A remény új politikája
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. június 10. péntek, 04:41
Az európai baloldal háttérbe szorulásának egyik leglátványosabb jele társadalmi bázisának, támogatottságának erőteljes visszaesése. Ez a nemzetközi trend egyrészt arra vezethető vissza, hogy a társadalmak egyre inkább megkérdőjelezték, vannak-e a baloldali, szociáldemokrata pártoknak világos elképzelései a mai, késő modern/globális/posztindusztriális világban való kormányzásról. Az elmúlt években ugyanis drámai módon vált nyilvánvalóvá, a baloldal hagyományos eszméi, megközelítései, világnézete, eddigi politikája képtelen válaszokat találni a 2007–2008-as pénzügyi, gazdasági válság következtében megváltozott világ problémáira, s ezáltal sokak számára elvesztette minden vonzerejét. Nincs ez másképpen Magyarországon sem, az MSZP saját vezetői szerint sem vonzó. Ezen a helyzeten nem lehet, nem fognak tudni változtatni a baloldali pártok – így az MSZP sem −, csak akkor, ha mélyrehatóan újragondolják világnézetüket, ideológiájukat, politikájukat, ha új ajánlatot tesznek. Ezt ugyan a világban már sokan megírták, ennek ellenére e téren a lényegi előrelépés még várat magára. Ugyanakkor van egy másik ok is, nevezetesen a késő modern társadalmak szerkezetében bekövetkezett elmozdulások, átalakulások, amelyre egyik korábbi írásomban már utaltam. A társadalom átalakulása, ennek értelmezése kulcsfontosságú probléma, hiszen az európai baloldali pártok, s így természetszerűleg az MSZP politikai stratégiája, orientációja, jövő- és társadalomképe elválaszthatatlan attól a kérdéstől, hogy ezek a pártok honnan, mely társadalmi rétegektől várják a támogatást, mely társadalmi rétegeket akarnak megnyerni. Ettől a döntéstől függ ugyanis, hogy hova helyezik jövőképüknek, valamint szakpolitikai programjaiknak a hangsúlyait.
Nemrég egy, a hazai baloldal helyzetével foglalkozó rádióműsorban nagyon határozottan fogalmazódott meg ugyanez a dilemma. Abban általában egyetértés uralkodik, hogy bővíteni kell a baloldali pártok, jelen esetben az MSZP társadalmi támogatottságát, szavazói bázisát. A kérdés „csak” az, milyen irányból: erőteljes és markáns „balra áttal” az alsó középosztályt kell-e megcélozni, vagy pedig „középre” kell-e húzódni, s a középosztályt kell-e megszólítani. S persze az is felmerül, elképzelhető-e a két megközelítés valamiféle kombinációja. A progresszív baloldali politika szempontjából azonban nemcsak az a kérdés, hogy miképpen lehet megszólítani, politikailag aktivizálni ezeket a nagy társadalmi tömböket, milyen programokat, jövőképet lehet elfogadtatni velük, hanem az is, hogy a két alternatíva közötti választásnak milyen következményei lesznek. Az említett rádióműsorban is – többek között − erről folyt a beszélgetés. Az egyik szakértő azt hangsúlyozta, hogy az MSZP nagy kérdése az, vissza tud-e menni a párt a lakótelepekre és Kelet-Magyarországra úgy, hogy közben ne veszítse el a fővárosi értelmiséget sem. Majd hozzátette, az, hogy a MSZP vissza tudná hódítani ezeket a területeket, az nyolcszázezer-egymillió embert, azaz szavazatot jelentene. Számomra most persze nem a számok az érdekesek − már csak azért sem, mert ezek nyilvánvalóan szubjektív becslések. Sokkal fontosabb a megállapítás – vagy feltételezés − mögött rejlő társadalomkép, társadalomfelfogás. Hagyjuk most a „fővárosi értelmiség” szociológiailag – és kulturálisan még inkább – értelmezhetetlen kategóriáját, s vessünk egy pillantást a lakótelepek, illetve Kelet-Magyarország MSZP által visszahódítandó lakosságára. Már csak azért is, mert nyilvánvaló, hogy ez a „helymegjelölés” nem földrajzi, hanem társadalmi jelentésű, s közvetve, egy óvatos metafora segítségével a társadalom alsóbb rétegeit jelöli. S ennyiben a baloldal megújulásának egyik – politikai és erkölcsi értelemben egyaránt − leginkább vitatott kérdését érinti, azt, hogyan és mennyiben lehet, kell az új baloldali politikát az alsó-középosztályra, illetve a társadalom peremére szorultakra építeni.
Abban természetesen nincs vita, hogy egy magát baloldalinak tartó párt programjában meghatározó jelentőségük van a középosztály alatti társadalmi rétegeknek és osztályoknak. Már csak azért is, mert történetileg „itt” található a hagyományos baloldal legbiztosabb társadalmi bázisa, a munkásosztály, amelynek társadalmi emancipációja, felemelése, érdekeinek képviselete a klasszikus szociáldemokrácia legfontosabb – azt is mondhatnám, kizárólagos – politikai célja volt. S ma is vannak – az MSZP-ben is, más európai pártokban is –, nem kevesen, akik szerint a baloldali gondolkodás és politika megújítása mindenekelőtt attól várható, ha a baloldali, szociáldemokrata és szocialista pártok visszatérnek korábbi politikájukhoz, a „gyökerekhez”, s újra a társadalom alsó rétegeinek érdekeit, védelmét állítják a középpontba. Noha ez a felfogás morálisan megkérdőjelezhetetlen, s politikailag is magától értetődőnek tűnik, ezek a megnyilatkozások mégis arról tanúskodnak, a jelenlegi baloldali politika sikertelenségének egyik – talán a legfontosabb – oka, hogy nem vesz tudomást az előbb már említett társadalmi változásokról, nem ismeri az azokra vonatkozó társadalomtudományi kutatásokat, s azt hiszi, az egyszer már bevált receptek minden helyzetben használhatók.
Old Windmill (185) – flickr/dobonaut
A baloldali politika és ideológia – annak minden demokratikus formája – elválaszthatatlan a modern társadalmak kialakulásától, s még inkább az indusztrializációtól, a munkásosztály létrejöttétől, a munkásság, a dolgozók politikai képviseletétől. Az utóbbi évtizedek átfogó változásai, az „új kapitalizmus”, a „szervezetlen kapitalizmus”, a posztindusztriális társadalom – vagy nevezzük bármi más néven – kialakulása azonban olyan átalakulásokat eredményezett, amelyek nyomán mind gyakrabban fogalmazódik meg, a hagyományos értelemben vett munkásosztály, az ipari munkásság megszűnőben van, feloszlásnak indult. És még ha a megszűnés túlzó kifejezésnek tűnik is, a mélyreható és lényeges következményekkel járó metamorfózis tagadhatatlan. Anélkül, hogy itt elmélyednék a részletekben, elég utalni az ipari termelés egyes területeinek a visszaszorulására, egész iparágak megszűnésére, illetve gyökeres átalakulására. Mindennek társadalmi következményeként a korábbi értelemben vett munkásosztály társadalmi és kulturális értelemben nem csupán fragmentálódott, hanem lényegi átalakulásokon ment át. Röviden és leegyszerűsítve fogalmazva, a korábbi munkásosztály mára két tömbre szakadt. Egyrészt kiformálódott egy réteg, amely magasan kvalifikált, speciális ismereteket kívánó, anyagi és társadalmi biztonságot nyújtó (szak)munkát végez a késő modern társadalmak számára kulcsfontosságú ipari területeken. Ez a réteg értelemszerűen eltávolodott a hagyományos munkásosztálybeli értékektől, más kulturális mintákat és politikai orientációkat követ, magát a középosztály részének tekinti. Másrészt kialakult a „dolgozó szegények” osztálya, a kiszolgáltatott bizonytalanságban élők (precariat) rétege, valamint a tartósan munkanélküliek és a még tőlük is jelentős társadalmi távolságban lévő, mélyszegénységben élők egyre nagyobb csoportja. Ezek a társadalmi rétegek és környezetek alkotják ma egyrészt az alsó-középosztályt, másrészt a „társadalom peremét”. Noha e két társadalmi alakulat között vannak nem elhanyagolható szociokulturális különbségek, mégis a közöttük lévő határ képlékeny és bizonytalan. Ez a tény önmagában is indokolja, hogy a megújuló baloldal az e társadalmi rétegekhez kapcsolódó, őket érintő konfliktusokat összességében, egymás összefüggésében, a progresszív baloldali politika egyik legnagyobb kihívásaként tekintse.
Ez a kihívás azonban többet követel a „hiteles baloldali politika”, vagy a „hiteles baloldali értékek” szlogenjének hangoztatásánál. Nemcsak azért, mert ezeknek a jelszavaknak ebben az összefüggésben aligha van bármiféle értékelhető jelentésük, hanem elsősorban azért, mert az alsó-középosztály, illetve a társadalom peremére szorultak társadalmi, kulturális tagoltsága differenciált választ, válaszokat igényel. Mégpedig olyan válaszokat, amelyeket ezek a rétegek tényleges alternatívának tekintenek. Nem lehet ugyanis elégszer hangsúlyozni, hogy ezeknél a rétegeknél sem csupán korlátozott vagy hiányzó anyagi lehetőségeikről van szó, hanem társadalmi helyzetükre reflektáló önképükről, identitásukról, jövőképükről, mindennapi életükről, kultúrájukról, kulturális tudásukról, tapasztalataikról, viselkedési stratégiáikról. S ha a politika, ha a baloldali pártok, jelen esetben az MSZP, mindezt nem veszi figyelembe, semmire sem fog jutni, soha nem fogja elérni ezeket a rétegeket. Különös tekintettel arra, hogy az itt említett társadalmi környezetekben az elmúlt évek során Európa-szerte jelentős állásokat épített ki a szélsőjobboldal, Magyarországon az újfasiszta eszméket terjesztő Jobbik.
Ha elfogadjuk, hogy a progresszív baloldal politikai programja nem nélkülözheti a társadalomtudományi megfontolásokat, akkor jelen esetben három lényeges szempontot kell figyelembe vennie. Elsősorban azt a tényt, hogy az alsó-középosztály, illetve a társadalom perifériáján élők nem – vagy csak igen korlátozott mértékben – rendelkeznek a megváltozott munkaerőpiacon hasznosítható, eladható tudással. Ezt a helyzetet tovább nehezíti két további körülmény. Egyrészt annak felismerése, hogy az a tudás (hozzáértés, szakértelem, nevezzük akárhogyan is), amely az alsó-középosztály tagjainak birtokában van, a késő modern társadalomban elértéktelenedett, nagymértékben elvesztette társadalmi jelentőségét, s ezért a legjobb esetben is csak a munkaerőpiac rosszul, alacsonyan fizetett szektorainak elérését teszi lehetővé. Másrészt pedig annak belátása, hogy az alsó-középosztály számára erősen korlátozott az olyan tudás megszerzésének tényleges esélye, amely megteremtené az ebből a társadalmi helyzetből való kilépés lehetőségét. Mindezt még inkább, sokkal fokozottabb mértékben van így az állandó bizonytalanságban, illetve a mélyszegénységben élők körében. Jelentős részt ebben a felismerésben és belátásban gyökerezik a társadalom alsó harmadának alapvető tapasztalata, önképe, identitása. Ez a tapasztalat a kirekesztődés és a kizártság, a megbélyegzettség és a lenézettség tapasztalata. Annak az érzésnek a megélése, hogy ezek a rétegek nem képesek a többiekhez hasonló, a mainstream által elfogadott és preferált módon részt venni a társadalom életében, s ezért a társadalom különállóként tekint rájuk. Annak a mindennapi életben folyamatos megtapasztalása, hogy a társadalom nem tart rájuk igényt, sőt, tehernek tekinti, és ezért magukra hagyja őket. Ezeknek a tapasztalatoknak és élményeknek az alapján szerveződik ezeknek a rétegeknek a társadalomképe, az őket körülvevő társadalmi környezetről, a társadalom többi részével, rétegeivel, csoportjaival való együttműködésről vallott elképzelése (social imaginary). Ennek a társadalomképnek a „kivonata” az a meggyőződés, amely szerint a társadalom ellenséges, s az adott társadalmi helyzetből való kitörés reménytelen. A szélsőjobboldali pártok becstelen módon ezt a helyzetet, a reménytelenséget és a frusztrációt használják ki, amikor ellenségképeket gyártanak, bűnbakokat teremtenek, aljas indulatokat keltenek, s így igyekeznek a népességnek ezeket a rétegeit politikailag aktivizálni.
A progresszív baloldalnak ezt a társadalomlélektani helyzetet kell kezelnie, s azt kell megértenie, hogy az alsó társadalmi rétegek magatartását, viszonyulását nem lehet a felemelkedésről szóló ígérgetésekkel, üres jelszavakkal, látszatintézkedésekkel megváltoztatni. Azt kell megértenie, hogy a munkahelyteremtés, a munkához való hozzáférés nem csupán anyagi, gazdasági kérdés, hanem a társadalmi státusz és elismertség indikátora is, amit közmunkaprogramokkal nem lehet pótolni. De mindenekelőtt azt kell világossá és egyértelművé tenni, hogy nincs, nem lehet fontosabb feladata a progresszív baloldalnak, mint annak kinyilvánítása, hogy számára alapvető fontosságú cél az alsó társadalmi rétegek integrációja, a társadalmi inklúzió, egy olyan jövőkép, egy olyan társadalom víziójának a felvázolása, amely belátható és elfogadható az érintett társadalmi rétegek és csoportok számára, s éppen ezért hajlandók ezért tenni, hajlandók saját energiáikat mozgósítani. Nem egyszerűen szakpolitikai programokra van szükség, hanem az említett rétegek meggyőzésére, hogy a társadalomnak szüksége van rájuk, igényt tart társadalmi, kulturális és politikai jelenlétükre, részvételükre. Nevezzük ezt a remény új politikájának, s lássuk be, mondjuk ki, amíg nem születik meg, nem fogalmazódik meg, nem válik nyilvánvalóvá ez a politika, addig sem az MSZP, sem egyetlen más baloldali párt sem lesz képes elérni, mozgósítani az alsó társadalmi rétegeket. Ugyanakkor azt is látni kell, mindez önmagában nem lesz elég, a baloldal megújulása megköveteli a társadalom más rétegeinek megszólítását is. Ez azonban már egy másik írás témája kell hogy legyen.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!