rss      tw      fb
Keres

A provokáció védelmében

Szabad-e bírálni az egyházakat, a vallásokat, a vallási mozgalmakat, sőt vallási jelképeket? Természetesen. Miért volna a vallás speciális tárgy a különféle világnézeti, politikai, filozófiai, hitbéli meggyőződések között? Éppúgy lehet és kell bírálni a katolikus egyházat, amelyet nagyon-nagyon sokáig embermilliók életének a kockáztatása sem tartott vissza például attól, hogy tiltsa az óvszerhasználatot, mint az iszlamistákat, akik a prófétájuk nevében gyilkolnak, vagy mint azokat a vallási előírásokat, amelyek még ma is nők százezreinek a megcsonkítását írják elő és nők megkorbácsolását azért, mert autót mertek vezetni.

A Magyarországon sokat vitatott problémáról van szó: amíg a vallás és a hit magánügy, senkinek semmi köze hozzá. Mindenki úgy éli túl az életét, ahogy neki leginkább kézreáll. Ha úgy érzi, hogy hinnie kell és a hitét bizonyos rituálék gyakorlásával is ki kell fejeznie, szíve joga. Mihelyt azonban mások számára is kötelező normává akarja tenni a saját túlélési stratégiáját (nevezzük így a hitet), és mihelyt ennek érdekében politikai hatalmakkal szövetkezik, abban a pillanatban védekezésre és támadásra, azaz bírálatra fogja kényszeríteni azokat, akik más felfogás szerint élnek, és a jogukból, hogy ezt szabadon megtehessék, nem engednek.

A bírálatnak épp annyi műfaja van, ahányat az emberi elme a művészetben és a társadalomtudományokban kitalált. És ugyanilyen széles skálája van a bírálat hangnemének is. A nevetségessé tétel, az irónia, a gúny, sőt a provokáció is ide tartozik, a létjogosultsága pontosan ugyanakkora, mint a kifinomult esszéké. A sokat emlegetett szólás- és sajtószabadság pedig nem jelent mást, mint a jogot nemcsak a bírálat, hanem a bírálat hangnemének a megválasztására.

Az ízlésünk pedig nem összekeverendő a szabadságjogokkal. Nyugodtan tarthatja bárki ízléstelennek, brutálisnak, sőt otrombának a Charlie Hebdo karikatúráit, de nem követelheti a betiltását ennek az ábrázolási módnak, sőt, önmérsékletet sem követelhet, semmiféle indokkal, azoktól, akik ezt az önkifejezési módot választották.

Annál is inkább, mert azok a Charlie Hebdo-féle gúnyrajzok, amelyeket az akármilyen vallású vagy világnézetű olvasók sértőnek tartanak, épp arra hívják fel a figyelmet, hogy a sérelmet már korábban elkövették olyanok, akik visszaélnek a vallással vagy a világnézettel a saját meggyőződésük másokra való rákényszerítése vagy a saját hatalmuk kiterjesztése érdekében. Akik Isten vagy Jézus nevében kitiltják a templomaikból és a vallás gyakorlásából azokat a hívő embereket, akik történetesen melegek, pontosan úgy élnek vissza Istennel és Jézussal, ahogyan ezt a maguk eszközeivel és hangvételével a Charlie Hebdo karikaturistái megjelenítették. Az az egyház, amely évszázadokon át eltűrte és elhallgatta saját pedofil bűncselekményeit, nem érdemli meg a karikaturisták kíméletét. Nem a dán karikaturisták és nem is Tignous, Charbro, Wolinski és Cabu űzött gúnyt az iszlám szent emberéből akkor, amikor pokolgépet rajzolt a turbánja helyére, hanem azok a terroristák és öngyilkos merénylők meg a felbujtóik alázzák le Mohamedet a tömeggyilkosok szintjére, akik az ő nevében követik el a rémtetteiket.


karikaturisták1: Wolinski és Cabu


karikaturisták2: Tignous és Charbro

Ismétlem: nem kell szeretni a Charlie Hebdo karikatúráit, de az ízlésünk nem összekeverendő a sajtószabadsággal. Érvényes ez a New York Timesre és brit laptársaira is, és mindazokra, akik úgy döntöttek, hogy nincs az a szolidaritás, amelynek a nevében ők egy-egy ilyen karikatúrát hajlandók lennének közölni. Még akkor is érvényes, ha ők nem az ízlésükre hivatkoznak, hanem a vélt sérelemre, amelyet muzulmán olvasóikkal szemben elkövetnének, ha a sajtószabadság melletti kiállásuknak és a vallás nevében legyilkolt karikaturistákkal való szolidaritásuknak így adnának hangot. Ugyanis senki és semmi nem kényszeríti arra ezeket a tekintélyes világlapokat, hogy ezentúl szerintük sértő rajzokkal pakolják tele az újságjukat. De akkor, amikor olyan újságírókat mészárolnak le, akik annak ellenére sem tompítottak a ceruzájuk hegyén, hogy évek óta életveszélyes fenyegetések közepette éltek, nem lehet legalább egyetlenegyszer nem közölni a gyilkosok által bűnösnek nyilvánított szellemi termékeiket: a karikatúráikat. A rajzok közlése ugyanis ez esetben nem a sértés kategóriája, hanem a szembeszállásé azokkal, akik meghunyászkodásra akarják kényszeríteni a demokratikus nyilvánosság működtetőit.


Ha Mohamed visszatérne: „A próféta vagyok, te barom!” „Pofa be, hitetlen!”

Nem magyar specialitás persze az a közkeletű tévedés sem, amely a sokat emlegetett faji, vallási, nemi stb. uszítást a gyűlölködéssel és a „gyűlöletbeszéddel” azonosítja. A gyűlöletnyilvánítás alapvetően kulturális probléma – lásd a Fidesz és hívei évtizedes gyakorlatát –, még akkor is, ha szélsőséges változatait a polgári és a büntetőjog is szankcionálja (jó hírnév sérelme, becsületsértés – ilyen perekben a Charlie Hebdónak is bőven volt része). Az uszítás valamely közösség tagjai – cigányok, zsidók, európaiak, keresztények, mohamedánok, melegek – ellen az emberi méltóságot és a közösség rendjét egyaránt súlyosan veszélyeztető, mert előbb-utóbb tettekbe átforduló véleménybűncselekmény. Amelyet normális országokban – nemcsak Németországban, hanem például Franciaországban is – pusztán a vélemény tartalmáért sújtanak szankciókkal, bizony büntetőjogiakkal is. Jean-Marie Le Pen zsidózásért nem egyszer állt a francia büntetőbíróságok előtt. A lánya, Marine Le Pen okosabb. Ő már nem a zsidókra fenekedik, hanem a bevándorlókra, akik többségükben muzulmán hitűek, így nem kerül neki semmibe az iszlamistákkal, a dzsihádistákkal összemosni őket.

Nincs az a nemes ügy és nincs az a francia nemzeti egység, amelynek a nevében Marine Le Pent meghívtam volna a vasárnapi megemlékezésre. Nem a szívem csücske François Hollande, de ez esetben szerintem helyesen járt el. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Le Pen szavazói ki lennének tiltva a demonstrációról.) A nő már most követeli a halálbüntetés visszaállítását, sőt, a schengeni határok lezárását. Épp olyan magatartásra, ellenségeskedésre és gyűlölködésre uszítja a franciákat, amilyenre az iszlamisták a muzulmán világot. Szerinte Európa ne politikai és kulturális eszközökkel oldja meg azt a problémát, amelyet a világok eltérő gazdasági, politikai és kulturális fejlettsége és az ebből fakadó bevándorlás jelent, hanem úgy oldja meg, hogy bezárkózik és gyűlöl. És ha már nem marad majd muzulmán, aki ellen hergelni lehet a franciákat, majd jönnek a lengyel villanyszerelők és a magyar pincérek, akik elveszik a francia ember kenyerét. Az európai szélsőjobboldal maga az életveszély, uszítson bár a muzulmánok ellen, mint Le Pen vagy a holland Geert Wilders, aki magát a muzulmán vallást tartja „erőszakos, fasiszta ideológiának”, vagy a cigányok ellen, mint a primitív magyar Jobbik.

Írom mindezt azon a napon, amelyen szorongás és félelem szállta meg a felvilágosodás és a polgári szabadságjogok hazáját, Franciaországot. Amelyen fegyverropogástól volt hangos Európa szerintem legszebb és kulturálisan a legszínesebb fővárosa, Párizs. Amelyen az erőszakszervezetek impozáns látványának és annak kellett örülnünk, hogy viszonylag biztonságosan megoldottak két rettenetes túszügyet. A túszejtők őrült és gyilkos iszlamisták voltak. Ha az európai szélsőjobb megerősödik, sőt, kormányra kerül, ezek a szép egyenruhás, fegyveres férfiak és nők előbb-utóbb nem terroristákkal, hanem európai polgárokkal fognak szemben állni. Olyanokkal, akik a gyűlölet, az intolerancia, a hatalmi visszaélések és az elembertelenedés ellen vonulnak majd utcára.