Törekedjünk lágy dobásokra
- Részletek
- Másik Magyarország
- 2015. január 29. csütörtök, 03:28
- Tornyi Ferenc
– Van egy fazék barna rizs, meg hal hozzá. Kérsz egy kicsit?
– Nem, köszönöm. Majd otthon ebédelek. Gyújtsak tüzet?
– Nem kell. Majd én megmelegítem később a rizsemet. Vagy megehetem hidegen is.
– Elvihetem a vetőhálót?
– El hát.
A vetőháló már rég nem volt meg, a fiú emlékezett arra a napra is, amikor eladták. De azért rendületlenül eljátszották ezt a kis színházat minden délután. Rizses hal sem volt, se fazék, se barna rizs, ezt is tudta jól a fiú.
(Ernest Hemmingway: Az öreg halász és a tenger; fordította: Ottlik Géza)
Rosszkedvűek ma Magyarországon a horgászok. A Magyar Országos Horgász Szövetség (MOHOSZ) honlapján olvasható adatok szerint 2013-ban 289 627 horgász űzte ezt a sportot. Ez tekintélyes szám még mindig, ám ha ugyanabból a forrásból merítünk, kiderül, hogy 25 év alatt 70 ezer taggal csökkent a vízpartok barátainak száma.
Kevés a hal a Balatonban, nagyobb folyóink halbősége is csökkent, még mindig jelentős a szennyvíz okozta kár, fokozatosan szárazabbá válik időjárásunk, a csapadékszegényebb évek akár ki is száríthatják a tavakat. A meteorológusok megfigyelték és adataikkal bizonyítják is, hogy amíg a délnyugati országrészben 900 milliméter csapadék is eshet, addig az ország északkeleti részén ez alig haladja meg – az utóbbi években – az 500 millimétert.
A szárazabb időjárás különösen az ország keleti felének tavait sújtja – ezzel hazaértünk: következzenek a Hajdú-Bihar megyei adatok. Erről a Hajdú-Bihar Megyei Horgász Szervezetek Szövetségének ügyvezető elnöke, Dr. Veres Ferenc tájékoztatott, azzal az örömhírrel, hogy a tavalyi évben 840-nel növekedett a horgászlétszám. Ez így rendjén is lenne, de ennek az az oka, hogy a fürdőkádnyi magántavakban sem lehet ma már „Állami horgászjegy” nélkül horgászni, s a kisvizek tulajdonosai nem kockáztatják az egyre keményebb büntetéseket.
Ezzel aztán eltűnhet a mosoly az orcánkról, mert a vészes csapadékhiány nyomán teret nyert az „eutrofizáció”: a természet visszaveszi a vizeket, a szálló homok nyomán feltöltődnek a tavak, először a hínár és a sás fojtogatja a vízi világot, majd előbújnak a bokrok és a fácskák – erdő lesz a víztározók medrében. A hetvenes-nyolcvanas években a nyírségi vizek fölfogására épültek a víztározók – Haláp-Bodzás, a Fancsikai- és a Mézeshegyi-tavak, ezekbe halat telepítettek, a debreceni (és a hajdú-bihari) nép 13-15 ezres horgászközönsége hétvégeken ott főzött, napozott, és leste a horgászbotok jelzőkarikáit.
Mára ennek vége. Az engedélyt ugyan kiváltják a sporttársak, azonban az „éves jegyet” nem, ha halra vágynak, csak egy-egy napijegyet vesznek. Csak példaként: a Keleti-főcsatornára 2000-ben még 2460 engedélyt adtak ki, tavaly már csak 700-at. Üresen állnak a vízparti nyaralók, sok az eladó épület, a víkendházba a mai kor középkorú embere nem költözik ki hétvégére – télen természetes állapot ez, de így van a tavasztól őszig tartó időszakban is. A gátak elhanyagoltak, sok helyen járhatatlanok, a hal kevés, a halfarkas rabsic sok, pedig elegendő víz csak a Keletiben és a Látóképi-tóban van.
A volt víztározókból kialakított tavak alig méteres vizében éjszaka „rosszemberek” komoly hálókkal szűrik a vizet, ehhez az a négy halőr, aki a vizekre vigyázna, kevés, ráadásul a fizetésüket és az utazási költségeiket abból a bevételből kell fedezni, amelyből halat kellene venni. „Ez egy önfenntartó szervezet – mondja Dr. Veres Ferenc –, csak abból lehet halasítani, amit a horgászok befizetnek. Keveset áldoznak a „sporik” a hobbijukra, mert kevés a hal, és azért kevés a hal, mert nincs a Szövetségnek elegendő pénze. A kör bezáródott.
Mindig azt hittem, hogy közismert dolgokat nem szükséges ismételgetni, de bárki megkérdezheti, hová tűntek el a horgászok. Oda menekültek, ahol a szaporodó szegénység miatt nem járnak már háromnapos autóbuszos-kirándulásokra, nem vesznek borjúhúst, csak leértékelt lapockát, körmöt vagy sertésfejet, meg aztán liba- és csirke-farhátat. Molyolnak a lakótelepen, ha az asszony bejön, ők kimennek, alkalmi munkát vállalnak vagy bóklásznak két kocsma között. S ahogy Juhász Gyula írta:
A bort megisszák, asszonyt megverik
És izzadnak reggeltől estelig.
De télen, télen a világ megáll,
És végtelen nagy esték csöndje vár,
Az ember medve, alszik .
Tavasszal is! Valami eltűnt az életükből. Az lesz, aminek lennie kell, az jön, aminek jönnie kell. Mindannyian az Úr kezében vagyunk! A horgászbotok a pincében szép halak, nagy halak emlékén szunnyadoznak.
Szót kell ejteni még a 10–15 éves álomról, a Civakva-programról is. A Keleti-főcsatorna vizét be kéne vezetni Debrecenbe, így ezzel a város vezetői megakadályozhatnák a Nagyerdő kiszáradását és vízzel látnák el a Debrecen-környéki jóléti tavakat. Még a tervek sincsenek készen. Amikor az álom-ötlet 2003-ban komolyan szóba került, a költségek 7 milliárd forintra rúgtak, ha most kellene megvalósítani egy új csatorna építését, az ügyvezető elnök szerint az összeg elérhetné a 15, mások szerint akár a 20 milliárd forintot is. Kérdés: lesznek-e még tavak 2020-ban, mert az építési időt öt évre teszik a szakemberek.
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal
