A kettős állampolgárság és a kulturális nemzet
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. március 08. kedd, 06:05
A kettős állampolgárság körüli viták lényegét – legalábbis számomra − legpontosabban Lendvai L. Ferenc világította meg. „Hogy egy állampolgárnak jár szavazati jog, az eléggé természetes, akkor is, ha külföldön él. Habár ezt normális esetben úgy kell érteni: ha ideiglenesen külföldön él. De miért kell magyar állampolgárság egy szomszéd államban élő magyarnak? Azért, mert ő úgymond a magyar nemzet tagja. És miért tagja a magyar nemzetnek? Mert magyar etnikumú.” Fogalmazzunk egyszerűbben: a kettős állampolgárságról szóló törvény értelmében a magyar állampolgárság etnikai hovatartozás kérdése, függetlenül attól, hogy valaki hol él. Ez a felfogás több fontos, további kifejtést igénylő kérdést vet fel.
Nézzük mindenekelőtt az etnikai hovatartozás kérdését. Anélkül, hogy itt részletesebb elméleti fejtegetésekbe fognék vagy definíciókat ismertetnék, elégedjünk meg azzal, hogy röviden felsoroljuk az etnikai összetartozás, más szóval az etnicitás fogalmának, koncepciójának a társadalomtudományokban (és részben a politikában) általánosan elfogadott és használt kritériumait: (a) a közös származáson alapuló összetartozást, azonosságtudatot, (b) a közös nyelvet, (c) a közös kultúrát, valamint (d) a közös eredetet alátámasztó ideológiát. Ezeknek a tényezőknek az együttese az, ami az adott csoportot belülről összetartja, kifelé pedig más csoportoktól elhatárolja. Nincs szükség elmélyültebb elemzésre ahhoz, hogy megállapítsuk, a kormány nemzetfelfogása pontosan ezeken az ismérveken nyugszik, azaz a nemzetet etnikai közösségnek tekinti. Ezért beszél a törvény „leszármazásról”, s ezért tekinti döntőnek a magyar nyelvtudást. Van itt azonban még egy mozzanat, amelyre − egy kis kitérő során − fel kell hívni a figyelmet. A törvény szövegében szerepel az a megfogalmazás is, amely szerint „kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt vagy valószínűsíti magyarországi származását”. Ez a kitétel ellentmondani látszik az etnikai közösség előbb említett elvének, mivel értelemszerűen magában foglalja a magyarországi nemzetiségeket is. Ez a megfogalmazás ugyanis nem tud mást jelenteni, mint hogy „Magyarországon született”, s ez nyilván azokra is vonatkozik, akik magyarországi szlovák, német stb. családokba születtek. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy mire irányul, milyen funkciókat tölt be a magyarországi kitétel? A kérdés persze nem túl bonyolult, de annál nagyobb a szimbolikus politikai jelentősége. Nyilvánvalóan magyarországi származású ugyanis az, aki mondjuk 1902-ben, a ma Szerbiához tartozó dél-bánáti Károlyfalván (Banatski Karlovac), vagy 1939-ben Kassán, vagy 1943-ban Csíkszeredában született – hogy csupán három véletlenszerű példát említsek. Ha most ezek az emberek, illetve ezek leszármazottai magyar állampolgárok lehetnek, akkor ennek a ténynek – minden szándéktól függetlenül – van egy elgondolkoztató üzenete. A magyar állampolgárság megszerezhetősége ugyanis azt jelenti, hogy ezen a módon kiiktatódik a trianoni békeszerződés, és helyreállítódik az egykori „Nagy-Magyarország” – legalábbis virtuálisan, vagy szimbolikusan, de jogi, törvényi eszközökkel. A magyar állampolgárság felajánlása ugyanis nemcsak azzal a következménnyel jár, hogy lesznek román-magyar, szerb-magyar, szlovák-magyar stb. kettős állampolgárok, hanem azt is jelenti (vagy elsősorban azt), hogy Károlyfalván, Kassán, Csíkszeredában, azaz az egykori Magyarország „elcsatolt” területein újra magyar állampolgárok élnek. Olyan magyar állampolgárok (is), akik maguk soha nem éltek semmilyen Magyarországon sem, legfeljebb (és esetleg csak néhány évig) a szüleik vagy nagyszüleik. Most azonban számukra is megadatott a „hazatérés” lehetősége, a kormány számára pedig az egykori magyar területek összekapcsolásáé. Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy a kormány ebben a tekintetben rébuszokban beszélne. Semjén szerint az állampolgárság megadása „lehetővé teszi a kulturális-nyelvi-történelmi sorsközösség mellett a nemzet közjogi egyesítését is”. Sőt, arra is felhívja a figyelmet, mennyire fontos, hogy „magyar etnikai alapú pártok ott legyenek a környező országok törvényhozásában”. Ezeket az üzeneteket csak az nem érti meg, aki nem akarja megérteni.
De térjünk most vissza az etnikai hovatartozás előbb említett ismérveihez. Elsősorban azért, mert ezek a pontok önmagukban és egymás összefüggésében is értelmezésre szorulnak. Tekintsünk most el a közös származás és eredet körül az utóbbi időkben kirobbant vitáktól, a közös nyelvtől – amivel kapcsolatban Semjén miniszterelnökhelyettes fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „Szomorú szívvel, de tiszta szemmel és ésszel ki kell mondani azt, hogy nem minden magyar, ami magyar nyelven van” (sic!) –, a közös identitástól − amelynek persze sokféle értelmezése lehetséges −, s vessünk egy rövid pillantást a közös kultúra elképzelésére. Már csak azért is, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban bukkan fel a kulturális nemzet fogalma. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Sólyom Lászlót, aki a magyarság többközpontúvá válásáról, „az egyes nemzetrészek önálló fejlődéséről” értekezett, majd azt a megállapítást tette, hogy „a kulturális értelemben vett nemzet a magyarság, mint nyelvi, történelmi és kulturális közösség egységét és fenntartását jelenti”. Kérdés azonban, hogy hol, milyen szinten, melyik perspektívából lehet megfigyelni, hogyan kell/lehet értelmezni a magyarság „történelmi és kulturális közösségét”, egységét? Mindenekelőtt világosan kell látni, hogy a „magyarság” – de ez általában más nemzetekre is igaz – sem történelmileg, sem kulturálisan nem egységes, nem homogén. Éppen ezért csak szimbolikus értelemben lehet a magyar kultúráról beszélni. Hangsúlyozni kell, hogy a magyarországi magyar társadalomnak, de még inkább általában a magyarságnak nagyon eltérőek, gyakran egymásnak ellentmondóak a történelmi tapasztalatai, eltérő, differenciált az emlékezete, és eltérő a kultúrája is. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar társadalomnak, illetve a magyarságnak ne lennének közösen birtokolt tapasztalatai, emlékei. A közösen birtokolt azonban nem egyenlő az egyformasággal, az azonossággal, a homogenitással. Hogy csak egyetlen példát említsek: a szomszédos országokban élő magyarok jelentős részének közösen birtokolt tapasztalata, emléke, hogy különböző időszakokban hátrányosan megkülönböztették, megalázták vagy meghurcolták őket magyarságuk okán. De ezeket a történéseket számos oknál fogva különböző módon tapasztalták meg, ennek megfelelően különböző módokon emlékeznek rá, eltérő tanulságokat vontak le belőlük, eltérő módon építették be az élettörténetükbe. Ha ezeket a különbségeket figyelmen kívül hagyjuk, s általában a magyarság elnyomásáról vagy üldöztetéséről beszélünk, akkor éppen a történelem lényege, pluralitása sérül.
Hasonló a helyzet a közös kultúra mítoszával is. A kérdés ebben a tekintetben az, milyen értelemben beszélünk itt kultúráról? A jelenlegi diskurzusban jól megfigyelhetően három összefüggésben van szó kultúráról. Egyrészt a magyar, a nemzeti kultúra a magas kultúrát jelenti – irodalmat, zenét, képzőművészetet, esetleg tudományt. Ezen a téren azonban jószerivel semmiféle egységről sem beszélhetünk, folyamatosan dúl a harc a különböző hagyományok, irányzatok, esztétikák és ideológiák között – különösen az irodalom területén. Másrészt a magyar, a nemzeti kultúra bizonyos kulturális, történelmi hagyományok kiválogatását, stilizálását jelenti – elsősorban a népi kultúra idealizálását. Végül, van egy harmadik szint is, a kultúra antropológiai fogalma, amely a mindennapi élet kulturális gyakorlatát, „a magyar gasztronómiától a köszönés sajátosan magyar gesztusrendszeréig sok mindent” tartalmaz. Akármelyik szintről van is szó, mindegyiket a sokféleség, a tagoltság, a rétegzettség jellemzi. De pontosan ez az az ok, ami miatt a kormányzat minden erővel valamiféle egységes, értsd, homogén magyar kultúrát igyekszik megteremteni, ahogyan újraírja a történelmet, mítoszokat, narratívákat, rítusokat gyárt, amelyek legfőbb célja – a kötcsei beszéd szellemében – a kulturális egyneműség, egy ideologizált nemzeti kultúra megteremtése. A cél, a kulturális sokféleség felszámolása. Mégpedig azért, mert a kormány filozófiájában a kulturális egyneműség jelenti a nemzet mint politikai közösség alapját. Innen pedig már csak egyetlen lépés, hogy a nemzet, a magyarság sokak számára esszenciális valóságként, sőt, valamiféle eredendő, meg- és kikerülhetetlen mitikus sorsközösségként tételeződjön.
Dead End – flickr/Olfert
Azonban pontosan itt rejlik ennek a szemléletnek, nemzetfelfogásnak a tévedése. Önmagában az, hogy vannak (talán nem is kevesen), akik érzelmi közösséget éreznek, kulturális azonosságot tételeznek más országokban élő magyarokkal, vagy általában a magyarsággal, nem okoz, nem jelent semmiféle konfliktust. Konfliktusok akkor keletkezhetnek, amikor ez az érzelmi közösség, illetve az etnikai hovatartozás válik a politikai közösség alapjává. Emocionális és/vagy etnikai összetartozásra, annak ideológiailag megalapozott tudatára azonban nem lehet modern politikai közösséget építeni. Egyrészt azért, mert – amint arra Ernest Gellner, Benedict Anderson és mások már korábban rámutattak – a modern nemzetállam éppen az etnikainak tartott, illetve egyes csoportokat jellemző kulturális sajátosságok meghaladásával jött létre. A modern nemzet territoriális politikai közösség, s mint ilyen nem lehet egyenlő egyetlen etnikai csoporttal. Ezt a territoriális közösséget az együttélés, a belőle fakadó konfliktusok, a benne gyökerező közös tapasztalatok és élmények, a közös jogok és kötelességek, a közös jövőkép, a közös alapértékek és normák tartják össze, nem pedig valamiféle imaginárius kulturális, etnikai azonosság. Egyszerűbben fogalmazva, az a tény, hogy valaki, aki Ausztráliában, az Egyesült Államokban, Szerbiában vagy Romániában él, s magát magyarnak tartja, nem jogosíthatja fel őt Magyarországon gyakorolható politikai jogok birtoklására. Egyszerűen azért, mert nem ennek a politikai közösségnek a tagja. Máshol él, máshol szocializálódott, más társadalmi, gazdasági problémákkal kell szembenéznie, más emberekkel kell össze- és együttműködnie, s éppen ezért semmi sem indokolja, hogy itt, egy számára idegen országban gyakorolja a választójogot – még akkor sem, ha felmenői egykor magyar állampolgárok voltak, s az illető jól tud magyarul. Ezek a mai politikai közösség, annak működése szempontjából érdektelen szempontok. Az a nemzetpolitika, amely minderről nem vesz tudomást egy elképzelt közösséget ruház fel politikai jogokkal, miközben – talán akaratától függetlenül is – kizárja a nemzetből mindazokat, akik az etnikai, kulturális kritériumoknak nem felelnek meg. A vérszerinti származás elve, a kulturális homogenitás és azonosság elképzelése, s ezeknek az eszméknek a politikai közösségre való alkalmazása nem nemzeti egységet eredményez – amint azt a kormánypárti politikusok hangsúlyozzák −, hanem egy be- és elzárkózó társadalmat, amely előtt ennek következtében bezáródnak a modernizáció útjai.
