Várhegyi Éva
- Részletek
- 2011. január 31. hétfő, 05:14
- Várhegyi Éva
A G-7 e heti vendége:
Várhegyi Éva közgazdász
Szakmai életrajz
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Kiforgatott szavak
Kutyanehéz úgy értelmezni a híreket, ha nem ösmerjük a benne használt szavak jelentését. Elnézést kérek, de kénytelen vagyok ezzel az Esterházy-parafrázissal kezdeni heti kommentátori ténykedésemet. Ha a kormányzati retorikában használt szavak hagyományos jelentéséből indulnék ki, aligha volna okom bármiféle ellenvetésre, s akkor minek is pazarolnám az Önök és a magam idejét. Miért is tenném szóvá a kimondott/leírt szavakból, mondatokból kirajzolódó szép terveket akkor, ha azok legalább nagyjából fednék a mögöttes gondolatokból vagy tényleges cselekedetekből kihámozható tartalmat? Nem sok dolgom lenne akkor, ha a kifejezéseket ők is abban az értelemben használnák, mint ahogy megszoktuk.
Ez azonban gyakran nincs így. Az értelmezési zavart a legplasztikusabban az Európai Parlamentben január 18-án lefolytatott – a médiaszabályozásra kihegyezett, de azon is túlmutató – vita mutatta meg, s kiváltképp a magyar miniszterelnök válaszbeszédének néhány részlete. A kormánypolitikát ért kritikákra reagálva Orbán Viktor fő ellenérve az volt, hogy hiszen Magyarországon éppenséggel a jogállam újraépítése (egy másik mondatában: megerősítése) folyik. Szerinte az nem volt jogállam, ami eddig volt, és éppen az a jogállam, amit nyár óta szisztematikusan építenek.
Hát, ez elég sajátos értelmezése a jogállamnak, különösen annak fényében, hogy a hatalom képviselőin kívül szinte nincs olyan, a demokrácia iránt elkötelezett ember, aki a május óta zajló törvénykezési folyamatot és kinevezési gyakorlatot ne a jogállami keretek szétzúzásaként értelmezné. Ami elkezdődött az Országos Választási Bizottság tagjainak idő előtti menesztésével, s folytatódott az alkalmassági követelményeknek meg nem felelő „pártkatonák” kinevezésével a független szakmai szervezetek élére (Alkotmánybíróság, Állami Számvevőszék), a jogbiztonságot romboló, esetenként visszamenőleges hatályú törvények megalkotásával, valamint a fékek és ellensúlyok szerepét betöltő nemzeti intézmények (Ab, Magyar Nemzeti Bank) hatástalanításával. Mindezt a sajtószabadság megnyirbálására alkalmas médiatörvények tetőzték be, s egy avítt, az európai szabadságjogokat várhatóan figyelmen kívül hagyó alkotmány koronáz majd meg. Ha ezt érti Orbán Viktor a jogállam megerősítésén, sőt, újraépítésén, akkor érthető, hogy miért fogadja akkora értetlenség a szavait.
No és mi más, mint a szavak kifordítása eredeti jelentéséből az, hogy Orbán szerint az a médiaszabályozás jelenti a sajtószabadság kiteljesedését, amelyben egy diktatórikusan felállított hatóság testesíti meg a közérdeket, mondja meg, mi a helyes és mi nem, s amelyben az egzisztenciális fenyegetettség öncenzúrája védi meg az újságírókat „maguktól”, attól, hogy szerkesztési elveikkel és szabad véleménynyilvánítással kárt tegyenek önmagukban?
Mi más, ha nem a szavak félreértelmezése, hogy a kormányfői szótár szerint a Strasbourgban Orbánt ért kritikák a „magyar nép” demokratikus elköteleződését kérdőjelezték meg? A szó eredeti értelmében vett jogállamban a szó eredeti értelmében vett nép nem azonos sem annak kormányával, sem annak kormányfőjével. Ez még az egykori pártállami rendszerben sem volt így, holott akkor nemhogy kétharmados, de (papíron legalábbis) 97–99 százalékos támogatottságot élvezett az aktuálisan „megválasztott” kormánypárt!
De nyugodtan továbblapozhatunk a virtuális kormányszótárban heti kommentem szűkebb tárgya, a gazdaság felé. Hiszen jókora értelmezési zavarba kerül az ember, amikor kormányzati megnyilvánulásokban a „szociális piacgazdaság” kifejezéssel találkozik. A háború utáni Németországból importált kifejezés a jóléti kapitalizmus eufemisztikus megfogalmazása, vagyis – a szociális jelző ellenére is – tőkés gazdasági formációt jelöl. Orbánék azonban sokkal inkább a későkádári „szocialista piacgazdaság” szinonimájaként használják, amelyet a piaci mechanizmusok helyett a bürokratikus állam (vagyis maga a kormány) koordinál.
Hogyan beszélhetnénk manapság a szó eredeti értelmében vett piacgazdaságról Magyarországon, amikor annak éppen a legfontosabb pilléreit, a jogbiztonságot és a magántulajdon sérthetetlenségét aknázta alá a kormány? A legplasztikusabb példa erre a hárommillió polgár magánnyugdíjpénztári vagyonát államosító törvény, amely a hatályos alkotmánynak a tulajdon védelmét és a jogbiztonságot előíró passzusait egyaránt sérti. A visszamenőleges hatállyal kirótt különadók a jogbiztonság és a kiszámíthatóság felrúgásával rombolják az alapvetően a bizalomra épülő piacgazdaságot. Ott, ahol éppen a kormány sérti meg a normákat, végképp kivész a bizalom: senki nem bízhat meg senkiben. Ilyen országban minden megtörténhet. Pláne, hogy a piacgazdaság alapintézményeinek kikezdése és a szabadságjogok (sajtószabadság, sztrájkjog) csorbítása egymástól nem független jelenségek, hiszen a történelmi tapasztalatok szerint piac és szabadság párban jár.
Az értelmükből kiforgatott szavak, kifejezések tárháza meglehetősen széles, így most már csak távirati stílusban említek párat. Furcsa értelmezés a kis- és középvállalkozások támogatásával indokolni azt, amikor az addig érvényes 50 milliós határ helyett 500 millió forintos nyereségig terjeszti ki a kormány a kedvezményes társasági adót, hiszen aligha működik ekkora profittal valódi kkv Magyarországon. És éppígy nehezen értelmezhető a hagyományos szótár alapján, amikor a kormány „nyugdíjmentésnek” nevezi a magánpénztárakban összegyűlt megtakarítások elkonfiskálását.
Kormányembereink nemcsak a szavakat forgatják ki megszokott jelentésükből, hanem a nemzeti példaképeinket is. Már az első Orbán-kormány érdemtelenül tette egy olyan program névadójává Széchenyi Istvánt, amellyel ő, ha módja lett volna véleményt nyilvánítani, aligha értett volna egyet. A mostani Új Széchenyi Terv mögött meghúzódó gazdaságfilozófiával pedig bizonyosan nem érthet egyet az a személy, aki a fejlett világból „importált” (mondjuk ki nyugodtan: kapitalista) módszerekkel, a saját vagyonát feláldozva próbálta felvirágoztatni hazáját. Hiszen egy olyan programhoz sajátítják ki önkényesen a nevét, amely szabad vállalkozások kezdeményezése és felelősségvállalása helyett kormányzati intuíciókkal („kitörési pontok”) gúzsba kötött és állami támogatásokkal megvesztegetett cégek aktivitására építi a gazdaság újjáépítésének tervét.
De erről majd talán holnap – ha nem lövi ki a témát valami fontosabb aktualitás. Addig is hadd adjak egy házi feladatot: ki tudná az Orbán-féle újmagyar szótárt néhány további példával gazdagítani?*
* Krémer Ferenc már tett rá kísérletet (a szerk.)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Ki fújja a passzátszelet?
Nos, a választ megadta a német gazdaságkutató intézet, az IFO legfrissebb jelentése (Business Climate Germany – Results of the Ifo Business Survey for January 2011), Európára vonatkozóan legalábbis. Németországban az ipar és a kereskedelem üzleti klímáját mérő mutatók tovább emelkedtek, és 20 év óta a legmagasabb szinten állnak. A német cégek egyre elégedettebbek az üzleti kilátásaikkal, különösen a feldolgozóipari export növelésében látnak nagy lehetőségeket, ahol a kapacitásaik kihasználása mellett már a foglalkoztatotti létszám növelését is tervezik.
A Financial Times – erre és más prognózisokra alapozva – egyenesen úgy fogalmazott, hogy az egész euróövezetet a német növekedés tartja fenn (German growth sustains eurozone). Németország gazdasága az előzetes adatok szerint 3,6 százalékkal bővült tavaly, erre az évre pedig 2,3 százalékos növekedést vár a kormány. A magánfogyasztás és a vállalati beruházások növekvő szerepet játszanak benne: együttes arányuk a tavalyi kétharmadról háromnegyedre emelkedik a növekedés forrásaiban. A maradék egynegyed rész zömét persze az exporttöbblet adja, amit viszont jelentős mértékben a kínai kereslet táplál. Vagyis az európai fellendülést előidéző német szellőket a kínai gazdaságból érkező erőteljes széllökések is erősítik.
Ha ezek a szép remények valóra válnak, akkor a magyar gazdaság is szépen gyarapodhat, hiszen a hazai növekedést manapság már jórészt a Németországba irányuló kivitel táplálja. Így ha még pár évig kitart a német gazdasági boom, akkor annak oldalvizén a Matolcsy miniszter által megálmodott magyar gazdasági csoda is révbe érhet. Szinte függetlenül attól, hogy mekkora lufikat ereget fel kormányunk a – mint már tegnap szóvá tettem, megengedhetetlen névbitorlással – Új Széchenyi Tervnek elnevezett programjában.
A lufik nemcsak átvitt értelemben, de szó szerint is szerepelnek a nemcsak átvitt értelemben, de szó szerint is gigantikus (6,8 MB – 330 oldal) programot prezentáló miniszteri előadás 29. diáján, amelyet a könnyebb érthetőség kedvéért idemásolok:
Forrás: http://www.kormany.hu./download/5/b4/10000/Szechenyi-2010-01-14%5B1%5D.pdf
Mielőtt a lufikra rátérek, egy bekezdés erejéig visszakanyarodnék a névválasztásra, amit a miniszterelnöki előszó ezzel a Széchenyi-idézettel indokol: „a nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik”. Aminek üzenete szerinte az, hogy „ha változást akarunk, ha jobb életet akarunk magunknak, akkor mindenekelőtt saját magunknak kell cselekednünk, más a munkát helyettünk nem fogja elvégezni”. Ez így rendben is volna. Csak az nem világos, hogy akkor miért a más pénzéből teremtünk magunknak szép új világot. „Az Új Széchenyi Terv intézkedései, pályázatai finanszírozásánál 2011–2013 között elsődleges az Európai Uniós források felhasználása” – áll a program 36. oldalán.
Visszatérve a lufikra: a nagy színes léggömbök a terv hét programját, az ún. kitörési pontokat jelképezik, a kicsik pedig az alprogramokat. Így például a kék Egészségipar nevű gömbből ágazik ki az Egészségturizmus és a Termál-egészségipar. Az előbbi körül bolyong az Eg.tur a Tur és a TDM, s körülöttük újabb, még kisebb lufik röpdösnek. A tanulmányból kiderül, hogy az első kis lufi az egészségturisztikai alprogramot jelöli, a második az ehhez kapcsolódó komplex minőségi turisztikai kínálatfejlesztési alprogramot, a TDM jelölésű pedig a turisztikai intézményrendszer desztináció-menedzsment szemléletű kialakítását. Akit a részletek érdekelnek, itt töltheti le a tanulmányt.
Nos, ha az ember beleolvasgat a programba, kínos déjà vu érzése támad: ilyesmit már látott valahol, és az mintha tényleg lufiként pattant volna szét. Hát persze, ezt is ugyanaz a Matolcsy-csapat készítette, mint az első Széchenyi Tervet, s az is éppen hét kitörési pontot jelölt meg. És mit tesz isten, szinte szóról szóra ugyanazokat, holott a két program között egy teljes évtized telt el, súlyosbítva a gazdasági világválsággal. De egy konzervatív párttól, amelynek képviselői időnként az Aranybulláig is visszanyúlnak, ne várjunk újítást. Az alkotók nem is szégyellik, hogy a jócskán megváltozott környezetben is ragaszkodnak tízéves ötleteikhez, amint azt a miniszteri előadás 24. diája is mutatja:
Forrás: http://www.kormany.hu./download/5/b4/10000/Szechenyi-2010-01-14%5B1%5D.pdf
Öt programnál csak a sorrend és az elnevezés változott, s csupán két érdemi különbséget látni: eltűnt az információs társadalom és gazdaság (elvégre a 21. században minek is erre koncentrálni) és a regionális gazdaságépítés, s helyükbe lépett a zöldgazdaság és a foglalkoztatás. A turizmusfejlesztést, mint láttuk, besuvasztották az egészségiparba, amire nyilván az adott okot, hogy időközben sorra mennek tönkre a gyógyvízre alapozott szállodák, fürdők és uszodák. Hát akkor kezdjük újra, hiszen pénz van doszt!
A gigantikus tervből éppen csak az nem derül ki, hogy egyes programjai (ld. a hét nagyméretű lufit) miként hozzák létre az elképzelt impozáns növekedést. Túl azon a megállapításon, hogy „a szocialista újraelosztási politikát egy növekedéspárti gazdaságpolitika váltja fel”, nem sok bizonyítékát kapjuk annak, hogy miért éppen a kitörési pontokként megjelölt programok fogják biztosítani az újfent megemlített egymillió adózó munkahelyet, és emelik meg tartósan a beruházási rátát.
De mindegy is: a terv, miként elődje, most is teljesülni fog. Ha másért nem, pont azért, amiért az teljesült, s ha máshogy nem, nagyjából úgy (az akkori 7 százalékos tervből 4 lett). Akkor is a világgazdasági és európai növekedés húzta meg az exportvezérelt magyar gazdaságot, s ha kis szerencsénk van, ezt a szívességet most is megteszi.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Fékezhető-e a voluntarizmus?
„Az infláció elleni küzdelemben a hitelesség növelése érdekében ’nem engedheti meg magának azt a luxust’ a Magyar Nemzeti Bank, hogy átnézzen a továbbra is meglévő, sőt fokozódó felfelé mutató inflációs kockázatokon – írja friss elemzésében a Morgan Stanley londoni elemzői csapata. Szerintük az túlságosan leegyszerűsítő gondolkodás, hogy a monetáris tanács márciustól változó személyi összetétele miatt nem lesz több kamatemelés tavaszt követően.”
A befektetési bank elemzői arra a feltételezésre reagáltak, hogy a magyar kormány várhatóan olyan embereket ültet az MNB legfőbb döntéshozó testületébe, akik nem támogatják a bank szigorú monetáris politikáját, és minthogy 4:3 arányú többségben lesznek az elnökkel és két alelnökével szemben, valóban keresztbe tudnak tenni nekik.
A feltételezés két okból sem megalapozatlan. Egyrészt a magyar Országgyűlés asztalán heverő javaslat úgy módosítaná a jegybanktörvényt, hogy az új tagok mindegyikét az Országgyűlés válassza meg a gazdasági bizottság javaslatára. A mai szabályok szerint a külső tagokat felváltva jelöli a miniszterelnök és az MNB elnöke, majd a köztársasági elnök nevezi ki, miután az illetékes parlamenti bizottság meghallgatta őket.
Látszólag demokratikusnak tűnik fel az új szisztéma, amelyben a parlament választja a monetáris döntéshozókat, s a módosító javaslat indoklásában hivatkoznak is több ország (köztük pl. Svédország) gyakorlatára. A dolog ott sántít, hogy Magyarországon a kormánypártnak nemhogy az ellenzékkel, de még saját pártszövetségesével sincs konszenzuskényszere, így a parlamenti hajcihő csak arra való, hogy elfedje a tényt: a monetáris tanács új tagjait a kormányfő maga fogja kiválasztani. Nem véletlen, hogy az Európai Központi Bank (az Európai Központi Bankok Rendszerének tagjaként az MNB is alárendelődik neki) a jegybanki függetlenség sérelmeként értékeli a módosítást. Az pedig a magyar kormány (már megszokott) arroganciáját tükrözi, hogy dacolva vele, a nemzetgazdasági miniszter január közepén mégis benyújtotta az inkriminált törvényjavaslatot.
A monetáris politika befolyásolásának kormányzati szándéka – a kinevezési rend módosítása mellett – abban is felfedezhető, hogy Orbán Viktor több alkalommal kritizálta a jegybanki politikát. „Nincs szükség a devizánk gyengítésére, és kamatemelésre sincs szükség (…) A gazdaságnak hitelre, olcsó hitelre van szüksége, következésképpen mi úgy gondoljuk, hogy a kérdés racionális megközelítése a kamatcsökkentés lenne, és nem a kamatemelés” – mondta például december közepén Rigában, azt követően, hogy az MNB megkezdte kamatemelési ciklusát. Túl azon a logikai bukfencen, hogy a kamatemelés éppenséggel erősíti, és nem gyengíti a hazai valutát, nyugodtan tekinthetjük outsider-kijelentésnek, egyfajta magánóhajnak, Orbán voluntarizmusa (nem egyedülálló) megnyilvánulásának a kormányfői beszólást, hiszen az alapkamat szintjének megállapítása nem az ő dolga. (Megjegyzem, a hatásköri túlterjeszkedés e csapdájába sajnos mindegyik kormányunk beleesett.)
Joggal kérdezhetik: az illemszabályon túl mi a baj azzal, hogy a kormány csökkenteni akarja a kamatokat? Hiszen a gazdaságot serkentő beruházások tényleg jobban megvalósulnának alacsonyabb hitelkamatok mellett, s így a vágyott munkahelyek is hamarabb létrejöhetnek, ami pedig mindannyiunk érdeke. Csakhogy nem véletlen, hogy az államok világszerte működtetnek olyan intézményt, nevezetesen a jegybankot, amely a kormányok rövid távú érdekeltségével szemben (hogy ti. újból megválasszák őket) az ország hosszútávon fenntartható fejlődését tartja szem előtt. Ennek érdekében a legtöbb országban az árstabilitást, vagyis az infláció alacsony szinten tartását írják elő a jegybank elsődleges feladatául, s így van ez nálunk is, s az Európai Unió tagjaként ezen nem is lehet változtatni.
Ebben a szisztémában, ha a kormány alacsonyabb kamatokat szeretne látni, annak nem az a módja, hogy megüzeni a jegybanknak: szíveskedjék már leszállítani az alapkamatot. Az ilyesféle üzenet éppen ellenkező hatást vált ki, azt sugallja ugyanis a piaci szereplőknek, hogy a kormány megspórolná azokat az erőfeszítéseket, amelyektől a piaci kamatok spontán mérséklődését remélhetné. Ha tényleg fontos a kormányfőnek a kamatszint mérséklődése, akkor a saját háza táján hoz bizalomerősítő lépéseket, legfőképp a túlméretezett kiadások lefaragását szolgáló szerkezeti változásokkal.
Persze nem annyira merev ez a rendszer sem, hiszen – összhangban az uniós szabályokkal – az MNB-nek is kötelessége támogatni a kormányzati gazdaságpolitikát, amennyiben az nem veszélyezteti elsődleges célját, az árstabilitást. Ha nem úgy ítéli meg, hogy a világban vagy itthon eluralkodó inflációs tendenciák középtávon akadályozzák a 3 százalékos inflációs cél megvalósulását, akkor csökkentheti a kamatát, amint ezt gyakorta meg is tette. Most viszont a döntéshozók többsége erősödő inflációs veszélyt látott (ami nem magyar specialitás), és a kamatemelés mellett döntött.
A monetáris tanácsnak a jelen felállásban még egy kamatdöntő ülése van hátra, majd jön az új összetételű testület. A spekulációk fő tárgya manapság az, vajon mit tesznek majd a kormányfő bizalmát élvező új tagok. Adja az ég, hogy a Morgan Stanley elemzőinek legyen igazuk, és ők is fontosabbnak tartsák a jegybank hitelességét, mint Orbán Viktor vágyait. Elvégre ez kutya kötelességük lenne, hiszen mihelyt megválasztja őket az Országgyűlés, nem a hálájuk, hanem az országért vállalt felelősségük és az MNB-törvényben előírt feladatuk kell hogy irányítsa döntéseiket.
A londoni elemzők optimizmusát támasztja alá az is, hogy a módosítás sem változtatna azon az előíráson, hogy a monetáris tanács tagja az a magyar állampolgár lehet, aki „monetáris, pénzügyi, illetőleg a hitelintézeti tevékenységgel kapcsolatos kérdésekben kiemelkedő elméleti, illetőleg gyakorlati szakmai ismeretekkel rendelkezik”. Ez garanciát adhat arra, hogy szuverén, a szakmai meggyőződésüktől vezérelt személyek lesznek az új döntéshozók.
Mindez reményt ad arra, hogy a független jegybank továbbra is gátat szab a kormányzati voluntarizmusnak. Mérget azonban nem vehetünk rá. Sajnos nincs az a személyi szuverenitás és szakmai integritás, amelyen ne üthetne rést a felsőbbségeknek való megfelelni vágyás, a szolgalelkűség. Gondolom, mindenkinek a példatárában van néhány ilyen eset. Friss például szolgálhat Hornok László akadémikus, mikrobiológus, a gödöllői Szent István Egyetem rektorhelyettese, a Professzorok Batthyány Körének tagja, aki a Galamuson is közzétett hír szerint az újsütetű, koncepciós filozófusperben „megvádolt filozófusok kiközösítésére és megvetésére szólítja fel tudóstársait”.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Hiteltelen politikával a hitelesekért?
Hétfőn tette közzé az MNB a legfrissebb adatait és grafikonjait a lakossági és vállalati hitelek, illetve betétek alakulásáról. Az adatokból kiderül, hogy a lakosság hiteltartozása egy év alatt csaknem a tizedével nőtt, annak ellenére, hogy a hiteltörlesztések meghaladták az új hitelfolyósításokat. A számtani rejtvény megfejtésének kulcsa a forint árfolyamának alapos leértékelődése a svájci frankhoz képest, hogy csak a hitelfelvételeknél leginkább kurrens devizát említsük. Az euróhoz és a dollárhoz viszonyítva jóval kisebb ugyan a magyar valuta értékvesztése, de a magyar háztatások zöme sajnos éppen a különösen erősödő svájci pénznemben adósodott el.
Mielőtt az igaztalan vádaskodás bűnébe esnék, gyorsan leszögezem: a svájci valutának az eladósodott magyar háztartásokat sújtó drámai felértékelődése nemcsak a forinttal szemben ment végbe, hanem gyakorlatilag a világ összes pénzével szemben (kivéve a jent). Jól tükrözi ezt, hogy míg a múlt év április vége és most január vége között (tehát az új kormány regnálása idején) a forint az euróhoz képest 2,1 százalékot veszített az erejéből, addig a svájci frankhoz képest 13 százalékot, tehát a forint gyengülésében a fő szerepet a svájci frank általános erősödése játszotta. Azért igazán nem okolható a magyar kormány, hogy nem állította meg a svájci valuta erősödését, habár ambíciójából nyilván kitelt volna ez is.
De azért emlékezhetünk rá, hogy meggondolatlan megnyilvánulásaikkal jó párszor maguk is előidézték a forint megrendülését az euróval (és ezen keresztül persze a frankkal és a dollárral) szemben. Elég a Kósa–Szijjártó-nyilatkozatokra, vagy a Matolcsy–IMF-konfliktusra gondolnunk, amelyek, ha rövid időre is, de alaposan betettek a magyar valutának, és főként a devizában eladósodottak családoknak.
A nagyobb, bár még látens veszélyt a hiteltelen gazdaságpolitika jelenti. Pedig az Orbán-kormány szokatlanul erős bizalmat kapott a pénzügyi befektetői köröktől. A kétharmados parlamenti többséget a hitelminősítők és elemzők többsége meglepő jóhiszeműséggel úgy értelmezte, hogy Orbánék még nagyobb lendülettel folytatják majd a Bajnai-kormány által megkezdett stabilizációt, s a jelentős felhatalmazás birtokában a nagyobb formátumú reformokba is belevágnak. A pénzügyi befektetők, sőt a nemzetközi szervezetek és a nyugati kormányok is azzal áltatták magukat, hogy a populista, tőke- és nyugatellenes, a reformokat különadókkal helyettesítő, más helyeken viszont pénzosztó politika az őszi önkormányzati választásokkal véget ér, és októbertől megkezdődik a felelős kormányzás. Jóhiszemű várakozásuk egészen november végéig kitartott.
Az első nyilvános pofont a Moody’s adta, amikor december elején az ország adósosztályzatát a befektetésre ajánlott kategória legaljára vitte le, azzal az indoklással, hogy a magánpénztári vagyon felélése veszélyezteti az ország hosszabb távú egyensúlyát. Pár héttel később hasonló indokkal, hasonló lépést tett a másik nagy hitelminősítő, a Fitch Ratings, amely ráadásul negatív kilátással látta el kedvezőtlen minősítését, a harmadik, az S&P pedig csak azért nem, mert ő már júliusból stabilról negatív kilátásúra értékelte át Magyarországot, megtartva rossz, befektetésre éppen csak ajánlott besorolását.
December óta tehát Damoklész kardjaként lebeg felettünk – és kiváltképp a devizahitelesek feje felett – az a fenyegetés, hogy ha a február közepére beígért reformcsomag csalódást okoz, rövid idő belül a befektetésre nem ajánlott (spekulatív vagy „bóvli”) kategóriába sorolják a magyar devizaadósságot. Ami persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy ne tudnánk finanszírozni az államadósságot, de azt igen, hogy lényegesen drágábban, mint eddig.
Azt sem árt látni, hogy a forint nagyobb mértékű gyengülését eddig a jegybank november vége óta megkezdett kamatemelő politikája is fékezte, amelyről már tegnap esett szó. Kamat és árfolyam többnyire egymással ellentétesen mozog: ha az egyensúlyi helyzet megbomlik, például az infláció megugrása vagy a költségvetési helyzet romlása miatt, akkor vagy az ország valutája gyengül, vagy a tőle elvárt kamatszint emelkedik, vagy a kettő valamilyen kombinációja megy végbe. Ha az inflációs veszélyre nem reagált volna a jegybank, akkor vélhetően gyengült volna a magyar valuta, sőt az is lehet, hogy a hitelesség hiánya miatt spekuláció indult volna a forint ellen. Biztosat persze senki sem mondhat; ez az oka annak, hogy minden lépést és annak az ellenkezőjét is okkal-joggal lehet kritizálni.
Egy dolgot lehet bizonyosan állítani: a befektetőknek a magyar kormány gazdaságpolitikáját illető csalódása, amely a különadókkal kezdődött és a nyugdíjpénztári vagyon államosításában teljesedett ki eddig, nemcsak a kormány hitelességét nyirbálta meg, hanem a finanszírozási feltételeket is jelentősen rontotta. Jól szemlélteti ezt a magyar állam csődkockázatának, az ún. CDS- (Credit Default Swap) felárnak a megugrása november végén, amikor egyértelművé vált, hogy a kormány nem tartós hatású szerkezeti reformokkal, hanem egyszeri vagyondézsmákkal kezeli az egyensúlyi problémákat:
Az 5 éves szuverén CDS-felárak alakulása egyes európai
feltörekvő országokban - MNB Ábrakészlet, 2011. január 24.
Mindez azt is jelzi, hogy hamarosan véget ér az a – már eddig sem rövid – türelmi idő, amit a „piacoktól” kapott az új magyar kormány. Eddig csak figyelmeztető jelzéseket, intőket adtak neki, a bizonyítvány kiállításával vélhetően még február közepéig várnak.
Csak nehogy úgy járjunk, mint Hoffman Rózsa kisdiákjai, akik szerencsésebb időben született nagytestvéreikkel ellentétben már nem ússzák meg a buktatás szégyenét és összes ódiumát. A bukás leginkább azokat a forintban, illetve devizában eladósodott családokat sújtaná a kamataik, illetve tartozásuk emelkedése révén, akikért oly látványosan aggódik időnként a kormány. Ahelyett, hogy hiteles gazdaságpolitikával könnyítené meg a jövőjüket, és persze mindnyájunkét.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Mi fő a boszorkánykonyhában?
Február végére áll össze a kormány Növekedési és Stabilitási Programja, amely az ígéretek szerint arra is megnyugtató választ ad, hogy mi módon lehet majd a költségvetési egyensúlyt (értsd: 3 százalék alatti hiányt) azt követően is biztosítani, hogy kifutnak a vagyondézsmákból és különadókból befolyó átmeneti bevételek. A várt programnak a költségvetést „legalább 600-650 milliárd forinttal kell konszolidálnia 2013-ra, ebből 2012-ben az összegnek nagyjából a felére van szükség” – állítja a nemzetgazdasági miniszter, de már 2011-ben is várnak tőle némi többletet.
Néhány részletet már kiszivárogtattak a programból. Matolcsy György a hvg.hu-nak adott interjúban már december közepén ígéretet tett arra, hogy minden nagyobb költségvetési tételt felülvizsgálnak. Szerinte szerkezeti reformokkal a 360 milliárdos munkaerő-piaci alapnál 100-120 milliárdot, a 340 milliárdos gyógyszerkasszából mintegy 100 milliárdot lehet megtakarítani, a rokkantnyugdíjasok számát felére lehetne apasztani és vagy 50 milliárdot meg lehetne spórolni a közösségi közlekedésben. Arra a kérdésre, hogy hol marad a nagy ellátórendszerek – az egészségügy, az oktatás, a szociális háló, az önkormányzatok – reformja, azt a megnyugtató választ adta, hogy valamennyi tárcától kérnek majd javaslatokat.
Egy hónapra rá, a Wall Street Journalnak adott interjúban Orbán Viktor úgyszintén a nyugdíjkiadások, a tömegközlekedési támogatások és a gyógyszerkassza kiadásainak csökkentését jelölte meg a szerkezeti reformok fő csapásirányának, bár ő ezt a munkanélküli járadékok lefaragásával is megtoldotta.
Január végén Cséfalvay Zoltán nemzetgazdasági államtitkár egy háttérbeszélgetésen további részletekkel gazdagította tudásunkat. Elmondta, hogy 2013-ig olyan lépésekre van szükség, amelyekkel helyettesíthető a különadók körülbelül 600 milliárd forintos összege. Ennek eléréséhez számolni lehet a gazdaság növekedéséből származó bevételekkel, különböző rendszerek átalakításából származó hatékonysági növekedéssel, de szükség van bizonyos kiadáscsökkentő lépésekre is. Utóbbiakra példaként ő is a gyógyszerkasszát, a MÁV és a BKV támogatását, valamint a munkaerő-piaci alapot említette meg.
Nagyjából ennyi „bizonyosat” tudhatunk most, pár héttel a nemcsak a leginkább érintett magyar állampolgárok, de az országot hitelező befektetők és a nemzetközi politikai porond szereplői által is felajzottan várt program ismertetése előtt.
Spekulációk persze folynak arról, hogy mi módon készítik a magyar gazdaság bajaira orvoslást hozó gyógyírt a kormány boszorkánykonyhájában. Az eddig megismert alapanyagok ismerősnek tűnnek fel, ami nem meglepő, hiszen a betegségek sem újak. A költségvetésben spórolni rövid távon csak a kiadások megkurtításával (vagyis megszorítással) lehet, s csak hosszabb távon van mód arra, hogy adott rendszerek hatékonyabb működtetésével érjünk el megtakarításokat anélkül, hogy az állami szolgáltatások minőségéből vagy mennyiségéből le kellene adni. A bevételeket növelő adóemelésekre ugyancsak vannak lehetőségek, de a növekedésösztönző gazdaságpolitika ezt az utat elvileg kizárja (a gyakorlatban, mint láttuk, nem egészen).
A mostanság megszellőztetett négyféle kiadási tétel, amelyből a megtakarítások létrejönnének, sok variációra nem ad lehetőséget: nagyobb szigor a gyógyszer-rendeléseknél és a rokkantnyugdíj-jogosultság megállapításánál, utazási kedvezmények megvonása a tömegközlekedésben, esetleg a korábban kritizált szárnyvonal-bezárások, a munkanélküli ellátások időtartamának lerövidítése. Az ötletek többségében semmi újdonság nincs, csak amikor az előző kormányoknál jöttek elő, akkor népnyúzó, esetenként (pl. gyógyszerkassza) egyenesen népirtó intézkedésnek minősültek.
A csapásirányként megjelölt költségvetési tételeken elérhető megtakarításokat egészítené ki a bevételi oldalon néhány régi-új tétel, mint például a fix összegű társadalombiztosítási (leánynevén tételes egészségügyi) hozzájárulás visszaállítása. Lehetséges, hogy a nagyobb városokban zöldadó címszóval felmelegítik Demszkyék régi javaslatát, a dugódíj bevezetését.
A megismert ötleteket nem könnyű egy koherens gazdaságpolitikai koncepció reformcsomagjának látni. Sokkal inkább hasonlítanak a költségvetési kiigazítások korábbi időkben megismert ötletbörzéire, mint amilyenek például az első Gyurcsány-kormány százlépéses programjai voltak. Helyenként ugyan most is előbukkannak homályos jelei valami komolyabb, a tüneti kezelgetések helyett a problémákat tartósan megoldani képes reformlépéseknek, de ezekről nyíltan alig esik szó. Ami persze érthető, hiszen mondjuk az egészségügy krónikus pénzhiányának orvoslására mostanság is felvetődött kórház-összevonási elképzelés a korábban elátkozott, Molnár Lajos-féle súlyponti kórház javaslata reinkarnációjának látszik.
Az alapanyagul szolgáló gyógynövények adottak, újításra csak az adagolásban és a tálalásban számíthatunk. A főzet sikere tehát a főszakács (Matolcsy) és a főpincér (Szijjártó), no meg az összhangot megadó nagyfőnök (Orbán) tehetségén múlik. És persze a fogyasztókon.