rss      tw      fb
Keres

Caligula lovai



A múlt század közepén Robert K. Merton arra a következtetésre jutott, hogy egy sokaság csak akkor alkothat társadalmat, ha az egymással kapcsolatba lépő egyének közös értékeket vallanak. E nélkül – írta – létrejöhetnek ugyan viszonyok közöttük, de társadalom nem jöhet létre.* Ha Mertonnak igaza van, akkor nem beszélhetünk magyar társadalomról. Országról, amelyet az állam intézményei és a külső erők úgy tartanak egyben, mint a vizet a pohár, arról igen, de társadalomról nem. Gombár Csaba is valószínűleg csak a vágyait írta le, amikor úgy vélte, hogy a társadalom nem eshet szét. Lehet, hogy csak „értelmiségi duma”, de a gyakorlati következményeket tekintve nagyon nem mindegy az, hogy eleve létezőnek tekintjük a társadalmat, ahogy például Gombár teszi, vagy olyannak, amit folyton létre kell hozni. Merton, szerintem, az utóbbihoz áll közelebb.

A magyar értelmiség jelentős része már régóta süket azokra a – ahogy Gombár fogalmaz – „tudálékos” „fogalomértelmező vitákra”, amelyekben szembenézhetne a saját korlátoltságával. A legtöbben a „szakmaiság” bástyái mögé vonulnak vissza, és azt hiszik, hogy amit és ahogyan a saját szakterületükön tesznek-vesznek, annak semmi köze a többi emberhez, vagyis semmi köze a társas viszonyok minőségéhez, sem pedig ahhoz, hogy lesz-e belőlük társadalom. Sokan nem szeretik, ha kétségeket ébresztenek bennük azokkal a soha végig nem gondolt evidenciákkal szemben, amelyekre a gondolkodásuk és a mindennapjaik épülnek. Az egyik ilyen az a lila köd, ami a társadalom fogalma körül lebeg. Ez persze nem egy szakcikk, ezért csak a szükséges mértékben fárasztom a kedves olvasót „értelmiségi dumával”, és azt is csak azért, mert gyakorlati következményei vannak.

Javaslom, hogy ne tekintsük a társadalmat valamiféle eleve és „akár akarjuk, akár nem” létezőnek, inkább tekintsük olyasminek, ami csak és kizárólag az egyének cselekvései révén létezik. Olyasminek, amiben mindaz eltűnik és értelmetlenné lesz, amit a tettek nem újítanak meg, a gondolatok, az egymásra tekintések, szóval mindaz az interakció, amelyek vagy létrehoznak társulásokat és ezek révén a társulásokból álló társulást is, vagyis azt, amit társadalomnak nevezünk, vagy nem hoznak létre ilyeneket. A társadalom csakis az egyének cselekvéseiből és azok következményeiből áll, semmi másból. Ezek a cselekvések azonban nem közvetlenül alkotják meg a társadalmat, csak azokat a társulásokat hozzák létre, amelyek átláthatóak, körülhatároltak, és szembe is fordulhatnak egymással, amelyek küzdelme és értetlensége nem szétzilálja a társadalmat, hanem lehetetlenné teszi a létrejöttét. Amit az állam a maga hatalmával és kényszereivel összetart, az még nem társadalom. Az államhatalmi szervezetekben dolgozók cselekedetei csak egyetlen hullámát alkotják annak a cselekvésfolyamnak, amelyből esetleg társadalom lehet. Azonban nem az azonos hitekből és az egyforma cselekvésekből lesz a társadalom, vagyis nem abból, ha valamennyi társulás ugyanolyan. A homogenitás elpusztítja a társadalmat, lehetetlenné teszi az újraalkotását, mert csak reprodukciót tud elképzelni, vagyis egy állapot pontos másolatát akarja létrehozni. Nem véletlenül próbálkozott meg minden totális diktatúra az uralma alatt álló területen a társulások homogenizálásával, azt ugyanis könnyebb másolni. Tudják, mint a tömegtermelésben, ahol minden eltérés hibának minősül. A társadalom elengedhetetlen, de nem elégséges feltétele a sokféleség. Nem jöhet létre ugyanis társadalom a sok különféle társulásból, ha nincs közöttük mindannyiuk által elfogadott közvetítő értékek és normák sokasága. Ezek teszik ugyanis lehetővé, hogy ne álljanak háborúban egymással. Magyarországon jelenleg nincs társadalom, és nincs nemzet sem, csak egymással harcban álló csoportok vannak. Az sem tűnik kielégítő magyarázatnak, hogy csak a politika szakította szét a társadalmat és állította egymással szembe az egyéneket. Nem kétséges, sokat tett érte, hogy minél élesebbek, kibékíthetetlenebbek legyenek az ellentétek. Ez ugyanis táplálja a Fideszhez és a Jobbikhoz hasonló pártokat, mégsem ők hozták létre, csak felismerték és tisztességtelenül kihasználták az ellentéteket. Azokat mi mindannyian hoztuk létre és mindannyian tartjuk fenn!

Az értelmiségnek kitüntetett felelőssége volt és van ebben a társadalomnélküli állapotban. A közvetítők kimunkálása, elfogadtatása, életben tartása ugyanis az értelmiség feladata. Neki kell választania a közvetítők közül, más lehetősége nincs is. Megteheti ugyan, hogy a szakmája sáncai mögé vonul vissza, úgy tesz, mintha semmit sem tenne. Mégis, ahogyan a szakmáját műveli, bármi legyen is az, amilyen értékeket érvényre juttat benne, az az ő a választása. Emberivé, vagy éppen megalázkodássá, netán megalázássá alakítani a mindennapokat, az pontosan az a választás, amiről beszélek. A választásnak különféle módjai és útjai vannak. Az értelmetlennek látszó „értelmiségi duma” ezek közül nem a legfontosabb, de mégiscsak ki kell mondani, tisztán megfogalmazva, hová vezetnek a különféle választott cselekvések. A jelenlegi politikai hatalomnak a filozófusok ellen intézett támadása azt mutatja, hogy „a párt” a saját politikai érdekei szerint maga akarja meghatározni a közvetítő értékeket. A politikusok azonban, akik többnyire maguk is értelmiségiek, vagy valamikor azok voltak, nem vagy csak alig alkalmasak erre a feladatra. A demokráciákban a politikusok az értelmiség által kidolgozott értékeket veszik át és használják. A Fidesz most arra tesz kísérletet, hogy megfordítsa a folyamat irányát, és a politikusok, közülük is a legfőbb és a legegyetlenebb határozza meg az értékeket, és az értelmiségnek nem is lesz más dolga, mint cizellálni és dekorálni az általa mondottakat. Jól ismert séma, amelyhez azonban mégis kellenek értelmiségiek. Caligulának minden uralkodásakor lovakra van szüksége, akiket bevezethet a tudomány palotáiba, hogy ott úgy bánjanak velük, mint a legbölcsebb tudósokkal.


The Ruins of Caligula’s Palace – flickr/wfbakker2 

Caligula lováról Suetoniusnál lehet olvasni. Az eredeti történet is tanulságos, nekem mégis inkább az a cetli jut eszembe róla, amit levéltárosként, még a rendszerváltás előtt tettem el gondosan. Egy egykori kommunista politikus személyi hagyatékát kellett rendeznem, és a sok, számomra jelentéktelen papír között megakadt a szemem egy fecnin, egy lap letépett sarkán, amin ceruzával a következő megjegyzés állt:

„Rákosinak nem volt lova és nem volt szenátusa, hogy kinevezhesse a lovát szenátornak, de volt öccse és volt akadémiája.”

Az most mellékes, hogy Caligula nem szenátornak, hanem consulnak akarta kinevezi a lovát, mert ebben a megjegyzésben, amit feltehetőleg jóval Rákosi bukása után vetett papírra a szerzője, benne van szinte minden, amit a tudós és a diktátor viszonyáról tudni lehet. Nem a nepotizmus a lényeg, sőt, az inkább félrevezető. Sokkalta fontosabb, hogy a nagy vezérek mindig nagy tudósnak is hitték magukat, éppen ezért azokat, akik valóban tudósok voltak, csak akkor tűrték meg, ha alárendelték magukat nekik. Orbán például nem tűri meg a liberális filozófusokat, aztán nyilván következnek a szociológusok meg a pszichológusok és így tovább, sorban. Aki viszont hajlandó meghajolni, bármilyenek legyenek is a képességei, abból akár még consul is lehet egyszer.

A politikai és a gazdasági hatalom ereje és agresszivitása növeli a szervilitást, amely megjelenhet hitként és megjelenhet számításként, vagy akár közömbösségként, sőt még realitásérzékként is. Ezek persze nem eleve jelentenek szervilitást, de attribútumai annak. Az agresszív és konfrontatív hatalom saját realitást hoz létre, olyat, amely csak akkor tud létezni, ha eléggé sokan vannak, akik kétségbevonhatatlannak tartják és alávetik magukat neki. E tekintetben Fischer Ádámmal értek egyet, aki így írt nemrég: „És azt sem fogadom el, hogy legyek realista, vegyem tekintetbe, hogy Bayer kizárása a szélsőjobboldali erőket erősítené, akik ellen össze kell fognunk. Aczél György is azzal érvelt annak idején, hogy nézzünk rá a térképre...” A kérdés szerintem is az, akarjuk-e, hogy ennek a hatalomnak a valósága a miénk is legyen, vagy nem akarjuk. Lehet azt mondani, hogy igen, hogy „amíg engem nem érint, addig minden rendben van”, a lényeg, hogy „én kapjak elég pénzt, nem számít, ha mástól el is veszik”. Ez a magatartás azonban nem közvetítő, hanem elkülönítő értékeket hoz létre. Sokan választották ezt az utat a mai Magyarországon. A hatalmat kiszolgálni itt mindig is gyümölcsözőbb és persze kényelmesebb is volt, mint kritizálni és szembefordulni vele. A szakmai tisztességtelenséget pedig Európának ezen a részén alig-alig ítéli el a közvélekedés, legfeljebb annyit mond rá: „ügyes!” Ezért aztán, amikor megjelenik egy újabb Caligula-jelölt, akkor egy egész ménesből válogathat.


Krémer Ferenc                   


  * Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Osiris, Budapest, 2002, 223. p.
**„…egészen jól érzem magam. Zenészként is, sőt, kicsit még jobban, mint tavaly ilyenkor, ugyanis ki fogják egészíteni a költségvetésünket.” – mondta például Kocsis Zoltán a Spiegelnek adott interjújában, valamivel később pedig még hozzátette: „Az aktuális kormány kedveli [Schiff] Andrást, ez a kormány nem ördögökből áll. A külföldi sajtóban ördöginek látszik, de nem az, ez egy abszolút demokratikus kormány. Nem igaz, hogy a többség fél, senki nem fél.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!