Sipos Balázs
- Részletek
- 2010. december 27. hétfő, 06:46
- Sipos Balázs
Unalom
Lehetséges: volt némi romantikus túlzás abban, amit a minap, azaz amit a napokban írtam. Talán valóban elvetettem a sulykot, hogy Magyarországon mostanában semmi se történik. Hiszen rohanunk a forradalomba. Illetve nem! Nem rohanunk, nem szaladunk a forradalom kitárt karjába, s nem is apró lépésenként közelítjük, remélve, hogy a végén magához szorít, fullasztón nagy szeretettel, szeretettel, ahogy csak ő, ahogy csak egy forradalom szeretni tud. Hiszen tavasz óta már benne járunk, mit járunk: föl-alá, faltól-falig futkosunk a forradalomban.
A forradalom azonban hiába jó, és hiába, hogy minden jótéteménye (mint neve is mutatja) jó – szóval hiába nekem minden, ha egyszer unom, rettenetesen unom a forradalmat. Miattam ne fáradjanak, tőlem abba is hagyhatják – mondanám, ha legalább ehhez volna kedvem, de annyira nem érdekel ez a rebellió, hogy tőlem akár folytathatják napestig vagy azon túl is.
Unom a politikát, a közügyek nem érdekelnek, a szabadság és a műveltség, a haza és a haladás bármilyen magas fokra juthat, engem akkor se, az se érdekel.
Mással vagyok elfoglalva: magammal. Húsz éve próbálok egy szerepet, egy szerepet, amelyet ma sem tudok megfelelően eljátszani, és amely szerep sosem divatozott, de éppen most lett idejétmúlt. Polgár szeretnék lenni. Veszettül. Illetve ma már inkább megmeredve, pozőrként. A viselkedési szabályokra figyelek csupán, meg a szolid polgári létre, meg arra, hogy másokat kevéssé zavarjak, és hogy legyenek helyek, ahol pedig mások nem érnek el hozzám.
Kerülöm, hogy bármi érdekeset, bármi egyénit mondjak, ami ezért vagy azért kellemetlenül érinthet valakit. Kerülöm a megerőltetést, és emiatt nem szeretek véleményt adni semmiről. A vélemény egyrészt megbánthat, másrészt fárasztó. Fárasztó, mert ezerszer kell megfontolni, és mert utána is csak retteghetünk: nincs-e tévedés a dologban, és vajon nem érintette-e a véleményünk másvalaki életének azt a részét, amely már nem tartozik senkire. Nem olyan tulajdonságát véleményeztük-e, amely bár nem magánügye, de csak az ő bírálatának tárgya lehet? Nem írtuk-e elő például valakinek, hogy miként legyen más? Nem azt óhajtottuk-e valójában, hogy a mi gusztusunk szerint formálja mássága szerepét, ahelyett hogy ráhagytuk volna: úgy tegye, ahogy méltóztatja, ahogy tudja, ahogy neki kényelmes? Vajon nem olyanokat figyelmeztettünk-e arra: meggyőződésük parancsa szerint másként kellene cselekedniük, akiknek hitében nem osztozunk? Vajon nem alkottunk-e másokból elképzelt csoportokat, és azokat azután nem jellemeztük-e? Azaz: nem vétünk-e a polgári élet szabályai ellen?
Ma Magyarországon a politika és a forradalom kényelmetlen és bántó, nem a polgári normák szerint unalmas. Ezért unom mindkettőt. Unom például, hogy a képviselő úr, a kulturális ügyek őre, gondnoka és bizottsági elnöke, kifejti: a mások érvei – őszinte sajnálatára – en bloc értelmezhetetlenek. Nincs közöttük szakmai vélemény, csak holmi elfogultságok.
Untam, amikor egy másik képviselő úr arról szólt: a baloldal (en bloc), ha hatalomra jutott, mindig rárontott a nemzetre.
Untam, amikor baloldaliak hiányolták a modern jobboldalt, és untam, amikor jobboldaliak tették ugyanezt – a baloldallal.
Untam, amikor baloldaliak arról értekeztek, miként kellene viselkedniük „a” jobboldaliaknak – és fordítva.
És elszomorít, hogy az általam tisztelt író szerint a 20. században „a jobboldali prominensek (en bloc – szúrom ide én) mindig későn emelték fel szavukat. Legjelentősebb személyiségük, Bethlen István akkor figyelmeztetett a háborús részvétel veszélyeire, amikor a Horthy-kormányzat már visszavonhatatlanul elkötelezte magát a náci Németország mellett. Akkor követelte a szakítást, amikor már Szálasi Ferenc árpádsávos hordái voltak hatalmon.”
Elszomorít a tévedések miatt is (hogy csak a legnyilvánvalóbbat mondjam: Bethlen 1944 márciusa és októbere között bujdosni kényszerült, mert azt tette, ami itt hiányolva van), és elszomorít, mert e tévedések miatt is igazságtalan.
Én már azt se látom, miért lenne ildomos vagy hasznos vagy kényelmes általában „a” jobboldalról szólni – hiszen már azt se értettem, miért kellett (volna) megkülönböztetni a polgárt és a polgárit a baloldalitól. Mert akkor hová sorolható Fejtő Ferenc, aki önleírása szerint polgár és szocialista? Vagy Márai Sándor, aki ezt írta 1948-as naplójában:
„Nem lehetek kommunista, mert baloldali ember vagyok. (…) a hivatásos és szakmaszerű baloldaliaknak soha nem voltam ’eléggé’ az, de a magyar társadalom egésze számára mindig gyanúsan az voltam (…) számomra minden jobboldaliság, ami elnyomás, szellemi szabadság elfojtása; minden elárulása a szocializmusnak, ami nem tiszteli az egyént.”
Ezt írta Márai, közvetlenül az előtt, hogy elmenekült a diktatúra elől – hogy magányos legyen az emigrációban, ahogy (naplója szerint) magányos volt addig mindenkor Magyarországon is. Ahol hosszú évekig, évtizedekig oly szépen, szerepe előírásait követve, példaadón unta magát.