Állampolgárság és gondoskodás
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. január 10. hétfő, 04:12
- Lendvai L. Ferenc
Nézem a magyar közszolgálati televízió híradóját, s valami olyasmit látok kiírva, hogy az új honosítási törvény alapján most majd milliók lehetnek új magyar állampolgárok, s valami olyasmit hallok, hogy akkor ők ezután már élvezhetik a magyar állam gondoskodását.
Kezdjük az új magyar állampolgárok millióival. A Magyar Nagylexikon „magyarok” címszava szerint (ezt az adatsort egyszer már fölidéztem e hasábokon) a szomszédos országokban illetve területeken a következő számban élnek magyarok: Erdély 1,604; Szlovákia 0,567; Vajdaság 0,341; Kárpátalja 0,156; Horvátország 0,022; Szlovénia 0,0085; Burgenland 0,0068 millió (1990-91-es adatok). Az összesen annyi mint 2,7053 millió magyar, vagyis valamivel több, mint 2 és fél millió. Erre nem szoktuk azt mondani a magyar nyelvben, hogy „milliók”, mert az legalább 3-nál kezdődik. Ráadásul a számok e fölsorolásban egy kicsit mindenütt nagyobbak a reálisnál: az eredetiben ugyanis nem Erdély, hanem Románia adata szerepel, nem Burgenlandé, hanem Ausztriáé. Még nagyobb baj, hogy 20 éves adatokról van szó, amelyek ma már aligha érvényesek, és – sajnos – biztosra vehetjük, hogy a számok nem magasabbak lettek azóta, hanem alacsonyabbak.
Mit jelenthet azonban a magyar állam gondoskodása? Nyilván többet kell jelentsen a magyar állam által nyújtott különféle támogatásoknál, amelyeket az elmúlt 20 évben minden magyar kormány eléggé bőségesen biztosított az erre rászoruló határon túli magyaroknak. (A magyar lakosság lényegében teljes egyetértésével.) De akkor mit? Próbáljuk meg fölmérni, milyen előnyöket jelenthet egy határon túli magyar számára a kettős állampolgárság és a magyar útlevél. Mert hogy jelenthet, vagy legalábbis ezt várják tőle, az világos: nem véletlenül a Vajdaságban a legnagyobb az érdeklődés, utána pedig Erdélyben.
Azt már tudjuk, hiszen erről bizonyos kormányférfiak alaposan kioktattak bennünket, hogy a magyar állampolgársággal, mivel nincsen belőle kétféle, együtt jár a szavazati jog – és mivel ebből sincs kétféle, nyilván a passzív és az aktív is (választás és választhatóság egyaránt). Egy amerikai magyar történész már régebben kimutatta, hogy a két világháború közötti időben, tehát közvetlenül Trianon után, az akkori magyar elitben nagyobb százalékaránnyal voltak jelen az áttelepültek, mint a magyar lakosság átlagában, ami tökéletesen érthető, ha meggondoljuk, hogy az elszakított területekről nyilván nem az egyszerű nép menekült el, hanem az elit tagjai. Egy erdélyi vagy vajdasági magyar természetesen ma is nagyobb karrierlehetőségekkel számolhat Magyarországon, mint odahaza – de hát ehhez persze ezután is éppúgy át kell végül települnie, mint eddig.
Ha azonban komolyan vesszük ezt a logikát, akkor a csak egyféle magyar állampolgársággal nyilvánvalóan együtt kell hogy járjon mindazon (például egészségügyi, oktatási stb.) szolgáltatások igénybevételének teljes joga is, amelyek minden magyar állampolgárt megilletnek. Ebből talán már egyszerűbb emberek is hasznot húzhatnak, s nem is kell hozzá áttelepülni, elegendő átköltözni a szolgáltatás igénybevételének idejére. Mármost egy ilyen eljárást csak az vessen az igénybevevő szemére, aki szívesebben vesz igénybe a maga vagy éppen a családja számára sokkal rosszabb színvonalú ellátásokat, mint amilyeneket igénybe vehet! Ha a magyar állampolgárok most hirtelenjében – mint az egykori Osztrák-Magyar Monarchia polgárai vagy a közös hadsereg volt katonái, illetőleg leszármazottaik – osztrák állampolgárságért folyamodhatnának, biztos tömegesen kérvényeznék ezt, s rohannának át a fejlettebb Ausztriába például kórházi kezelésekre meg iskolákba… Ugyanakkor azt is bizonyosra vehetjük, hogy egy ilyen praxis – minél tömegesebb lesz, annál inkább – előbb vagy utóbb mégiscsak ellenérzéseket fog majd kelteni a magyar lakosság körében, s így nem kívánt feszültséget is a határon túli és határon inneni magyarok között.
Black Snake Attack – flickr/Kiesha Jean
Feszültségek keletkezésével azonban a határon túli magyarok és nem-magyarok között még inkább számolhatunk. A különféle beszámolókból, amelyek a honosítást kérvényezők érzelmeit mutatják be, furcsa dolgok tűnnek ki. Eszerint például sokkal jobb lesz majd magyar útlevelet fölmutatni az európai és amerikai hatóságoknak (most eltekintve azoktól az esetektől, mint a vajdaságiaké, ahol ez közvetlen anyagi előnyökkel jár), mint mondjuk románt, mivel ez utóbbira az uniós tisztviselők némi megvetéssel néznek. Legalábbis addig biztosan jobb lesz, amíg a szóban forgó hivatalnokok – mondjuk a lakcímekből – rá nem jönnek, hogy jöhet valaki magyar útlevéllel is Romániából, mire föl aztán eleve gyanúsan néznek majd minden magyar útlevélre. De addig is: vajon mit fog szólni a csak román állampolgár román, ha azt látja, hogy magyar szomszédját mintegy privilegizáltan kezelik?!... Hát még otthon! A honosítást kérelmezők megnyilatkozásaiban egy különös illúzió érezhető: hogy a magyar állam ezután majd védeni fogja őket mint magyar állampolgárokat. („Ezután megint magyar világ lesz!” – mondta egyikük, szent együgyűséggel.) Csak hát ugye megtartják a másik állampolgárságukat is! És akkor a kettős állampolgárságú magyar hiába húzza elő büszkén a román vagy szerb rendőrnek a magyar útlevelét, az bizony román, illetve szerb állampolgárként fogja őt kezelni. Hogy pedig a magyar állam beavatkozzon az érdekében – hát attól aztán Isten óvjon!
Summázzunk. A kettős állampolgárság és a magyar útlevél a határon túli magyarok számára vagy semmilyen tényleges előnnyel nem fog járni, vagy csupán olyan legföljebb minimálisakkal, még inkább illuzórikusakkal, amelyek voltaképpen eltörpülnek a reális hátrányok mellett. Tényleges és igazi haszon mindebből valójában csakis a magyar nacionalista pártok számára fog származni, amelyek jelentősen megnövelik majd szavazói bázisukat, és mint kereken meg is mondták, húsz évre bebetonozzák magukat a hatalomba. Magatartásukat azzal vélik igazolni, hogy gúnyosan megkérdezik a baloldaliaktól: ők miért nem tettek hozzájuk hasonló gesztusokat a határon túli magyaroknak? Erre a válasz igen egyszerű: éppen azért, mert ők nem nacionalisták, hanem a modern világ realitásaiból, így például az alkotmánypatriotizmus elvéből indulnak ki. (Amikor e hasábokon egyszer-kétszer arról írtunk, hogy a határon túli magyarok csak akkor tartozhatnak a magyar politikai nemzethez, ha átköltöznek Magyarországra, csupán leszögeztünk egy szimpla politikatudományi tényt.) Mi viszont azt kérdezzük meg a jelenlegi, a választók 53 százalékának bizalma alapján kétharmados parlamenti többséggel kormányzó pártoktól: biztosak-e abban, hogy ezek az új választók őrájuk fognak majd szavazni, ha rákerül a sor – nem pedig egy náluk is nacionalistább és jobboldalibb pártra?