A politikai drogbáró és dílerei
- Részletek
- 2014. december 18. csütörtök, 05:52
- Simkó János
Hogy-hogysem, Orbán televíziója napokig elfelejtett beszámolni arról, hogy a Tárki és a Medián után az Ipsos is a Fidesz és a Nagyvezír népszerűségének erőteljes zuhanását mérte: az előbbiek szerint közel egymillió, az utóbbi szerit mintegy 800 ezer támogatót vesztett a kormánypárt, és a csökkenés már valamennyi társadalmi rétegben szignifikánsan kimutatható. (Az egy hét után már kikerülhetetlen, erre vonatkozó kérdést Orbán lendületesen söpörte le a stúdióasztalról, és visszakérdezésre már nem volt engedély.) Az Ipsos szerint novemberre karakteres változás történt a „véleményklímában”, 32 százalék ítélte kedvezőnek a hazai állapotokat, 58 százalék pedig elégtelennek minősítette. Az egyre kritikusabb közhangulatot az is jelzi, hogy jelenleg már csak a megkérdezettek 26 százaléka elégedett azzal, ami az országban történik, és 64 százalék fejezte ki az elégedetlenségét.
Mindeközben a kormánypárt politikusai összevissza beszélnek, a frakció már azt sem tudja, kire is kell figyelni. Orbán hazugságspirálja egy végtelenített görbe, Lázár nem tud mit kezdeni az arcával, Kósa tekintetében a totális zavar tükröződik, Deutsch a hányástól való félelmével van elfoglalva, Kövér levelező tagozaton épp most bukott diplomáciából, Rogán pedig szokásához híven derékig beleáll a – tetszőleges, jelen esetben a „drogteszt” hívószóval összefoglalható – agyrémbe. Gulyás Gergely, a parlament törvényalkotási bizottságának elnöke – a sajtóban megjelent hírek szerint – virágnyelven már megüzente, hogy le kéne szállni erről az drogkontroll-agyrémről, hiszen „a tervezet egy létező problémára kínál unortodox megoldást, azonban a jog világa általában ortodox”. Péterfalvi Attila álláspontja szerint a politikusok és újságírók esetében nincs realitása egy ilyen törvény alkalmazhatóságának. Rogán Antal szerint viszont az előterjesztés nem ütközik majd az alkotmányba. (Csak nem újra módosítunk?) A frakcióvezető kitart amellett, hogy „a Fidesz általános drogtesztet szeretne bevezetni a veszélyeztetett korosztályba tartozó gyermekeknél, a politikusoknál és az újságíróknál”. Az utóbbi két csoport esetében, ha a drogteszt pozitív, arról értesülnie kell a nyilvánosságnak és a hatóságoknak – mondta Rogán Antal. Sőt, a frakcióvezető azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a drogtesztet „rajtaütésszerűen” végezzék el. Na, hogy a legnagyobbat idézzük, lassan „kibújik a szög a zsákból”. Nincs prevenció, nincs veszélyeztetettség mérlegelése, hanem rajtaütés van. Nem az egészség a lényeg, hanem a beteg büntetése, pellengérre állítása, karóba húzása, felnégyelése. Ezt a sunyi, lesből támadó, lenyúlásra hajtó politikai technológiát nevezzük egyszerűen parkolóőr szindrómának. (Hirdetőoszlop mögül támadnak, míg te parkolóautomatát keresel.) Morális logójuk a vigyorgó hiúz. Ne felejtsük el, azt is mondta a rajtkövön ragadt frakcióvezető, hogy „gyermekeink jelenét és jövőjét leginkább a drog veszélyezteti”.
Természetesen gyermekeink (és mindannyiunk) jelenét és jövőjét leginkább az Orbán nevű politikai drogbáró veszélyezteti. Az „üzeneteit” politikai drogdílerek (Rogánok, Kocsisok, Lázárok – itt hosszú lista kellene hogy következzen –, és Kövér elvtársat más senki nem akarja ledrogdílerezni?) kopírozzák és multiplikatív módon közvetítik. A fenti és fel nem sorolt „politikai tényezők” káros tudatmódosító hatásukat döntéseikkel és az alantas ösztönökre ható, a korábbi rossz emlékezetképeket meglovagoló, valamint újabb és újabb ellenségképet kreáló, állandó hadiállapotot feltételező kommunikációjukkal fejtik ki. Ezeknek a narkotikumoknak a hagyományos drogoknál sokkal hosszabb a lebomlási idejük, hiszen 3-8 nap helyett akár 3-8 évig roncsolják a vegetatív idegrendszert, és a gyakori depresszión kívül a lelki bajok testi tüneteket is produkálnak. Ráadásul – a szellemi és fizikai immunrendszer legyőzésére – egyre gyorsabb ciklusokban kell pótolni a bőr alá fecskendezett és megnövelt dózisokat: most már minden napra jut valamilyen bejelentés, jelentős tömegeket sértő baromság (ilyen például a csak a mi érdekünkben kitalált új autópályadíj-rendszer). Ez nem pusztán a teljes kormányzati szétesettség tünetegyüttese: amikor az egyetlen ponton felfüggesztett rendszer minősített pontja valamilyen oknál fogva nem működik (mondjuk például a miniszterelnök fáradtsága, kimerültsége, kompetenciahiánya miatt), akkor a teljes network (kormányzat, államapparátus, pártszövetség, álcivil holdudvar) is gyorsan szétbomlik, a lojalitáskötések elpattannak, beindul az ismert és szánalmas „én megmondtam” effektus.
MTI/Koszticsák Szilárd
Hogy ne csak publicisztikai állítások támasszák alá az Orban-extasy alattomos hatását, ide citálok a Tárki Társadalmi Riport 2014 című tanulmánykötetének bevezetőjéből néhány, általam önkényesen kiragadott megállapítást. Mindenki tesztelheti önmagán, melyik bullet pointnál szorul el a gyomra. Természetesesen a teljesebb és részletgazdagabb helyzetelemzéshez igencsak ajánlom a teljes kötet áttanulmányozását. (A Társadalmi Riport 1990 óta kétévente foglalja össze a társadalom és gazdaság életének legfontosabb folyamatait. 2012 óta megszűnt a kötet kormányzati támogatása, a legújabb kötet költségeit 63 magánszemély és 8 intézmény támogatása fedezte.)
Tehát, amikor Orbán péntekenkénti győzelmi jelentéseit és müezzinjei ehhez igazított refrénjeit nézzük/hallgatjuk, akkor nem árt felidéznünk például, hogy
– A visegrádi országok közül Lengyelország és Szlovákia felzárkózási teljesítménye (az EU 15-ökhöz) 1991 és 2013 között Magyarországénál sokkal jobb volt, Csehországé pedig rosszabb. (Oblath Gábor)
– A rendelkezésre álló háztartási jövedelem középértéke a négy visegrádi ország közül a leggyorsabban Szlovákiában nőtt a 2005–2013-as időszakban, legkevésbé pedig hazánkban (Szivós Péter). 2005-ben csak Csehország előzött meg bennünket a régió országai közül, ma már Lengyelország és Szlovákia is.
– Chikán Attila esszéje azt emeli ki, hogy „versenyképességünk kedvezőtlen folyamatain a kormányzat a piacgazdasági értékek és folyamatok (bel- és külföldi) megkérdőjelezéseivel, egy bővebben ki nem fejtett ’unortodox’ gazdaságpolitikával próbál úrrá lenni, s ehhez a politikai rendszer centralizálását, az illiberális demokráciát kívánja társítani”.
– Kornai János szerint: „a demokrácia, az emberi jogok tisztelete, a jogbiztonság nem áldozható fel más értékek oltárán… A demokráciát akkor sem lenne szabad feladni, ha ennek eredményeként – amit különben a tények nem támasztanak alá – gyorsabbá válna a növekedés”.
– Már a válság előtt is jelentősen bővült a közfoglalkoztatás (Cseres-Gergely Zsombor és Molnár György). A 2009 és 2013 közötti 232 ezres növekményből 114 ezer főt a közmunkások, 52 ezer főt a külföldön dolgozók és 66 ezer főt a hazai munkaerőpiacon foglalkoztatottak tették ki… A közfoglalkoztatás befejezését követő fél éven belül azonban az érintettek mindössze 10 százaléka tud átlépni az elsődleges munkaerőpiacra.
– A kedvezőtlen munkaerő-piaci tendenciák részben az iskolarendszer válságára vezethetők vissza. Nemzetközi felmérések szerint a magyar tanulók teljesítményei évtizedes távlatot tekintve romlanak (Csapó Benő, Fejes József Balázs, Kinyó László és Tóth Edit). Matematikából és természettudományból az általános iskola végén a diákok kevesebbet tudnak, mint 10–15 évvel ezelőtt. Magyarország azok közé az országok közé tartozik, ahol a legnagyobbak az iskolák közötti különbségek. A tanulók közötti válogatás, a nagyobb részt társadalmi háttér szerinti szelekció korán elkezdődik, és a teljes közoktatást áthatja. A családi háttér teljesítményt meghatározó hatása igen nagy, a magyar iskola kevéssé képes az esélyek kiegyenlítésére.
– „…nagyon káros az a kormányzati politika, amely az érettségizettek és a felsőfokú végzettségűek számát korlátozni akarja (Kolosi Tamás és Pósch Krisztián). Az alacsonyabb iskolai végzettségűek munkaerőpiaci esélyei ugyanis – ellentétben egyes vállalkozói lobbik állításával – sokkal rosszabbak, különösen azért, mert nálunk nem épültek ki olyan társadalmi mechanizmusok, amelyek képesek az alacsony képzettség negatív hatásait kompenzálni. Norvégiában a felnőttképzés, a felnőttkori informális tanulás és a civil mozgalmak készségfejlesztése segíti az alacsony végzettségűek munkába állását.”
– Magyarországon az adatok az alacsony végzettségűek szélsőséges társadalmi elszigeteltségéről tanúskodnak. Ezen belül is hatalmas mértékű a romák leszakadása. 2012-ben súlyos anyagi deprivációban élt a romák kilenctizede (89%), a nem romák harmada (33%).
– A jövedelmi szegénységnél is súlyosabb problémának tartja azonban a magyar társadalomszerkezet torzulását Kolosi Tamás és Pósch Krisztián tanulmánya. A leszakadó szakképzetlen réteg már 2002-ben is 10 százalékponttal nagyobb volt Magyarországon, mint az EU-országok átlagában, s ez a különbség tíz év alatt 15 százalékpontra nőtt. Ennek megfelelően a felsőfokú végzettségűek, a vállalkozók és a menedzserek 13 százalékponttal kevesebben vannak, mint az uniós átlag, de lemaradásunk a visegrádi országokhoz képest is 10 százalékpont. Tehát a felső középréteg kis, és a leszakadó, szakképzetlen munkát végző rétegek nagy aránya megítélésük szerint ma a magyar társadalom legsúlyosabb problémája.
– „A társadalomszerkezet torzulását kiegészítik a lakosság értékszerkezetének, attitűdjeinek torzulásai. Korábbi kutatásaink egyértelműen rámutattak a magyar társadalomban eluralkodott bizalmatlanságra. Magyarországon az egymásiránti bizalom továbbra is alacsony, az intézményekbe vetett bizalom, a normaszegés és normakövetés megítélése, valamint az előrejutással kapcsolatos vélemények erősen átpolitizáltak, a véleményekben nagyon erős politikai ciklus-hatás érződik.” (Keller Tamás)
– „Tölgyessy Péter szerint ma Magyarországon újra ugyanaz a helyzet, mint a két világháború között volt: szinte leválthatatlan a kormánytöbbség, ám a gyenge ellenzék, a rendszer egészének tagadója. Így aztán, ha valamiért mégis megbillen a hatalom, akkor ismét rendszerváltás következhet.”
Természetesen Orbán és környezete – ha ismerné is netán e tanulmányoknak legalább a kivonatát – mindezzel mit sem törődik. Politikai drogbáróként működik, saját kényszerképzeteit hirdeti és tolja át az általa befolyásolható összes rendszeren, és igen jól tartott dílerei önként és dalolva vesznek részt a politikai drogpiac működtetésében, amelynek része – kínosan racionális része – a kíméletlen és mohó egyéni haszonszerzés is.
De, hogy figyelmeztessünk saját felelősségünkre is, a fenti 600 oldalas tanulmánykötetből következzék az egyik vendégkommentátor, Nádas Péter írásának (Néhány esti kérdés – A regresszió és a progresszió kölcsönösségéről) egy kis részlete:
„Saját életemben háromszor éltem át politikai regressziót. Három generáció legjobbjait láttam kitántorogni az országból. Regressziós fázisban az áldott nép különös szerencsében bízik, privilégiumra vár, deus ex machinában reménykedik. S miközben kormánya népszínműveket tűz a műsorára, az áldott nép kényszeresen nullára írja a kreativitását. Úgysem érdemes. Minek. Valamit majd valakik úgyis juttatnak neki. Az istenáldotta nép pontosan azt teszi nagy tömegben, amit egy neurotikus ember egyénileg. Gondja valódi, drámai és konkrét. Nemzeti burzsoázia nélkül nincs polgári társadalom, ha pedig tartósan nincs közepe egy társadalomnak, akkor tartósan hiányozni fog a polgári építkezéshez elengedhetetlen stabilitása, jogbiztonsága, s ezek híján úgysem lesz semmiféle modernizáció. A neurotikus személy élete feloldhatatlan konfliktusai elől kényszerképzetei közé menekül. Ahhoz meg minek demokrácia. Valódi helyett úgyis másik országot, másik társadalmat képzel el magának, vagy legalább egy másik társadalom tárgyait szeretné birtokolni, mert az a kényszerképzete, hogy akkor magáévá tudja tenni a másikat. Tipikusan mágikus elképzelés. Immár azt sem lehet eldönteni, hogy ki képzeli. Vajon a populus kényszerképzeteire érzékeny-e a nemzeti populista kormány, vagy a nemzeti populista kormány lépes mézébe ragadt-e bele a népesség. Közös sérültségük okairól nem vehetnek tudomást, s így egymást istenítik és egymást tagadják. Értelmes cselekvés helyett olyan komplikált gesztusokat és rituálékat kell ismételgetniük, melyek a külvilág számára nem értelmezhetők. Folyamatosan mást akarnak, mint amit folyamatosan mondanak, s ezzel egy csapásra elveszítik a saját anyanyelvüket. Együtt izolálódnak.”
Megrendítően pontos leírás. De mielőtt tovább szapulnánk az „indulat-szövetséget” (Nádas) és annak vezetőjét, vegyük komolyan magunkat és egymást, majd tegyük fel azt a felelősségünkre is felvető kérdést: Mit és hol rontottunk el? Hogyan, minek következtében lehetett politikai drogbáró az egykori Viktorból?
Ezekkel a kérdésekkel – és persze a válaszokkal – még tartozunk, legalább az önbecsülésünknek.
És akkor ez még csak a múlt…
Simkó János
