rss      tw      fb
Keres

Boldog új népet!

Boldog új népet!           


A Komód Színházat Nemes-Nagy Ágnes egykori lakásában nyitotta meg néhány punnyadatlan fiatal, akik akkor még valószínűleg nem is sejtették, hogy a teátrum neve egyszer majd összefonódik Hofiéval, a négyes metróéval (így, csupa kis betűvel, a magyar közállapotokat jellemző abszolút köznévként) és nem utolsó sorban a magyarság nemzedékeken átívelő teremtő erejével, ami – mint az alábbi példa is mutatja – van neki. Ahogy a homofób legtöbbször látens meleg-gyanús (mármint szerintem), a becsületességét hangsúlyozó nemzet jó eséllyel becsületdeficites. Ettől még lehet hagyománytisztelő (sőt -követő) és egyben kreatív, mert a kreativitás nemcsak a nyelvünket nem beszélő nyugatiak sajátja, van belőle bőven itt is. Legfeljebb az élet más területein, vagy helyesebben fogalmazva, máshogy érvényesül.

A Komód Színház részben befogadó színház, részben saját társulatuk darabjait játsszák. Van köztük ilyen is, olyan is. A Kétútköz például figyelemreméltó és rövid. Annyira rövid, hogy utána még sétára is van idő. Először a Joliot Curie térről lefelé a Déliig, aztán a Blahától a Keletiig, ha az embernek éppen buszozni van kedve és történetesen onnan indul a busza.

A Roncsderbyt, a Madách Kamarában még Psota Irén által játszott remek monodrámát sosem felejtem el. Elég, hogy az ment ki a fejemből, kinek adtam kölcsön a felvételét. A magányról szólt, vagy leginkább arról. Az első pesti lakásomba valamikor a kilencvenes évek közepén becsöngetett egy lány, akit előző nap ismertem meg egy házibuliban: talán ha pár mondatot váltottunk. Udvarias volt, az ajtónyitás után azonnal közölte, hogy nálam fog lakni, mert szakított a barátjával, és a szüleiből is elege van. Mondtam, hogy jó, és becuccolt. Könnyen ment, bőrönddel érkezett. Mindig gyakorlatias barátaim voltak. Reggel dolgoznom kellett. Kezébe adtam a Roncsderbyt, és otthagytam. Megnézte, estére megérlelődött benne az öngyilkosság gondolata. Mindenkire másként hat a művészet.

A Kétútköz is a magányról szól, de reménykeltőbb, és vasútállomáson játszódik. Nem is állomáson, egy mellékvonal megállóhelyén. Központi alakja keresztrejtvényt fejt, mert így legalább kérdez tőle „valaki” valamit. Megrázó gondolat. Megrázó, mint az áram.

Az áram, ami gépeket mozgat. Autót is. Villannyal működő autót. Olyat, amit időnként fel kell tölteni. Pénzért. Vagy ingyen, ha követjük a köztől való lopás hagyományát. És követjük.

A Keletihez érve, építési területen kellett áthaladnom. A lezárt rész közepén keresztülléptem egy sárga hosszabbító kábelt, s érdeklődő típus lévén, megnéztem, honnan hová vezet. A kerítés mögül jött ki, és egy sofőröstül ott várakozó autóban ért véget. A személyautó vezetője nemcsak az időt töltötte ott.  Meg se lepődtem, épp előző nap ütötte meg a fülemet Hofi Géza új népért való fohásza. Hofi jól ismerte a helyet, ahol élt. Csak abban tévedett, hogy azt hitte, a nép megváltozhat.




Pofátlanul magas

Bíró nem politizál, ellenben hall jó történeteket, mi több remek pénzszerzési ötleteket, amelyek megvalósításához nem is kell más, csak ismeretség és a minimális tisztesség hiánya. Ja igen: ezen kívül megfelelő vezető pozíció.  Ha mindez rendelkezésre áll, hozzákezdhetünk a „hogyan nyerjünk vesztes perből pénzt könnyen és gyorsan?” elnevezésű projekt megvalósításához. Valahogy így: Költségvetésből gazdálkodó szervezet vezetőjeként indítsunk sajtópert, bízzunk meg ismerős, megbízható ügyvédet, persze ne a saját nevünkben, hanem a szervezetében, hiszen ha a vezetőt sértik, sértik az egész kócerájt. A megbízási díjat állapítsuk meg jó magas összegben, aztán ha nyerünk, ha nem, a cégünk fizet. A pénzen lehet osztozni. Az ügyvédi díjakat nem terheli különadó. A manapság már sikkessé vált jelzőt nem ismétlem.



Divat

Tele a város hónaljkutyával. Téved, aki arra gondol, hogy a kar alól hosszan kicsüngő dús szőrzet jött újra divatba. Nem, arra még pár évet várni kell. Mint ahogy a bajuszra is, amitől rettegek, bár közelgő visszatérésének jelei már fel-feltünedeznek. Utcabélim évek óta rendületlenül hordja, pedig akkor se állna jól neki, ha férfi lenne. A Freddie Mercury Emlékkoncert ugyanakkor pregnánsan jelzi a jövőt. Jön a bajusz, ha tetszik, ha nem, figyeljék meg! Na de ez a kutya dolog! Először azt hittem, kicsi, tehát fiatal a jószág, azért került a vállon lógó falatnyi retikülbe. Pár hónaposan még annyira „hüjebénák”, hogy kín velük egy hosszabb út megtétele, így érthető, ha a gazdi szatyorba zárja őket. A harmadik hasonló esetnél azonban gyanút fogtam, és figyelmesebben megszemléltem a kis ártatlant. Ha az ártatlanság vélelme nem is, a fiatalságé megdőlt. Kifejlett állat nézett velem rég megszelídült farkasszemet. Figyeltük egymást, és kettőnk közül csak én tudtam, hogy ő, ez a helyes kis szőrös, mellhez tapadó izé átdefiniált egy fogalmat.



Jackpot

A tarhonyás hús nem az az étel. Egyrészt nem az, amiről írni érdemes, másrészt enni se nagyon vonzó, de ez szubjektív. Aztán mégis. Aztán mégis írástéma lett, ha nem is önmaga okán. Tündike tarhonyás húst rendelt. Az ő dolga, az ő élete, az ő étele. Közvetlenül a fólia felbontása után még nem is történt semmi szokatlan. Békésen eszegette. Talán emberi sorsokon gondolkodott közben, talán nem. Az alsóbb rétegekhez érve megtorpant. Felvonta szemöldökét, villájával érdeklődően a tarhonyába túrt, arca elzöldült és száját egy lágy, de hányásba hajló „ó” hang hagyta el. Ekkor látta meg a legyet. Már halott volt. Elsőre nem lehetett eldönteni, hogy a doboz lezárásakor érte a vég (fulladásos halál), vagy belefőtt az ételbe (főtt légy: különös kegyetlenség, vagy a szimpla tarhonyás húshoz képest bónusz). Tündike nem egy megalkuvó fajta. Telefonált. Megmondta, úgy egyenest bele a kagylóba, hogy ő nyert, szeretné a jutalmát. A szállítók készségesek voltak. Kérték, küldje be a legyet. Tündike úgy véli, fel akarják boncolni: ha halászlé van benne vagy nyomokban mogyorót tartalmaz, az ő állítása megdőlt. Késő bánat: óvatlanul kidobta az egészet, még a hívás előtt.



Cserni János                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!