A multikulturális társadalom: viták, víziók, ideológiák V.
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. január 18. kedd, 05:11
Befejező rész: Konfliktusok és ellenségképek
A kritikusok szerint a multikulturalizmus és a multikulturális társadalom legfőbb problémája, hogy túl sok olyan politikai, társadalmi és kulturális konfliktust gerjeszt, amelyek szükségtelen kihívásokkal terhelik meg a modern társadalmakat, megnehezítik, illetve megkérdőjelezik a társadalmi összetartozást, valamint a politikai együtt- és összeműködést. A multikulturalizmus elutasítása alapvetően két, egymással több szálon is összefüggő és különböző ellenségképekkel megerősített érvrendszerre épül. Ezek szerint a multikulturalizmus egyrészt (a) veszélyezteti a nyugati civilizációt, háttérbe szorítja a zsidó-keresztény örökséget; másrészt (b) nem készteti integrációra a bevándorlókat, hanem inkább párhuzamos társadalmakat hoz létre, s ezzel mintegy elősegíti a szociális segélyekből (illetve részben bűnözésből) élő, az alsó társadalmi rétegekhez tartozó miliők kialakulását és megerősödését. Noha ezek az „vádpontok” széles körben ismertek, mégis – illetve éppen ezért − érdemes őket röviden közelebbről is szemügyre venni.
A bírálatok egyik leggyakoribb motívuma, hogy a bevándorlók, a bevándorlók sajátos, az európaitól gyakran lényegesen eltérő kultúrája, a magukkal hozott értékek és normák veszélyeztetik a nyugati civilizációt, az európai kultúrát. Ez a felfogás elválaszthatatlan az iszlám, pontosabban az iszlám fundamentalizmus elmúlt egy-két évtizedes előretörésétől, megerősödésétől. Ma az európai közvélemény nem elhanyagolható része számára a muzulmánok potenciális vagy tényleges terroristáknak, de legalábbis az európai civilizáció alapjait kikezdő „radikális szakállasoknak” számítanak. Ennek persze nincs sok köze sem az iszlámhoz, sem a muzulmán bevándorlókhoz, de itt nem is a tényekről, hanem hangulatkeltésről, ellenségképek gyártásáról van szó. A muzulmán bevándorlókkal szembeni előítéleteknek azonban nemcsak aktuális politikai, hanem történeti okai is vannak. Ha közelebbről megnézzük ugyanis ezt az érvrendszert, azt látjuk, hogy az Európát, az európai kultúrát fenyegető veszély mindig – lényegében kizárólagosan − az iszlám, a muzulmán világ felől érkezett és érkezik. A konkrét példák is mindig az iszlámot követő csoportokra és bevándorlókra vonatkoznak – más vallások, afrikai vagy ázsiai bevándorlók ebben az összefüggésben lényegében soha nem bukkannak fel. Ez a „veszély” egyrészt demográfiai jellegű – egyszer csak többen lesznek, mint „mi” (ezt az érvelést Magyarországon is ismerjük, ha nem is bevándorlókkal vagy a muzulmánokkal, hanem a hazai cigánysággal kapcsolatban). Az ilyen okoskodás már önmagában is kirekesztő jellegű, hiszen ebből az következik, hogy „őket”, az „ő” gyerekeiket, az „ő” családjaikat nem tekintjük a „mi” társadalmunk integráns, elfogadott, magától értetődő részének. A bevándorlók – köztük is elsősorban a muzulmán vallásúak – idegen testnek számítanak. Olyanok, mint a betegséget okozó vírusok, akik behatolnak a nemzet, a társadalom testébe, s belülről bomlasztják fel. Másrészt azonban e félelem mögött ott rejlik az az – Európában régi hagyománnyal bíró − meggyőződés is, hogy a kultúrák nem egyenrangúak, értékkülönbségek vannak köztük. Az európai civilizáció és kultúra felsőbbrendű, hiszen az iszlám kultúra „primitív”, s pontosan ennek okán jelent veszélyt a modern Európa számára. Ez a felfogás nagyon közel áll a híres-hírhedt huntingtoni tézisekhez, amelyek nagy kulturális területekről, kulturális tömbökről és a köztük lévő feloldhatatlan ellentétekről beszélnek. Ennek megfelelően képtelen a differenciálásra, durva általánosításokkal él a bevándorlókkal és mindenekelőtt az iszlámmal szemben. Ugyanakkor ebből az érvelésből az is pontosan kiviláglik, hogy az európai, a nyugati kultúra, illetve a bevándorlók – és azon belül is elsősorban a muzulmánok – kultúrájának szembeállítása a modernitás, a modern társadalom, illetőleg a „primitív”, a hagyományos társadalom oppozícióján keresztül, ennek keretein belül történik. Ebben az eurocentrikus felfogásban az európai modernitás, ennek értékrendje és kultúrája egyedüli, kizárólagos, abszolút viszonyítási pontként jelenik meg – minden más, ettől eltérő kultúra és társadalmi rend pedig értelemszerűen alacsonyabb rendűnek, elmaradottnak, „primitívnek” számít.
Ezzel a tézissel kapcsolatban azonban legalább két kiegészítő megjegyzést kell tenni. Egyrészt azt kell hangsúlyozni, hogy az európai modernitás csupán egyike a modern társadalmak lehetséges modelljeinek. A modernitás sokféle – figyelmeztetnek a mai társadalomtudományok −, a modern társadalmakat nem lehet egyetlen modell keretei közé beszorítani, s főleg nem lehet az európai modernitást a modern társadalmak egyedüli mércéjévé tenni. A modern társadalmak ugyanis mindig és mindenütt a helyi történeti, társadalmi adottságok és kulturális hagyományok kontextusában jöttek létre, s csak ezek összefüggésében érthetők meg. Másrészt arra kell rámutatni, hogy a kultúrák valóban egyenrangúak, nincs közöttük értékkülönbség – minden kultúra ugyanazt a célt, a társadalmi kommunikációt szolgálja. A kultúrák egyenrangúsága természetesen nem azt jelenti, hogy a kultúrák egyformák, sőt azt sem, hogy minden kultúrában minden elfogadható a saját kultúránk szempontjából. Hanem azt, hogy nem hozunk értékítéletet saját kultúránk alapján, senkire nem kényszerítünk rá semmit, de mindenkinek megteremtjük a lehetőséget a társadalmi életben való részvételre.
Culture – flickr/J. Calver
A (muzulmán) bevándorlók elmaradottságának, az iszlámot jellemző modernizációs deficitnek a leggyakrabban emlegetett példája a patriarchizmus, a női emancipáció szinte teljes hiánya, a becsület anakronisztikus felfogása, illetve az ezekben gyökerező becsületgyilkosságok. Nyilvánvaló, hogy semmiféle (becsület)gyilkosság sem indokolható semmiféle módon sem. Azt is tudjuk, hogy a nők helyzete egyes iszlám országokban, illetve Európán kívüli társadalmakban jelentős mértékben eltér az Európában megszokott és elfogadott mintáktól. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy ezt a helyzetet, a kiszolgáltatottságot és megaláztatásokat az ezekben az országokban élő nők bírálják a legerőteljesebben. Nem ritkán olyan erőteljesen, hogy az iszlám bírálatában még a kifejezetten rasszista téziseket is elfogadják. Aligha véletlen, hogy ezt – az egyébként valószínűleg jó szándékú − iszlámkritikát nagyon erős és jogos bírálatok érik. Mindazonáltal a nők helyzetével való példálózás az otromba kulturális megbélyegzés, a kulturális vakság tipikus esete. Egyrészt azért, mert a becsületgyilkosságok nem jellemzik általában a muzulmán bevándorlókat (és még kevésbé az iszlám vallást és kultúrát) – s ez még akkor is így van, ha az egyes esetek mindig nagyon erős mediális érdeklődést és visszhangot váltanak ki. Hanem elsősorban azért, mert úgy tesznek, mintha az európai társadalmak jelentős része nem lenne ugyancsak patriarchális, mintha az európai társadalmaknak nem a családon belüli – és elsősorban nők ellen irányuló – erőszak lenne az egyik igen súlyos, de természetesen elhallgatott problémája.
A multikulturális társadalmakkal szemben kritika másik vonulata azzal érvel, hogy a multikulturalizmus nem készteti integrációra a bevándorlókat, hanem sajátos értékek és törvények mentén működő párhuzamos társadalmakat hoz létre. Ez a megállapítás így természetesen nem igaz. A multikulturális társadalom egyetlen „ideológusa” sem mondta soha, hogy a bevándorlóknak ne kellene beilleszkedniük a társadalomba, hogy a beilleszkedés ne lenne alapvető szükségszerűség. A társadalmat, illetve a nyilvánosságot megosztó kérdés sokkal inkább a beilleszkedés mibenlétéről, illetve alanyáról szól. Arra kell ugyanis rákérdezni, hogy egyének, családok, generációk vagy (etnikai) csoportok beilleszkedéséről beszélünk-e? Ez a kérdés azért alapvetően fontos, mert a társadalmi beilleszkedés rendkívül differenciált, sokrétű folyamat, amelyet a multikulturális társadalom kritikusai, s általában a politikai jobboldal magukat szabadságharcosnak nevező képviselői Európa-szerte végletesen leegyszerűsítenek. Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy – minden tévhit ellenére − a bevándorlók többsége beilleszkedett az őket befogadó európai társadalmakba, azaz elfogadta az ezeket a társadalmakat irányító szabályokat, s hozzájuk alkalmazkodva építette fel az életét. Ez a beilleszkedés azonban nem jelenti feltétlenül és szükségszerűen, hogy nincsenek az életüknek olyan területei (vallás, családi szokások, ünnepek stb.), ahol ne tartották volna meg magukkal hozott vagy a családjukban fenntartott szokásokat. Már csak azért is, mert a befogadó országoknak lehetnek és vannak is olyan kulturális hagyományai, amelyek ütköznek, szembeállnak a bevándorlók kulturális tudásával, hagyományaival, vagy egyszerűen ismeretlenek a számukra. De az, hogy valaki megtartja és gyakorolja muzulmán vallását, tovább adja a gyerekeinek; hogy kulturális központot, mecsetet akar építeni; hogy nem tartja meg a karácsonyt; hogy kritikus vagy éppen elutasító a befogadó társadalom egyes jelenségeivel, értékeivel és normáival szemben – mindez nem jelenti azt, hogy az illető ne illeszkedett volna be, s még kevésbé, hogy képtelen lenne az integrációra. Sokkal inkább azt kell hangsúlyozni, hogy a késő modern társadalmak egyik legalapvetőbb sajátossága az értékek és normák pluralizmusa, a kulturális emlékezet sokfélesége, a kulturális orientációk és hagyományok mélange-a, az a tény, hogy mindannyian egyidejűleg különböző „párhuzamos társadalmakban” élünk. A mai társadalmaknak – és kiemelten a politikának – éppen az az egyik legfontosabb feladata, hogy a kulturális sokféleségnek, az érték- és normabeli pluralizmusnak az alapján egy nyílt és nyitott, befogadásra és kommunikációra épülő társadalmi rendet építsen fel. Az a felfogás, amely a nemzeti kultúrára vagy éppen az európai civilizációra hivatkozva egyfajta, lényegében homogén kulturális stílust követel meg, amely csoportokat, vallásokat, kulturális hagyományokat kizár a társadalomból, vagy azokat a perifériára szorítja, bizonyosan helytelen, célt téveszt, és sehová sem vezet.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a bevándorlók között ne lennének olyan csoportok, amelyek tudatosan utasítják el a bevándorló társadalom alapértékeit, s fordulnak szembe velük. De szögezzük le még egyszer: ez a kisebbség. Sőt, azt is szögezzük le, hogy ennek a magatartásnak is megvannak a maga okai. A különböző, ezzel a konfliktussal kapcsolatos felmérések, összegzések egyértelműen mutatják, hogy az európai nagyvárosokban élő bevándorlók körében megtalálható kulturális, vallási és politikai fundamentalizmus elsősorban – sőt, majdnem kizárólag – a második és harmadik generációs fiatal férfiak körében hódít. Azok körében, akik – a legkülönbözőbb okoknál fogva – nem látnak a maguk számára perspektívát az európai társadalmakban. Nem utolsó sorban azért, mert naponta szembesülnek – az oktatásban, a munkaerő- és lakáspiacon, a mindennapi érintkezésben stb. − a hétköznapi rasszizmus legkülönbözőbb megnyilvánulási formáival. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezeknek a csoportoknak, rétegeknek az európai kultúra számos vonatkozásban egyáltalán nem példaértékű, hanem sokkal inkább a leigázás, a gyarmatosítás, az uralkodás kultúrája, egy olyan történelmi hagyomány lenyomata, amely kialakította a világnak azt a rendjét, amelyben ők csak vesztesek lehetnek. Akármennyire irracionális is a fundamentalista mozgalmak Nyugat ellen irányuló gyűlölete, az ehhez a gyűlölethez vezető történeti okokat, az európai civilizáció máig ható következményekkel járó történelmi bűneit nehéz lenne tagadni. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindez igazolná a terrorizmust vagy az erőszak bármilyen más formáját, viszont magyarázza az értelmetlennek tűnő erőszakot, s nem az iszlám sajátjának tekinti.
Ma újra divattá vált a multikulturális társadalom bukásáról beszélni. Pedig a mai modern társadalmak számára nincs semmiféle más út, mint a kulturális sokféleségre épülő társadalmi és politikai rend új formáinak a megteremtése. Befogadás, politikai részvétel, kommunikáció, nyitottság, egymás kulturális hovatartozásának, a plurális identitásoknak a tiszteletben tartása, a hegemonikus kultúrák felfogásának elutasítása, annak belátása, hogy a nemzeti kultúrák 19. századi modelljei mára végérvényesen érvényüket vesztették, a kirekesztés, a rasszizmus elítélése és visszautasítása – ez az a néhány kiragadott motívum, amelyre a késő modern társadalmak politikai és társadalmi rendjének épülnie kell(ene). Hogy aztán ezt multikulturális társadalomnak vagy bármi másnak nevezzük-e, az tulajdonképpen mindegy.
Niedermüller Péter sorozatának előző részei:
I. Bevezető esettanulmány
II. Történeti kontextus: a nemzet
III. Bevándorlás és migráció
IV. Integráció és befogadás
