„I am going magyarni!”

 

Egykor volt pécsi rádiósoknak ajánlja egykori külsősük.

*

’Magyarni’ franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: ’Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.’ És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: ’Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és...’ (Itt egy csúnya szó következik.)

(Örkény István: Nézzünk bizakodva a jövőbe!)

*

Gecik.

(Simicska Lajos)

 

 

Közel egy évtizedes emlékem, hogy a rádió telefonközpontosa szinte röhögve hívott fel, hogy közölje, hogy holnaptól nem kell jönnöm. Tessék? – kérdeztem vissza, mit sem értve. Nem kell jönni többet – mondta. Másfél-két év múltán őt is kirúgták, sőt, az a stúdióvezető, aki ezt tette vele, korábban velem, később aktív szerepet vállalt a rádió szinte teljes megszüntetésében, aztán újabb pár év és őt is kirúgták (sok kirúgott rádiós hálát adott az égnek). Meg is nyugodhatnánk, de most olyan veszély közeleg, amely eltörölheti a rádió múltját. Mert jelene már nincsen.

1956-ban a Magyar Rádió épületét ostromolta meg a tömeg, 2006-ban az MTV székházat. Nem tudom, mára maradt-e még épület, amelyet érdemes lenne elfoglalni. Maximum szimbolikusan az internetet.

Egy volt rádiós kollégámmal ebédeltünk, s közérzetit beszélgettünk. Közben odavetette kérdőn, engem meghívtak-e a Pécsi Rádió búcsú-bulijára. Mondtam, hogy nem. Állítólag a Magyar Sajtó Napja előtti napon lesz. Mert állítólag másnap már székek sem maradnak majd az épületben. Állítólag. Aztán odajött még egy rádiós, egy jelenlegi, hogy kell-e neki valami még az archívumból. És itt álljunk meg!

A Pécsi Rádió majdnem hatvan évet élt meg. Zenei kínálata nehezen találhatott célcsoportot magának. Rendszeresen el-el kellett adni műsort önkormányzatoknak, erdészeteknek, borászatoknak stb., mert bevételi kényszer sújtotta, meg valamelyest nyalni kellett az országos, a helyi, a kistérségi ésatöbbi politikusoknak – a zöme sötét volt és korrupt, csak szerepelni akart –, de ha ezeken a tiszteletkörökön túlléptünk, akkor azért arról is szó esett, amiről szó kellett hogy legyen a közmédiában. A megalázottakról, a kultúráról, a tehetségekről és életutakról. Mindenki a maga vérmérséklete és képességei szerint dolgozott, mert jó ideig hagyták. Több idősb kolléga a rádió 150 méteres körzetéből választotta a riportalanyait, mások loholtak vagy rendőrségi rádiót hallgattak, vagy szerveztek maguknak hőlégballonból élő bejelentkezést, élvezték, hogy izgalmas, eleven, jó dolgokat csinálhatnak. (Én főleg a kultúrában utaztam, huszonévesen második egyetemet jelentett az, hogy, mondjuk, Esterházy Péterrel beszélgethettem, majd egy leendő sportminiszternek tehettem fel nehezen megválaszolható kérdéseket (aki fönnakadt azon, hogy visszategeztem), egyik héten interjúztam Fábry Sándorral és Eörsi Istvánnal, a másikon Konrád Györggyel, Csukás Istvánnal – és még pénzt is adtak érte.) Szóval sajnálom a szerkesztőséget, sajnálom, az épületet, de mindez szinte eltörpül az archívum jelentősége mellett, mert az mindegyikünk munkájának közös legjava. Én is búvárkodtam benne egy keveset, annyit felfogtam belőle, hogy kincsestár, forrás, kiindulási pont, saját univerzum. Helytörténész, kutató, politológus, irodalmár, művészettörténész, bárki találhat benne magának értékes anyagokat. Ma olyan divatos a Hungarikum kifejezés. Ez miért nem az? Aztán rájöttem, amikor megnéztem, mi is az a Hungarikum. A felsorolásban az első helyen a pálinka szerepel!

Éljen az alkoholizmussal érintett több mint egymillió magyar ember (a családokat beleszámítva)! Éljenek az „éhomra” hungarikum-fogyasztók! A hangarchívum eszmei értékének megállapításához – csak a miheztartás végett – gondoljunk József Attilára, Ady Endrére, Kosztolányi Dezsőre, Radnóti Miklósra, Tóth Árpádra. Nem maradt fenn a hangjuk. Bródy Sándor, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Füst Milán – az övék igen. Nehéz ennek a jelentőségét felbecsülni.

A Pécsett gyűjtött hangarchívum még együtt van (illetve ismerek nyugalmazott rádióst, aki háromnegyed év alatt kimásolta az anyagait). Írók, színészek, zenészek, festők, szobrászok, politikusok, az elmúlt majd 60 év regionális kordokumentumai. A rádióarchívum többet őriz, mint régi tekercseket, és mást, mint amire egy papírlapra nyomtatott betű valaha is képes volt. Egy mikrofontól ritkán ijednek meg annyira a riportalanyok, mint egy kamerától. Egy hangremegés, egy bizonytalanul elcsúszó hangsúly sok mindenről árulkodhat.

Szóval mi lesz az archívummal? „Felkerül” Pestre? Ki fogja gondozni? Ha „felkerül”, mi lesz vele tíz év múlva? Mi lesz, ha szép magyar szóval „szanálják”? Ki az, aki képes felmérni az egyes tekercsek értékét? Mert ugye a nagy Budapesten tetszenek ismerni az egykori Pécsi Rádiónak nyilatkozó alanyok fontosságát? És mit tesz ilyenkor a terület országgyűlési képviselője? Tud egyáltalán arról, hogy a, mondjuk, egymilliárd forint értékű, a Magyar Rádió Pécsi Körzeti Stúdiójának közel hatvan éve alatt összegyűjtött hangarchívumnak mi lesz a sorsa? Vagy felmenjek a miniszterhez? Ki az? Ki felel ezért? Mert az, hogy egy becslésem szerint 100 milliós értékű, pécsi, belvárosi, kincstári tulajdonú ingatlan eztán üresen áll, az megszokott dolog. Nemcsak ebben a városban, hanem ebben az országba dettó. Évtizedes álomba ringatott épületek sora található Pécsett is, sok esetben már csak a csoda segíthet rajtuk (meg az EU-s források). De az archívum, kérem alássan, az pótolhatatlan. Ha azt lenyelte ez az ország, hogy a közszolgálati sajtó Budapestről jár „le” vidékre – onnan, ahol a lakosság 20 százaléka él, oda ahol a lakosság 80 százaléka –, ez immáron kevésbé érdekes (az elsorvasztott tudósítói hálózat vajh mit ér?). Előbb hallunk hírt egy texasi vasúti szerencsétlenségről, egy ausztrál szörföst ért cápatámadásról, semmint hogy megtudnánk valami valóságízű dolgot, teszem azt, az Ormánságból. Vagy arról, hogy milyen minőségűek a baranyai alsóbb rendű utak (a rendszerváltozás környéki romániai utak állapotához tudnám csak hasonlítani őket, illetve a jordániai Vadi Ram sivatag egy-egy falusi bekötőútjához, de oda Jeep vitt, a helyiek meg tevegeltek). Vagy hogy milyen a Harkány melletti 192 fő lakosú Rádfalváról, a horvát határ mellől „feljárni” Budapestre, a Pethő Intézetbe egy anyának tömegközlekedéssel, úgy, hogy még ápolási segély sem jár neki, mert a gyermeke hetelős iskolába jár, a férje meg ugye favágó, van ám pénzük dögivel! Ezek a kérdések már nem érdekesek. A közmédia számára biztos nem.

Néha próbálom hallgatni a mostani rádiót, de csak bedühödök tőle. A minap is hazafelé menet próbálkoztam, és végül az (egykori) Kossuthra tévedtem. Több hangot felismertem, a fülembe duruzsolt a Délutáni krónika. Valamikori kollégák hangján hallottam közepes blődségeket, félig hazugságszámba menő elhallgatásokkal. Muszáj megélniük – gondoltam –, enni kell, és ők nem a szembeszállásban hősök, hanem a tűrésben. Először ezzel mentegettem őket, meg hogy kompromisszumot kötött az ország nagyobb része, elvégre ahány emberbe itt belerúgtak, azon csodálkozom, hogy nincsen országos sztrájk. Aztán felrémlett, hogy régebben is ugyanilyen lelkesen duruzsoltak a kollégák. Most meg mintha egy ellenvilágból hallottam volna híreket tőlük, ahol minden jó és szép, mintha egy megvalósult Örkény-novellát ismételnének végtelenítve, midőn a magyarni a világ minden nyelvében valami jót jelent. Csak az a baj, hogy amikor ez szólt, akkor épp a pécsi Vasútállomás környékén jártam, csupa csóró embert láttam, a buszra velem együtt felszállt egyik embertársam szaga pedig irtózatos volt. Közben a Krónikából ömlött a magyarni-önimádat, és tényleg úgy tűnt, mint egy magyarni-valóságshow, amelyet a magyarni-multik irányítanak, manipulálnak házfalon maradt politikai óriásplakáttal, újsággal, rádióval, tévével. Úgy látszik, bombaüzlet ez az ellenvilág. Ki akarok szállni! Állítsátok meg! Legalább Arturo Uit!

De amíg még regnál Arturo, ne feledkezzünk meg az archívumról. Nem lenne szabad elvinni Pécsről, van a városban helytörténeti múzeum, az egyetemen kommunikáció és médiatudomány szak. Vagy valahol valaki talán még észnél van!

 

Balogh Robert író, újságíró

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal