választéka, kölcsönözhető is és eladó is. És filmfotók, filmplakátok, minden. Minden a filmről! (Tutto su cinema!)

Veszek egy kávéfőzőt a Campo dei Fiori sarki háztartási pultnál, de ottfelejtem. Visszamegyek. Széles mosoly: Signora, itt felejtette… (nem kell blokkal bizonyítani, hogy itt vettem, kérlelni vagy veszekedni.)

Egy kevésbé kellemes tapasztalat a kereskedelmi kultúráról: visszamegyünk panaszkodni a Sparba, hogy megromlott a tej. A válasz: Signora, ez, a Spar-tej, ez ilyen (van Parmalat is, az drágább.) Régebbi tapasztalat: Signora Anna persze szó nélkül kicserélte, azaz fizetés nélkül adott másikat. A globális kereskedelem kontra az olasz kereskedelmi kultúra, a saját cég becsületének védelme (Anna kávéháza egy régi tejcsarnokszerű családi vállalkozásból nőtt ki, régebben csak ott lehetett tejet venni)? Vagy csak a véletlen műve ez?

Tovább hűlt a levegő, barátságtalan, csípős ősz van.

Végre alakul az egyetemi ügy. Eddig Ági tanácstalan volt, hogy milyen órákat vegyen fel a római Sapienza Egyetemen. Egyik barátunk ajánlja Anna Foát, aki a zsidó kulturális programoknak is résztvevője, történész, vallástörténész, korábban is találkoztunk a nevével. És persze a gettónegyedben lakik. J. felhívja. Kedden a lakásán fogad majd bennünket.

Egy találkozás. No de eljutni odáig?

Antonio, J.„nagy barátja” („grande amico”) hívott meg ebédre. Régi vágású ember, irodalmár, egyetemi tanár. A „Villa Mirella”, ahol laknak, első feleségéről van elnevezve, aki meghalt rákban. Nagy, többszintes ház. Fiuk is ott van az ebéden, huszonnégy éves, jazz zenész, dobos. A mostani feleség egy dél-koreai hölgy, ő főzött (húsos ravioli paradicsomszósszal, saltimbocca – zsályás borjúhús – krumplipürével). Nagyon kedvesek, nagyon örülnek nekünk. Ebéd után Marco (a fiú) játszik nekünk a pincében, sőt, később Antonio is! (Két dobfelszerelés van.) Mesélik, hogy nem nagyon hívják zenélni Marcót, nincs munkája, ezért tanul még valamit a spettacoliról (az előadóművészetről). Antonio szidja az új („bolognai”) egyetemi rendszert, e keretek között, szerinte, minden hülyeséget lehet tanulni „egyetemi tanulmányokként”.

Különös ismertetőjegyük: a fiú a Benkó-együttesért rajong, az apa Dantén és az irodalmon kívül, na vajon miért? A magyar fociért! Már küldtünk nekik egy CD-t és több könyvet Puskásról. Most magyar-olasz kisszótárt hoztunk nekik ajándékba. Javítgatom a magyar kiejtését (a magyar focisták nevét, pl. Zsengellér! Ezek az sz-ek, s-ek, zs-k, cs-k, felfoghatatlanok egy olasz számára), és villogok azzal a kevéssel, amit apukámtól tudok a magyar fociról. Később ajándékozunk nekik egy DVD-t is, Almási Tamás Puskásról szóló filmjét.

Nagy élmény volt hallani, hogy Ági milyen jól beszél már olaszul! És szépen alkot mondatokat, tudja a bonyolult igeidő-használatot. Nagyon intelligens, és remek a nyelvérzéke!

Az út is érdekes volt. Kinéztük a térképről a helyet és jó korán elindultunk. Álltunk háromnegyedórát a Via Giulián a 116-os buszra várva. Beláttuk, hogy reménytelen. Jött egy olyasmi kisbusz, mint a 116-os, de kiderült, hogy olyan, mint régen, Moszkvában az iránytaxi: előre kell foglalni helyet benne. Majd jött egy 116-os az ellenkező irányból, de a sofőr intett, hogy nem áll meg, tele van.

Megkérdezzük az utcán arra járókat: nem jár vasárnap a busz? De igen, csak nagyon ritkán. Körülbelül óránként? Kérdezem én, a gyakorlatias. Vagy még több? Erre a kérdésre senki sem tud válaszolni. (Abszurdisztán!) Feladjuk, J. leint egy taxit. Antonioék nagyon-nagyon messze laknak: a Tiburtina környékén, a körgyűrűn túl. A Terminitől két átszállás lenne. Lakótelepszerű a környék, bár vannak egyedibb házak is, mint például az övék. Nagy csapás lehet ott lakni, és mondjuk onnan munkába járni. Általános tapasztalat: a tömegközlekedés sincs megszervezve, és továbbra is sokkal kevésbé megbízható, mint nálunk. Ritkán járnak a buszok, ezért mindig tömeg van. (Később is mondja egyik Rómában élő magyar ismerősünk, hogy háromnegyed órát várt a buszra.) És kissé abszurd az egész buszközlekedés. Nincs kiírva a buszon, hová megy, hol áll meg, nem is mondanak be semmit. (Az állomásokon van egy erősen túlbonyolított tábla, de magán a buszon már semmi támpont nincs, ami engedne következtetni arra, hogy mégis hol járunk és merre megyünk.) Csak a végállomás neve van kiírva a buszra, ezt a táblát fordítják meg mindig a másik végállomáson. Ha háromnegyedórát vagy egy órát megy a busz, akkor is, végig csak a végcél van rá kiírva, például az, hogy Stazione Termini. Abszurd.

A metró jobban működik, ott vannak térképek a kocsikban, és be is mondják, melyik állomás következik.

Róma, Termini pályaudvar – flickr/manofsea

A TV-ről

A Berlusconi-féle tévéadók borzalmasak (és a három RAI csatorna alig különbözik tőlük). Elviselhetetlen a reklám mértéke és a bemondók agresszivitása. Arrogánsak, agyonsminkeltek és agyonplasztikázottak a bemondónők és a riporternők. Az utóbbit arról vettem észre, hogy merev az arcuk, nincs mimikájuk. Azért a híradót többnyire megnézzük.

A kereskedelmi kultúráról

Signora Annához megyek tejért. Már hiányolt. Mint régen: a belvárosban, a centro storicóban az a szokás, hogy a bárban, a kávéházban veszed a friss tejet. (A világvégi suburbben talán másképp van, nem tudom.) Ezért kezdtem hozzájárni, ezt húsz évvel ezelőtt is mondták. Ahol csecsemő van, ott rendszeresen kell tejet venni, ezért tanítottak meg erre. (Nekünk nem lenne nagy ügy az a reggeli egy csésze tejhez való, ha lehetne megbízhatóan kapni tartós tejet.) Sajátos fakszni van a tejjel: a Sparban is van, de tartós (pl. Parmalat) alig, vagyis többnyire nincs. A „frisset” se most fejték persze, hanem dobozos, pasztörizált. Mi az a nagy különbség? Az olaszok mégis helyesebbnek tartják ott és azt, „frisset” vásárolni, mint a szupermarketben tartósat. (Ha nem vagy elragadtatva a „friss tejtől”, bármelyik kisboltban, bárban, hanem tartósat keresel, akkor igen furcsán néznek rád.) A sajt más, Annával szemben külön tejbolt van, nagy választékkal.

Anna kávéháza kis vegyesbolt is, amellett, hogy „café”. De a kávéházi profil (italok, kávé, friss sütemény) mellett mindig kapható ott tej, joghurt, tojás, és néhányféle sajt is. Igaz, hogy Anna boltja eredetileg tejbolt volt, latteria, ez volt a családi vállalkozás még a háború előtt, és azután is sokáig, csak később egészült ki a kávéház-jelleggel.

Érdekes, minden egy kicsit másképp van, az olaszok (legalábbis Róma szíve) továbbra sem adja meg magát a globalizált kereskedelmi kultúrának.

Nagy örömmel üdvözöl a Campo-sarki rövidáru- és fehérneműbolt eladója, ahol harisnyanadrágot, zoknit szoktam venni régebben, amikor itt éltünk, és akkor is, később, amikor rövidebb időre jöttünk. Mindig ismerősként, széles mosollyal, nagy reverenciával üdvözölt. Mondom, milyen jó, hogy szinte mindenki megvan, a pék, a sajtos stb. Azt mondja, Róma nem sokat változik. „A divat változik, de mi nem.”

Negyedszer megyek a gettóbeli illatszer-háztartási boltba, most már tényleg csak valami kevés napi cikket vásárolok. A pénztárosnő széles mosollyal, tegezve „na hogy érzed magad Rómában?” „Come ti trovi a Roma?” (Először mondtam, hogy több hónapra jöttünk, sok minden kell a berendezkedéshez.)

Signora Annánál veszem a tejet. Áginak küld ajándékba egy cornettót (croissant-t)! Később is, ha két-három naponként megyek hozzá tejért, mindig megdicséri az eleganciámat, és ad Áginak egy süteményt ingyen, mint húsz évvel ezelőtt.

Ezek és a hasonló élmények miatt (is) szeretek itt élni.

Felfelé a Ganicolóra – flickr/Adele Sarno

Vacsorameghívás

Guido, J. régi barátja hívott meg. A Gianicolo (domb) tetején laknak, elegáns környék, Gellérthegy-szerű, de jó messze van, jó sok lépcsőn kell gyalog felmenni a villamosmegállótól. Csípős hideg van, a lakásokban is. Tegnap Antonioéknál is, és itt is. És mindenhol szimpla ablakok! (Egy régi palotában vagy a gettóban még érti az ember, de egy új társasházban miért nincs feltalálva a dupla ablak?) És semmi esetre sem fűtenek októberben, bármilyen hideg van is, és májusban sem. Csakis november közepétől április közepéig, és nincs vita arról, hogy három napon át hidegebb van-e X foknál. (Az egyik régi ismerős a követségről úgy foglalta ezt össze, hogy sehol sem fázott még annyit, mint Olaszországban.) Ezt tapasztalatból tudom, ezért úgy öltözöm fel, három rétegbe (a vastag kosztüm alá gyapjú pulóvert és kardigánt veszek), ahogy Pesten soha sincs rá szükség.

Az első fogás Guido szokásos, általam nem szeretett spagettije (alig van rajta mártás, csaknem fehér, paradicsommártás helyett mindössze néhány szem koktélparadicsommal készült), a második pisztráng, kivételesen finom sült krumplival. Az egyéves kisfiút, sajnos, épp, hogy látjuk, kézbe vesszük, azután leteszik, és már alszik is. (A szülei szerint persze sohasem alszik.)

Nagyon jókat mondanak Ági tanulmányi problémáiról (Guido felesége is egyetemen tanít, a sienain). Szerintük azért nehéz Áginak, mert a Sapienza Egyetem ilyen. Bezzeg Guidónál, a nemrégiben alakult Európa-egyetemen más lenne! Ahol a főállása van, azt persze szidja. (Aminek valamilyen, számomra áttekinthetetlen módon köze van az egyházhoz is, persze a katolikushoz. Mondja is Guido, hogy jobboldali, fasiszta stb.) De biztatják Ágit, nem fontos, hogy beiratkozzék, vizsgázzék. Járjon előadásokra, hallgasson ezt-azt, éljen, menjen el a zsidó közösségbe, menjen el például Sienába meg mindenhová, ahová el tud jutni – szerezzen élményeket, így lesz jó neki ez az év. Fabiana szerint még az se fontos, hogy akkurátusan tanulja a nyelvet. Ő is volt Erasmus-ösztöndíjjal angol és francia nyelvterületen, alig értett valamit az egyetemi előadásokból (pedig előtte azt hitte, hogy tud angolul), mégis hasznosak voltak számára ezek az utazások. Guido is azt magyarázza, hogy Ági így is többet fog megérteni és hasznosítani az előadásból, mint például az, aki nem figyel, nem okos, nem motivált, akit nem érdekel a téma – még ha olasz anyanyelvű is az illető.

A másik nagy téma (az olasz baloldali barátainknál megszokott témán, Berlusconi és Berlusconi Olaszországának szidalmazásán kívül): a római zsidó közösség. Fabiana majd elvisz oda – ígéri (később azután nem jut rá ideje). Ilyeneket mond például: sok zsinagóga van Rómában, nemcsak a nagy, az ismert, a Tevere-parti. Ők nem tesznek különbséget, hogy ortodox vagy reformzsidó-e valaki. És vallásos-e, vagy nem. Nem is nagyon értették, mi ez nálunk, hogy különböző irányzatok vannak, és azt sem, hogy gondolkodni lehet azon, vallási vagy kulturális identitás-e ez, veleszületett-e vagy választott, inkább történelmi vagy inkább kulturális szempontból fontos. Náluk: zsidó és kész. Azaz: ha nem is aktív vallásgyakorló valaki, ha nem is jár rendszeresen zsinagógába, attól még zsidónak lenni – vallást jelent. (Zsidók az ókor óta élnek Rómában, azóta így tartják őket számon. A diaszpóra, az askenázik és a szefárdok szétválása, a vallási reformok – mind jóval későbbi fejlemények). De ugyanakkor nem tartják magukat a vallási külsőségekhez! Érdekes dolgokat mesél Fabiana: ha valaki odamegy a zsinagógába rettentő konzervatívan beöltözve, kaftánban, kipában, akkor rögtön gyanús lesz, hogy ez maszk vagy vicc, vagy provokáció (a biztonságiak is résen vannak, nagyon, ilyenkor is). Minek ezek a külsőségek? – kérdezi Fabiana. Mi, római zsidók, úgyis, ezek nélkül is megismerjük egymást, arcról. Mindenki vagy ismerős, vagy emlékeztet a szüleire, vagy valakire, akit régebben ismertem.

Az is igaz, és azért lehetséges ez, mert valóban kevesen vannak. Körülbelül tizenötezer zsidó van Rómában (és tízezer Velencében, és még tízezer valahol, talán Firenzében vagy Milanóban, nem emlékszem), másutt még kevesebb. Sok kis zsinagógát fenntartanak a nagyobb olasz városokban, de rivális zsidó szervezeteket azért már nem. (Ági talált valahol a neten egyetlen soméros gyereket.) Kérdezem, miért van zárva a Comunitá Ebraica di Roma (a római zsidó közösség). Nincs úgy zárva, hogy aki oda tartozik, ne tudna bemenni, csak a biztonság miatt nincs egyszerűen nyitva, bárki számára az utcáról – mondja Fabiana. Nagyon nagy a biztonsági készültség. (Tény, látom: a nagy zsinagóga előtt itt is állandóan rendőrök posztolnak, mint otthon.)

A zsinagóga és a Teatro di Marcello – flickr/amalric

Egy izgalmas találkozás

Anna Foa, történész professzorasszony a lakásán fogad bennünket. Ő az, akinek az óráját Ági már tavaly kinézte az internetről. A római gettó történetéről tartott akkor órát, de sajnos, idén ez nincs. Foa történész, nem vallástörténész, csak tart ilyen órákat is. Nagyon jelentős baloldali személyiség volt az apja, Vittorio Foa (utánanéztünk, és Fabiana is mesélte), az antifasiszta ellenállás egyik képviselője, a torinóiak közé tartozott (Pavese, Einaudi, Ginzburg körébe). Tavaly, 95 éves korában halt meg.

A találkozás kicsit izgalmasan kezdődött. A gettónegyedben vagyunk, itt lakik a professzorasszony. Csöngetünk a kaputelefonon, nem válaszol senki. Valaki kijön (egy bejárónő), bejutunk egy félelmetes, romantikus, hideg házba. Magas lépcsők, kis teraszok, kis átjárók, macska, csönd, sehol senki. („Jól emlékszünk az időpontra?”- típusú aggályok.) Végül, húsz perccel öt után jön a professzorasszony, elnézést kér, elfelejtette, hogy megbeszéltük ezt az időpontot. Kárpótlásul kávéval kínált. Nagyon kedves volt. A nappali, ahol kávéztunk, hihetetlenül magas, és persze teli rengeteg könyvvel. Lényegében a ház padlástere.

A professzorasszony azt hitte, Ági Erasmus-ösztöndíjjal van itt. Most már látszik, az okozza a fő gondot, hogy nem. De még nem kérhetett ösztöndíjat, mert tavasszal még nem volt két befejezett féléve (nem lehetett, hiszen elsős volt).

Sebaj! Foa professzorasszony először arra kíváncsi, tud-e a gyerek olaszul. Ági kiválóan beszél, árnyaltan fejezi ki magát, bonyolult nyelvtant használ. Mit tanult eddig, mit akar ezután? És tanácsokat ad, milyen típusú órát vegyen fel (a speciálisabbakat) és milyeneket ne. Nem érdemes felvenni, Foa szerint, az általánosabb előadásokat, meglepő módon, mert azok a középiskolai anyag pótlására, kiegészítésére, bevésésére valók A mai „bolognai” egyetemi rendszer szerinte itt ilyen, hiába! – és ha Ági mást, más iskolai rendszerben tanult, akkor ennek kevésbé van értelme. Mindezt később igazolva látjuk. A bolognai rendszer szerinti másodéven sok olyasmi hangzik el, amit Ági itthon a gimnáziumban tanult.

Foa segíteni fog, az adminisztrációs ügyekben is és a tanácsaival is, és hallgatókat, doktoranduszokat is fog ajánlani, hogy segítsék a gyereket. Nagyon megnyerő, szimpatikus, kellemes egyéniség.

Magyar óvoda

Esik az eső. Kisebb zökkenő a mobiltelefon feltöltésével kapcsolatban. Bankautomatáról nem működik a dolog, legalábbis a mi kártyánkkal. Mindenki azt mondja, az Arenulán van posta, én is úgy emlékszem. De az be van zárva.

Peti szerint a Café Peruban is feltöltik. De nem. A trafikban végre (Via Baullari) igen.

Új számunkra csak az, hogy Ágika dolgozik, mint sok, itt élő ösztöndíjas. Egy nagy fogadáson felszolgál, kávét hoz, poharakat visz el. Csinos, kedves, mosolygós, ügyes. Különben is nagy sikere van. A nagykövet felesége meséli, hogy van itt egy lány, aki régen a magyar óvodába járt, és most ott dolgozik. Büszkén mondjuk, hogy az a mi lányunk. A nagykövetasszonynak a gyerekei mondták, hogy remélik, Ági legközelebb is ott lesz. Ági a magyar óvodában is dolgozik.

Magyar óvoda van megint, szerencsére, a barátnőm, egy itt élő óvónő vezetésével. Fontos, hogy az itt élő, vegyes házasságból származó gyerekek tudják magyarul is azokat a szavakat, verseket, dalokat, amelyeket otthon tudnának, és közösségformáló szerepe is van az óvodának. Havonta egyszer, vasárnap délután összejönnek a gyerekek (és a szülők is). Ági is részt vesz benne. Nagyon lelkes, imád gyerekekkel foglalkozni. Ma ő fogja mondani a mesét.

Casa dell’architettura – morpheus.micc.unifi.it/Gianfranco Chicco

Október 19-én és 20-án rendezik meg Rómában a Zsidó Irodalom Fesztiválját.

Szombat este Ági elmegy, és utána sokat mesél az előadásról. Vasárnap délelőtt én is elmegyek, este pedig J. is jön. Ezúttal nincs semmi baj a hétvégi közlekedéssel (igaz, hogy az Örök Város legbelsőbb körein belül vagyunk). A híres 64-es busz (a Terminitől a Corso Vittorio Emmanuelén keresztül a Vatikánig, Róma fő ütőere az útvonala), normálisan jár vasárnap is, nem úgy, mint a 116-os.

Az Építészek Házában van a rendezvény. Ez a ház a Terminitől pár percre van, gyönyörű, impozáns, szép nagy kerttel körülvéve (a kertben, egy tömbben, ókori romok is vannak). Mint a Zsidó Nyári Fesztivál Pesten: könyvvásár is van benne. Ez utóbbin a kínálat: a lehető legszélesebb értelemben vett zsidó témájú könyvek: például olaszra fordított szépirodalom (Malamud, Singer, Bruck Edit, Kertész Imre, egy lengyel író könyve), történelem, filozófia, vallástörténet (Buber, Arendt, Gershom Scholem), az Ószövetség héberül, héber nyelvkönyv, és akad zsidó szakácskönyv is.

Sokan vannak, a nézőtéren is, és a kertben sétálók is; egy részük valószínűleg azért jött el, hogy találkozzék az ismerőseivel. Jó a hangulat.

Kerekasztal-beszélgetések adják a rendezvény lényegét, nincs annyiféle kulturális program, koncert, színház, mozi, mint a pesti hasonló fesztiválon. Nemcsak az irodalomról lesz szó, a történelem is fontos téma most. Délelőtt Anna Foa és egy médiaszakértő, valamint egy ortodox beszélget (az utóbbi feltűnést kelt azzal, hogy kipát visel, ő az egyetlen). Anna a történelem metodológiai kérdéseiről beszél, a narratívákról. Nagyon intelligens és meggyőző. Dedikálja Áginak a könyvét.

Este egy izraeli újságíró (angolról fordítják) és Carlo Ginzburg (a torinói Natalia Ginzburg írónő fia) beszél. Vittorio Foa, Cesare Pavese (író), Giulio Eiunadi (a híres könyvkiadó, apja –Luigi Einaudi – az Olasz Köztársaság első elnöke) és a Ginzburg-házaspár alkották a torinói antifasiszta ellenálló csoport magvát. J. emiatt jön el. Inkább külön előadások hangzanak el, igazi párbeszéd nem alakul ki. A téma: a történelem. Az oral history vagy az írott források fontosabbak-e? A fesztivál folytatódik, de nem tudunk többször elmenni.

Az egyetemen

Anna Foa és egy másik professzorasszony, az egyik magyar barátnőnk barátnője együttesen kísérgetik, pátyolgatják Ágit. Nagyon kedvesek. De persze ők sem tudnak semmit az adminisztratív teendőkről, ahogyan a tanárok nálunk sem győzik a szabályok változását követni.

Végre kiderül, hogy nem mehet egyes kurzusokra (corsi singoli), mert ez a lehetőség a diplomásoknak, például a doktoranduszoknak adatik meg. Ezt Mario titkárnője is mondta, de aztán mások (például Guidóék, szintén egyetemi emberek) meg azt mondták, hogy ez lehetséges. Ági mégis beiratkozik az egyetemre, bár Guidóék az ellenkezőjét tanácsolták. S ahhoz, hogy leszurkolhassa az ehhez szükséges pénzt, sokat kell sorban állni. Ma lehet utoljára beiratkozni (és mindenhol lehet bankkártyával fizetni, minden üzletben, csak itt, az egyetemen lévő bankfiókban nem. Abszurdisztán). Ági és J. beadják az összes papírt. Majd később megítélik a jövedelemigazolásunk és az ingatlanhelyzetünk alapján, mennyit kell fizetnünk! Szerencsére fel vagyunk készülve minderre, magunkkal hoztuk ezeknek a dokumentumoknak, valamint az érettségi bizonyítványnak és a leckekönyv-kivonatnak (az eddig az ELTE-n végzett évről) a hiteles fordítását.

Igen nehéz bejutni erre az egyetemre (állítólag „átjárható” bolognai rendszer van), és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mekkora lesz a tandíj. És az is furcsa, hogy rég elkezdődött a tanév, még sincs késő beiratkozni, sőt, pénteken kell majd Áginak felvételi tesztet írnia (aminek különben nincs értelme, mert ha nem sikerülne, akkor is fölvennék. Mindenkit felvesznek, aki befizeti a tandíjat, ez majdnem minden szakon így van. Legfeljebb majd kihull a rostán – gondolják.) Áttekinthetetlen trimesztriális rendszer van (három szemeszter évente, nem kettő), és azon belül is az egyik óra ebben a két hónapban van, a másik abban a másfélben. Hogy hogyan lehet így órarendet összeállítani? (Nálunk is nehéz, de ha sikerült, akkor legalább három hónapra, azaz egy szemeszterre érvényes.) És hogy lehet így átjárható az európai egyetemi rendszer? Egyszóval abszurd az egyetemi rendszer is, a bekerülés feltételei is, a bürokrácia mértéke is. És mi van azzal a gyerekkel, akit nem kísérget a tanulmányi hivatalba két tekintélyes professzorasszony meg az apja, aki maga is nemzetközi hírű professzor? Abszurdisztán.

Végre sikerül működő postát találnom (Via Monterone, a Largo Argentinához közel) és feladnom két levelet. A postán sokan vannak (kevés van belőle), sorszámot kell húzni, és elég sokat kell várni. De később kiderül, hogy a postai szolgáltatások működnek, sőt, gyorsan és megbízhatóan működnek, két nap alatt minden küldemény megérkezik Pestre. És, hogy igazságos legyek: már lehet kapni bélyeget a közeli trafikban. Sőt, később, tatarozás után, újra kinyit az Arenulán lévő posta is. De ott is sokat kell sorban állni, várni.

Bagherìa, Villa Palagonia (Szörnyek Palotája) – flickr/nachogallardo

Kulturális események

Műhelybeszélgetés a műfordításról a könyvtárban. L. M-től (többek között Pirandello, Pasolini fordítója), megtudom, milyen pénzügyi, szerzői jogi stb. nehézségekkel küzd az a kiadó, amelyik egy tízkötetes Pasolini-életmű kiadására vállalkozik. A legnagyobb abszurditás a könyvkiadás mai helyzete, szinte csoda, hogy van még egyáltalán, aki vállalkozik ilyesmire.

Este a Farnese moziban megnézzük Tornatore új filmjét, a Baríát. (A cím magyarázata: Bagheria a város neve olaszul, a Szörnyek Palotája van ott, Palermóhoz van közel.) A szöveg nagy része szicíliai nyelven van, azt nem értem (mondják, hogy van egy teljesen szicíliai nyelvű kópiája is.) Sok jó jelenet, pillanatkép van benne (főleg a tömegjelenetek), de egészében persze megint helyenként giccses, sokat sejtetően mélyértelműnek akar látszani, és nem tud időben vége lenni, abban a betegségben szenved, mint Tornatore minden filmje. Egy szicíliai falu, néhány szereplő története, a fasizmustól máig, a középpontban a munkásból lett kommunista pártfunkcionáriussal. A kommunista mozgalom hanyatlásának szentimentális története ez is, Scola filmjeihez is hasonló.

A mozi szép, felújították, amióta nem láttam. Hetekig napi három előadásban játsszák ugyanazt az egy filmet, egy előadáson nem vagyunk többen 30-40-nél. Itt ez a rendszer: addig játsszák egyhuzamban, amíg van érdeklődés, nem kínlódnak a „sok kis terem – sok film” artmozi-koncepcióval. A színházakban is ez a rendszer, nem repertoár-rendszer van. Egy előadást hónapokig játszanak, és akkor csak azt az egyet, folyamatosan.

A berlini fal leomlása alkalmából kerekasztal a Piazza dell’Orologión. Meghívták Bereményi Gézát is. Ebből az alkalomból levetítik az Eldorádót. Meglepő módon nagyon sokan jönnek el, főleg olaszok, nemcsak az itt élő magyarok. Élénk érdeklődés, nagy siker, utána félórás beszélgetés Bereményivel (a szokásos: és tényleg, saját élményei? A saját nagyapja? És engedték bemutatni? És ki finanszírozta, ki volt a producer?). A beszélgetésen elhangzottak alapján mondom, hogy nagy siker, több olasz tetszését fejezte ki.

Ma a Galleria Doria-Pamphilit néztük meg. Nagyon gazdag család palotája a Via del Corsón. Itt csak néhány magánlakosztályuk volt (szalonok, dolgozószoba, tükörterem, kápolna – ma múzeumként látogatható, pazar), a lakóhelyük a Villa Doria-Pamphili volt (a Gianicolo dombon van, azt régebben láttam). Ez főleg a képtáruk. Több száz (400-500?) éve műgyűjtők. Elképesztő a gyűjtemény (Tiziano, Tintoretto, Rubens, Veronese, Caravaggio, Breughel, Dürer, Rembrandt, és sok-sok olasz mellett további hollandok, franciák stb.), nem a legjobban rendezve: nagyon zsúfoltan, nagyon magasan fenn a falakon, nem eléggé megvilágítva. Rengeteg eredeti festmény. A szobrokat (másolatok) nem is katalogizálják, másodlagosak.

Hazafelé békés tüntetésbe botlunk a Corso Vittorio Emanuelén. A rendőrségi és közbiztonsági dolgozók „Munkát, kenyeret!” (nem szó szerint, csak az ütemes kiabálás engem erre emlékeztetett) követelnek. Ténylegesen: az elbocsátások ellen tüntetnek. Kék szalagokra fel vannak írva akkurátusan a tartományok nevei, mindegyik mögött sokan menetelnek.

Végigsétálunk a megszokott útvonalon oda (Piazza Navona, Pantheon, Piazza Colonna), egy másikon vissza (Piazza San Ignazio, Piazza S. Caterina di Siena, Santa Maria sopra Minerva).

Minden ugyanolyan, mint régen, az üzletek is ugyanazok.

Egész héten gyönyörű idő van: este hűvös, délben, a napon kellemes meleg. Sokan ülnek a kávéházak teraszain és élvezik a napsütést. (A kőfalak között, bent a házban, egész nap hideg van.) Őrületes rajokban jönnek és vijjognak a seregélyek.

***

Bárdos Judit filmesztéta

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!