A baloldal válságáról és esélyeiről, II.
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. február 21. hétfő, 06:45
A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején úgy tűnt, a baloldali politika megtalálta a megoldást, képes volt megfogalmazni jelentős társadalmi támogatottságot évező ideológiát és politikát. „Harmadik út” volt a neve annak a baloldali ideológiának, amely igyekezett alkalmazkodni a változó világhoz, az egyre erősebben globalizálódó gazdasághoz, a mélyreható társadalmi átalakulásokhoz, s ennek jegyében egyfajta szintézisét kínálta a kapitalizmusnak, a piacgazdaságnak és a társadalmi igazságosságnak. Ugyanakkor a „harmadik út” meg akarta haladni a jobb- és baloldal szembeállítását, „új közepet” akart létrehozni a társadalomban, s ennek érdekében a jobboldali gazdaságpolitikát baloldali társadalompolitikával igyekezett társítani. Azt hirdette, hogy a társadalmi jólét elsősorban a növekedésen, a vállalkozásokon keresztül biztosítható, ugyanakkor azonban az államnak is jelentős szerepet szánt ebben a folyamatban, ennek irányításában. Úgy gondolta – és ez később végzetes tévedésnek bizonyult −, hogy a gazdasági növekedés magával hozza majd a társadalom egészének a modernizációját. Ebben a rövid írásban nincs mód – és szükség sem − a „harmadik út” részletes elemzésére, mégis érdemes néhány olyan mozzanatra felhívni a figyelmet, amelyek jelzik, hol kereste ez az irányzat a baloldali politika megújításának a lehetőségét.
A „harmadik út” ideológiája és politikája több lábon állt. Egyrészt a középpontba állította az esélyegyenlőséget, amit két irányból közelített meg. Azoknak a társadalmi rétegeknek, csoportoknak az esetében, amelyek társadalmi helyzetükből következően képtelenek élni az esélyegyenlőséggel, megfontolandónak és követendőnek tartotta a pozitív diszkrimináció elvét. Ugyanakkor azonban az esélyegyenlőséget szorosan összekapcsolta az egyéni felelősség kérdésével. Azt hangsúlyozta, hogy bizonyos mértékig mindenki felelős a saját sorsáért, társadalmi helyzetéért, s ezt a felelősséget mindenkinek tudomásul kell vennie. Ez a felelősség azonban nemcsak önmagunkkal, hanem az állammal és a szűkebb társadalmi környezetünkkel szemben is fennáll. Azaz, a „harmadik út” nemcsak támogatta a társadalom perifériájára szorultakat, hanem meg is követelt tőlük bizonyos magatartási mintákat, illetve ezek követését. Másrészt – és ehhez kapcsolódóan – a „harmadik út” nagy hangsúlyt helyezett a közösségekre. Miközben folyamatosan nyomatékosította, hogy a globális világban egyre korlátozottabb a nemzetek érdékérvényesítő képessége, különös fontosságot tulajdonított a (helyi) közösségeknek. Elsősorban azért, mert ezekben a közösségekben látta azt a „helyet” és azt az eszközt, ahol és amellyel ellene lehet hatni, meg lehet akadályozni a társadalmi kirekesztést. A „harmadik út” ugyanis úgy tekintett a (helyi) közösségekre, mint ahol megnyílik a tér, megnyílnak a lehetőségek az egyének és csoportok közötti ésszerű, konstruktív együtt-és összeműködés előtt. Végül pedig azt is meg kell említeni, hogy a „harmadik út” minden korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonított az oktatásnak, annak, hogy olyan képzettséget biztosítson a társadalom minden rétege és tagja számára, amely versenyképessé teszi őket a nagymértékben megváltozott, átalakult munkaerőpiacon.
Ma már, visszatekintve, jól látszik, hogy a „harmadik út” viszonylag gyorsan elvesztette vonzerejét, s a korábbiaknál is súlyosabb problémákat hagyott a baloldali gondolkodásra. Leginkább talán azért, mert jelentős diszkrepanciák alakultak ki az ideológia, az elképzelések és a gyakorlati politika között. Ahogy az egyik angol elemző szellemesen megfogalmazta, a „harmadik út” sokak számára olyan volt, mint a Loch Ness-i szörny: mindenki hallott róla, de valójában senki sem tudta, mi is az. Ugyanakkor a „harmadik utat” szenvedélyesen utasította el mind a hagyományos bal-, mind pedig az új jobboldal. Akárhogyan is értékeljük azonban ezt az ideológiát, valamint a rá épülő politikát, egy biztos. Nevezetesen az, hogy a „harmadik út” sikere, majd visszaszorulása jelentősen felerősítette a baloldali pártokon belül a „tradicionalisták” és a „reformerek” közötti ellentéteket. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy megjelentek baloldali populista pártok, amelyek elzárkózást és protekcionista gazdaságpolitikát hirdettek. Hanem elsősorban abban, hogy újra fellángoltak a jövővel, a baloldali politika visszaszorulásának okaival kapcsolatos kérdések. Mi a helyes stratégia: a további modernizálódás, a baloldali politika és ideológia folyamatos kiigazítása, esetleg radikális megújítása, avagy vissza kell fordulni a hagyományos baloldali értékekhez? A tradicionalisták Angliában azt vetették a „harmadik út” szemére, hogy elbizonytalanította a Munkáspártot abban a tekintetben, kit is kellene képviselnie. A liberális piacgazdaság értékeinek az előtérbe helyezése azt eredményezte, hogy a Munkáspárt elveszítette hagyományos nyelvét és kultúráját, elidegenedett attól a társadalmi környezettől, amelyen belül kialakult, és így elvesztette azt a képességét, hogy annak a társadalmi osztálynak a keretein belül újuljon meg, amelynek születését köszönhette. (Hogy aztán ez a társadalmi osztály egyáltalán létezik-e még, arról persze hallgattak a kritikusok). Németországban pedig azzal érveltek az ellenzők és kritikusok, hogy nem lehet tudni, miképpen gondolkozik a „harmadik út” a jóléti államról, szerepéről, funkcióiról. A jóléti állam jelenti-e a gazdasági nehézségek okát, mert fékezi az egyéni vállalkozókedvet, kreativitást, nem kedvez az öngondoskodásnak, vagy éppen fordítva, a jóléti állam képes ellensúlyozni a társadalmi polarizációt, képes elősegíteni az esélyegyenlőség érvényesülését, képes hozzájárulni a társadalmi integráció megvalósulásához? S az is megfogalmazódott, gyakran igen éles formában, hogy a reformerek képtelenek elérni a baloldal hagyományos támogatóit, így ezek politikailag egyre inkább passzívvá válnak, kivonulnak vagy kiszorulnak a politikai térből. Nem tudta és tudja megválaszolni a társadalmi igazságosság alapvető kérdéseit, nem tud biztonságot, perspektívákat nyújtani a társadalom peremére szorultaknak, a már generációkon keresztül ott élőknek, és nem tudja megmondani, mi tartja össze vagy minek kellene összetartania az egyre inkább polarizálódó és fragmentálódó társadalmat, mi működteti a demokráciát.
A baloldali gondolkodás és politika igazi problémáját az jelenti, hogy ezekre a kérdésekre, s általában az utóbbi évtizedek mélyre ható társadalmi átalakulásaira eddig még nem sikerült koherens és széleskörű támogatottságot élvező válasz(oka)t adni, illetve alternatívát megfogalmaznia. Ugyanakkor tévedés lenne azt állítani, hogy ne lennének ezzel kapcsolatban megfontolandó felvetések, gondolatok, elképzelések. Olyanok, amelyek megvitatását a hazai baloldal sem kerülheti meg (még akkor sem, ha ezen témák némelyike már felbukkant az itthoni vitákban is).
Az egyik gyakran felvetődő kérdés, hogyan és milyen megoldásokat tud kínálni a baloldali politika, amelyek képesek mérsékelni a társadalmi kockázatokat, s növelik az emberek biztonságérzetét, s általában a társadalmi biztonságot. Ez a probléma különös erővel bír a nagymértékben differenciált mai, későmodern társadalmakban, amelyek szerkezete jóval összetettebb, mint korábban, és egymástól lényegesen eltérő érdekek, értékek és világnézetek egyidejű jelenléte jellemzik őket. Ebben az összefüggésben is felvetődik az állam szerepének újragondolása – de nem annyira a központosítással, mint inkább a decentralizációval kapcsolatban. Nyilvánvalóan fontos, s ennek megfelelően sokat vitatott kérdés a társadalmi igazságosság és egyenlőség kérdése. Az ilyen jellegű, különböző témákra, illetve társadalmi területekre irányuló felvetéseket hosszan lehetne sorolni.
Open minded encounters (Dave & Inocuo, Barcelona) – flickr/Dr Case
A talán legsürgetőbb probléma azonban a baloldali politika társadalmi bázisának a tisztázása, annak megvitatása, végiggondolása, hogy a társadalom mely rétegei lehetnek a megreformált baloldali gondolkodás elkötelezett követői. Ezzel kapcsolatban különböző, de egymást kiegészítő megközelítések rajzolódnak ki. Egyrészt vannak, akik amellett érvelnek, hogy bár a hagyományos értelemben vett munkásosztály a mai, posztindusztriális világban feloldódik, átalakul, vannak olyan társadalmi rétegek, amelyek az ipari termelésben dolgoznak, és amelyeknek továbbra is fontos vonatkoztatási pontot jelentenek a klasszikus baloldali politika témái, ezért meg kell találni az ezekhez a rétegekhez vezető utat. Ezt az érvelést egészítik ki azok a felvetések, amelyek szerint a baloldali politika nem tehet le a társadalomtörténeti értelemben vett „kisemberek” politikai képviseletéről. Ugyanakkor egyre erőteljesebbek azok a hangok, amelyek azt mondják, hogy a baloldali politikának csak akkor van esélye, ha képes maga mögé állítani a „társadalmi közepet”. És itt nem egyszerűen a középosztályról van szó, hanem sokkal inkább a konstruktív baloldaliság alapelveinek az elfogadtatásáról. Arról, hogy a baloldali politikának és gondolkodásnak meg kell győznie a társadalmat, hogy a szociális igazságosság elválaszthatatlan a társadalmi innovációtól. Arról, hogy újra fel kell mutatnia a politika morális autoritását. Arról, hogy a baloldali politikát a társadalom egésze iránti felelősséget felvállaló, morálisan érzékeny polgárság a sajátjának tekintse. Ennek a politikának a felelősségre, a szabadságra, a szolidaritásra, a tudás és az egyéni teljesítmény elismerésére kell épülnie. El kell köteleznie magát a demokrácia és progresszió mellett, harcolnia kell a szegénység ellen, ki kell állnia a társadalom perifériájára szorultak mellett, előtérbe kell állítania az oktatást és a kulturális modernizációt, újra kell gondolnia a munkahelyek teremtésének a lehetőségeit, s általában a munka szerepét a késő modern társadalmakban, törekednie kell a széleskörű társadalmi biztonság megteremtésére, a tényleges esélyegyenlőségre, szem előtt kell tartania a társadalmi igazságosság elvét, s mindenekelőtt morális alapokra kell állítania a politikát. Azaz átfogó víziót, perspektívát, és tényleges, gyakorlati alternatívát kell nyújtania a populista és nemzeti keretekben gondolkodó jobboldali politikával szemben.
