Hanák András
- Részletek
- G-7
- 2011. január 10. hétfő, 04:22
Szent szólásszabadság
Nem gondoltam volna, hogy egyszer Barroso elnök is a Fundamentum olvasója lesz. Márpedig nagy valószínűséggel ez történhetett meg, mivel az Európai Unió Bizottságának elnöke a minap határozottan azt kijelentette ki, hogy a sajtószabadság ezen a kontinensen szent dolog. Nos, éppen egy esztendeje jelent meg a Fundamentum 2009. évi 4. száma, amelyben Szent szólásszabadság címen szenvedélyes hangvételű prológusban és epilógusban aggódtam a szólásszabadság jövője miatt. Úgy gondoltam, hogy egy áttekintő, tárgyilagosságra törekvő cikkben sem volt indokolatlan a hol szenvedélyes, hol elégikus hangvétel, amely Petőfi Sándor szent világszabadságot temető víziója segítségével igyekezett rámutatni a fennálló helyzet törékeny voltára. Reméltem, hogy szavaim nem csupán honfitársaimhoz jutnak el, hanem írásom eléri azokat is, akik a vén kontinens nehéz, szinte megoldhatatlannak tűnő gazdasági gondjait igyekeznek mérsékelni, alkalmasint megoldani. Nem kívánok szerénytelen lenni, a Bizottság nyilvánvalóan lefordíttatta a cikket, és aligha kétséges, hogy Barroso elnök a Fundamentumban lelte meg a „szent” (mint „sacred”) kifejezést. Hol máshol? Obrigado, José Manuel.
A média világának tavalyi újraszabályozása határainkon belül és azokon túl is vitatott. Kevés olyan megfigyelő, elemző szólalt meg az elmúlt hetekben, akinek ne lenne egyértelmű, hogy az egész újraszabályozás, az alkotmánymódosítástól a médiaalkotmányig, a terjedelmes médiatörvénytől a közmédia szabályozásáig megteremti a cenzúra lehetőségét vagy komoly veszélyét. Amikor cenzúráról írnak a német, francia, angol és amerikai lapok, akkor abban az értelemben használják a kifejezést, hogy az állami hatóság mindennél erőteljesebb tartalomszabályozásra törekszik, és a kilátásba helyezett új, olykor meglehetősen szellősen megfogalmazott szabályok és ezek némileg drákói szankcionálásnak lehetősége maguk után vonják az „öncenzúra” lehetőségét, vérmérséklet szerint a valószínűségét. Nincs olyan mértékadó média Európában (ha ebből, mondjuk, kizárjuk Silvio lovag médiáját), amely ennyit ne tenne szóvá. És ehhez nem kell szóról szóra elolvasni az idevágó törvényeket, ami egy józan és tájékozott szellem számára egyébként is felér egy szokatlan és kegyetlen büntetéssel; a törvény – akár kiragadott – részletei is árulkodóak. Egyébként pedig bizonyos vagyok abban, hogy jóval több bíráló olvasta a törvények fordítását, összefoglalóit saját nyelvén, mint ahány magyar nyilatkozó végigolvasta a veretes törvényeket. Aki kétségbe vonja, hogy mit és milyen mélységben olvastak el a nyilatkozók, a bírálók, az nem ismeri (vagy nem kívánja bevallani, hogy ismeri), miként dolgoznak a kormányok, intézmények a határainkon túl. Meglátásom szerint a magyar miniszterelnök aligha olvasta el a törvényeket, a köztársaság elnökét sem sérteném meg ezzel az állítással, ami talán meglepőbb, hogy a kiváló jogászként ismert külügyminiszter sem igen olvasta el őket olyan mélységben, hogy éppen ő tegyen szemrehányást a bírálóknak. Természetesen van mód rá, és szükséges is lenne, hogy egyszer tárgyilagosan tekintsük át, miben foglalhatók össze az új médiaszabályozás veszélyei, fenyegetései, nyilvánvaló hibái és egyértelmű bűne. Erre sor is kerül a közeljövőben, több formában. A magam részéről elsőként az ügyfeleimet tájékoztatom. Az bizonyos, hogy a magyar válasz, miszerint a törvény szinte minden paragrafusa más európai országban is létezik, részben téves állítás, részben nagy ostobaság. Jobb esetben almát kever össze naranccsal, teljesen figyelmen kívül hagyja az egyes intézmények tradíciót, kulturális beágyazottságát. És természetesen nem a legjobb és legnemesebb európai tradíciókat találjuk meg a törvényekben. Gondoljuk meg, ha valaki Európa összes férges, rothadt vagy éppen csak kemény gyümölcsét egy kosárba gyűjti, abból nem lesz ehető lekvár vagy iható pálinka. Amit az igazságügyi tárca magyarázatként kirakott a honlapjára, az inkább rontja a megértést, mintsem meggyőző módon, európai szóhasználattal magyarázna, érvelne, indokolna. Ezekre a kérdésekre a jövőben még visszatérek valamely fórumon. Itt és most azonban inkább olyan kérdésekre térnék ki, amelyek talán kevésbé állnak a viták szokásos gyújtópontjában.
Természetesen többen írtak már a törvényhozási folyamat sajátosságairól. Rendkívül disszonáns, ha nem egyenesen manipulatív volt a képviselői indítványokkal megindított jogalkotási folyamat, az egyes törvények csepegtetése, akkor, amikor már nyilvánvalóan készen állt az egész csomag. A legtöbb európai megfigyelő ezt nem tartotta jóhiszemű eljárásnak, szerintük olyanok nem alkalmazzák ezt a módszert, akiknek semmi titkolni vagy szégyellni valójuk nincs a világ előtt. Parlamenti, bizottsági vita pedig alig zajlott le. Tudom, a mundér védelmében arra fognak hivatkozni a törvény körül sürgő képviselők, hogy számtalan képviselői indítvány érkezett a módosításra, senki sem lett elhallgattatva. A probléma ezzel az, hogy ebben a szakaszban a sok kétség, bizonytalanság, tág megfogalmazás miatt elsősorban a törvényt előkészítőknek kellett volna a bizottságokban beszélniük, érvelniük, magyarázatot adniuk. A felmerülő kérdésekre ezeken a fórumokon illett volna válaszolni. Erre alig történt komoly erőfeszítés. A most felmerülő kérdéseket az előkészítés folyamatában kellett volna felvetni, átrágni, megbeszélni. Arra, ami ma homályosnak, bizonytannak tűnik, szép sorjában akkor lehetett volna rákérdezni. Ha a fogalmak nem tisztázottak, akkor lehetett volna jelentős részüket magyarázni. Ez fájó módon nem történt meg.
A megfigyelők, a bíráló országok szakértői némileg megrökönyödve vették tudomásul, hogy náluk mennyire más lenne a parlamenti vita, az egyeztetés, amely megelőzi és nem követi a törvény elfogadását. A magyar válasz az, hogy ha van kérdés, azt most megválaszoljuk, ha valamit mégis módosítani kell, azt majd (esetleg) megfontoljuk. Rossz sorendben ülnek a ló rossz oldalán. Az orbáni korszak magyar virtusa az, hogy gyorsan lenyomjuk a törvényt az ellenzék és saját mérsékeltjeink torkán (Elek István nyílt levele jelzi, hogy azon az oldalon is lett volna jó néhány ellenvetés), majd amikor a bírálat miatt nagyon ég a ház, akkor tűzoltáshoz fognak. Egyik nap arra figyelmeztetnek, hogy előbb olvassák el azt, amit ők maguk és a törvényt jegyző képviselők sem olvastak el tisztességesen, majd másnap megígérik, hogy ha minden törik és szakad, akkor egy jottányit módosítanak. Ez legalább annyira felbőszítette a kritikusokat, mint a sajtószabadságot veszélyeztető tartalom. Elnézést kérek a kissé vulgáris trivialitásért, de olyan ez a folyamat, mint amikor egy nőt megerőszakolnak, majd amikor mindez igen gyorsan, majdhogynem idő előtti ejakulációval bekövetkezett, akkor a csábító felajánlja a megszégyenített hölgynek a lehetőséget, hogy esetleg megbeszélhetik együttélésük további feltételeit, az életközösségre, a gyereknevelésre kényszerített létük jövőjét. Még a szabin nőkkel sem bántak el ilyen megalázó módon az ókori rómaiak.
Abban a kommunikációs folyamatban, amelynek során a kormányzati spin doktorok által kidogozott recept szerint a megmagyarázhatatlant kívánták megmagyarázni, nem vették tudomásul, hogy ezt – sajnos – meg lehet tenni ebben az országban, de a módszer aligha működik határainkon túl. Fellegi miniszternek igaza van abban, hogy „OK, we fucked it up” – hozzátehetném, hogy „in big way”. Ezek az olykor tejfeles szájú, igen kevés nemzetközi tapasztalattal rendelkező spin doktorok és a hajbókoló diplomácia sajtósai az esetek többségében fontos szempontokat hagynak figyelmen kívül. Csak két dolgot említenék ebben az írásban. Egyrészt, aligha gondolt arra bárki is, hogy Angela Merkel asszony lelke mélyén ma is Ossie: jóval érzékenyebb a szabad sajtó, a média korlátozására. Tudja, mit jelent a visszatérés a Neues Deutschland időszakához. A Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója maga is kissé csodálkozva veszi tudomásul, hogy a kancellárasszony 2010 szeptemberében egy olyan karikaturistának adott át díjat, aki még 2005-ben bombaturbános Mohamed-fejet rajzolt. A médiaalkotmánynak nevezett törvény alapján az ilyen karikatúra alighanem tiltott és büntetendő alkotás lenne. Angela Merkel nem így gondolja. Másodorban, mellényúltak a médiakampányolók a francia elnök esetében is. Nem könnyű felismerni, hogy miről van szó. Hiába ápol jó viszonyt Martonyi János Christine Lagarde pénzügyminiszterrel, Nicolas Sarkozy baráti köréhez inkább tartozik néhány olyan prominens üzletember, mint Bernard Arnault, Arnaud Lagardère és Vincent Bolloré. Nos, ezek az urak mást mondanak a magyar gazdasági hazafiasságról, a magyar sajtóról. És az ő véleményük nyom a latban. Hiába igyekszik meggyőzni ezeket az üzletembereket Trócsányi László nagykövet, volt alkotmánybíró, a legtöbb, amit jelen helyzetben elérhet, hogy beszélgető partnerei együttérzésüket fejezik ki a bírótársait ért durva kormányzati reváns miatt, amely akár még keményebb is lehet az új alkotmány elfogadásakor. A magyar kormány, Pécs városa és az ország közlekedési hatósága több pofont adott a francia cégeknek, és bár ezek egy része olyan okokra vezethető vissza, amelyekben a franciák is ludasok, a magyar választ ezzel együtt sem nyelték le a franciák. És Orbán Viktor éppen néhány hónapja, a franciák „cigányügye” kapcsán maga jelentette ki, hogy Franciaország nagy, erős, és büszke ország. Az. C’est foutu – mondhatná egy frankofónabb vénájú miniszter.
Természetesen az sem segíti a diplomáciai tűzoltást – és hiába itt minden spin doktor –, ha azokat az országokat, amelyek sérelmesnek tartották a társaságaik ellen irányuló válságadót, úgy aposztrofálja az európai elnökség egyik vezető magyar kormányzati tisztviselője, hogy „azok hörögnek” sajtószabadságról, akiket a válságadó komolyan érintett. Hasonlít ez arra a szellemes megjegyzésre, mely szerint az amerikai nagykövetasszony brekeg. A béka brekeg, a haló hörög, a címzettek pedig értenek az expresszív erejű szavakból. Nagyon nem szívják mellre, de nem is felejtik el őket. Nem a Bourbonok kormányozzák Európát.
