Az alkotmányozók esete a bojkottal
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2011. február 19. szombat, 06:28
A héten a parlament alkotmányozásba kezdett. Pontosabban: a kétharmados többség, kiegészülve a Jobbikkal nekilátott, hogy a „termelési értekezleten” meghatározott tempóban és ütemezés szerint teljesítse az alkotmányozási tervet, az alkotmányos rend hozzáigazítását a fülkeforradalom eszméihez, a nagy nemzeti együttműködés jegyében.
A terv teljesítése kicsit akadozik. A nemzeti együttműködésbe belezavar, hogy az ellenzék demokratikus pártjai nem vesznek részt a produkcióban. Momentán ugyan a parlamenti arányuk jóval kisebb egyharmadnál, de mindenki számára világos, hogy a társadalomban jelen lévő értékpluralizmust nem írja felül egy választási pillanatfelvétel. Az egyoldalú alkotmányozás az ország kb. felének arculcsapása.
A kormánypártok markánsan kifejezésre juttatták, hogy a jelenlegi alkotmányt nem tisztelik. Megkérdőjelezték a 89–90-es alkotmányos forradalom jelentőségét, destruktív ellenzékként sokat tettek a jogállam lejáratásáért, s ennek kétségkívül látható eredményeit lazán az alkotmányra kenik; az elmúlt húsz évet igyekeznek összemosni a rendszerváltás előtti időkkel, hogy alapot gyártsanak maguknak az „igazi” rendszerváltás mítoszához . Az elmúlt hónapok során napi szükségleteknek alárendelten toldozgatták-foltozgatták az alaptörvényt, mára megrendült a fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalommegosztás elve nem érvényesül maradéktalanul, az Ab alkotmányossági felügyeleti jogköre meg lett csonkítva. Az alkotmány olyan inkoherens rendelkezésekkel lett felhígítva, hogy a korrekciója mára valóban elkerülhetetlenné vált.
Alkotmányozni a fejlett demokratikus világban konszenzussal szokás és illik. A valódi konszenzus megszületéséhez azonban intézményes biztosítékok is szükségesek. Vagyis a többség önkorlátozó módon olyan feltételeket szab az alkotmány elfogadásához, hogy az ellenzék egyetértése nélkül ne kerülhessen rá sor. Volt már hazai példa ilyen önkorlátozásra, a Horn-kormány idején beépítettek az alkotmányba egy négyötödös szabályt. Nem azt jelenti tehát a konszenzus, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, majd a többség fütyülve rá megszavazza a maga álláspontját. (Ahogy ezt a kétharmados többség jelenleg képzeli.) A konszenzus nem pusztán a részvétel biztosítását jelenti, hanem megegyezést, amely kifejeződik a döntésben.*
A vázolt folyamatok alapján mondhatjuk, hogy a lényegre tapintott rá Gyurcsány Ferenc korábbi miniszterelnök, amikor 2010 szeptemberében azt mondta: „a következő évek küzdelme az 1989-es és a 2011-es alkotmányt támogatók között lesz, ez a politikai élet legmarkánsabb választóvonala. … 1989-esnek lenni egyet jelent a nyugatos polgári civilizáció hagyományainak elfogadásával.”
Azóta még világosabb, hogy ez a választóvonal.
Az első, nemcsak politikusi reakciók azzal foglalkoztak, hogy kinek nincs vagy van joga 89-re hivatkozni, a jogállam védelmében fellépni, mintegy hátteret teremtve ezzel a jobboldali retorikának, amely igyekezett a kérdést arra kihegyezni vagy leegyszerűsíteni, hogy ha a volt miniszterelnök mondja, akkor csak az ellenkezője lehet igaz. Hiszen azon dolgozik a Fidesz immár öt éve, hogy ez a név és hazugság-fogalom örökre kapcsolódjon össze. Legyen elég megemlíteni Gyurcsány Ferenc nevét, és akkor reflexszerűen beindul az elutasítása mindennek, amit mond, függetlenül a közlés tartalmától. Nem véletlenül összpontosítottak arra a politikusra, akitől elsősorban kell éles és hatásos reakciókra számítaniuk, s aki az elmúlt években is a legnagyobb kihívást jelentette a jobboldali politika számára.
A kormánypártok az elmúlt 8 hónapban azonban olyan brutális támadást intéztek a 89–90-ben kialakított alkotmányos rend ellen, hogy ez a tény egymástól függetlenül is ugyanahhoz a végkövetkeztetéshez vezette politikai ellenfeleiket. Az összefogást felmutatni sajnos egyelőre nem tudó, de fontos demokratikus értékeket egyaránt tisztelő ellenzéki pártok számára csak elutasítható lehet a közös alkotmányozás, hacsak nem garantáltak a konszenzus intézményes feltételei, márpedig nem azok.
A történetnek azonban van egy másik fontos aspektusa is. Mi történt? A volt miniszterelnök elsőként fogalmazott meg egy határozott és elvszerű választ az egyoldalú alkotmányozási törekvésekre, aminek az ellehetetlenítése a szokásos módszerekkel nem jött be. Megtörni látszik a „varázslat”, már nem elég emlegetni a stigmát ahhoz, hogy minden politikai szereplő ehhez mérje inkább a döntéseit, mint a valóság tényeihez.
Ez a momentum nemcsak azért érdekes, mert egy fontos kérdésben helyes politikai válasz született. Hanem azért, mert az elmúlt években minden releváns belpolitikai vitát a hazugság-mítosszal lehetett helyettesíteni vagy kiváltani. Az új alkotmány is ennek a politikának a végkifejlete. Egy újradefiniált múlthoz készül új keret.
Erre a politikára nézve nincs veszélyesebb, mint hogy racionális diskurzus tárgyává teszik, illetve ha a politikai közélet szereplői képesek kitörni végre a rájuk erőltetett értelmezési keretekből.
Most ezeknek láthattuk apró jeleit.
*
Kétségbeesett kísérlet arra, hogy legalább a látszata meglegyen a szélesebb társadalmi párbeszédnek, az a 12 kérdésből álló kérdőív, amelyet az állampolgároknak két héten belül kéne visszaküldeniük a kormánynak az alkotmányozási célokat értékelve. Csak két érdekességet emeljünk ki: az egyik az a felvetés, hogy kapjanak-e plusz választójogot a gyermekes szülők. A 21. században ennyire nem érteni, hogy mit jelent az egyenlő választójog, önmagában is minősít. A másik skandalum, hogy a volt szocialista házelnök nem egyszerűen azt vállalta, hogy részt vesz az alkotmányozási vitában, de hajlandó volt a nevét adni ilyen kérdésekhez is – s ez visszamenőlegesen is megkérdőjelezi a felkészültségét.
