Vágy, kényszer, csipkebokor

– Jó napot, itt lehet jelentkezni életjáradékra?
– Igen, tessék parancsolni.
– Hát nekem megfelel ez a harminchárom százalék, kezdeti kifizetésre, amit mondtak a reklámjukban. Mennyi lesz az akkor?
– Há-áá, de jó pofának tetszik lenni! Én kérdezem, hogy mennyi lesz az!
– Maga kérdi? Most hülyéskedik? Gondolom, szántak rá egy összeget, és annak a harminchárom százaléka. Egyetlen feltételt mondtak: november végéig kell jelentkezni. Hol van még a november vége?
– Messze. Ám ahhoz, hogy fizessünk, tudnunk kell, mennyit ér az ön lakása. Egy egész céget alapítottunk arra, hogy felbecsüljük! Tehát: mikor mehet ki a munkatársunk, lakásfelmérésre?
– Hogy jön ide az én lakásom?! Erről szó sem volt a reklámjukban! Azt mondták – itt van, felírtam – „Kössön szerződést életjáradékra! Ha november 30-ig jelentkezik, az első kifizetés nagysága elérheti akár a harminchárom százalékot!” Azután egy képsor hosszan részletezte, milyen boldog leszek, ha igénybe veszem ezt a szolgáltatást. Ismétlem: az egyetlen feltétel időben jelentkezni. Hát én most jelentkezem, ugyanis boldog akarok lenni.
– Ember, ön komolyan gondolta, hogy csak úgy kap egy rakás pénzt a banktól, minden alap nélkül?  Mit hisz, hogy jótékonysági intézmény vagyunk?
– Miért ne hinném? Negyven évig szinte ingyen adtak hiteleket, bankban, vállalatnál. Bekalkulálták, hogy szegények, de hűségesek voltunk. Most is ezer példa van rá, hogy hitelt lehet kapni, visszatérítés nélkül, és pénzt lehet nyerni, akciókban. Maguk meg azt mondták: akció van!
– Jó, akkor elmagyarázom. Igen, most akciónk van, de ennek lényege, hogy felbecsüljük az ön lakását, és a tulajdonunkba vesszük, miközben a lakásból nem kell kiköltöznie. Mások nem adhatják el a feje fölül, viszont élete végéig megmarad a haszonélvezete. És amíg él, a lakása árából életjáradékot folyósítunk…
– Na akkor itt hagyja abba. A reklámokban szó sem esett semmiféle lakás-feltételről. Ült egy ember, és azt mondta: szóltak, én megtaláltam őket, megkötöttem a szerződést, boldog voltam! Maguk engem hülyének néztek. És én meg tényleg hülye voltam!  Elhittem, hogy csak úgy adnak egy életjáradékot, mintha nyeremény lenne, csak időben rá kell találni a bankra. Megyek, és kezeltetem magam! Viszlát!

Aki azt hiszi, a fentiekben abszurditásokat írtam, téved. Emberek a legkülönfélébb okok miatt kapaszkodnak az illúziókba, a szerencse, a kivételes alkalom lehetőségébe. Részben mert alig van más reményük: megöregedtek, sem idejük, sem erejük nincs már annyi, hogy hozzágazdagodjanak egy világhoz, amelyben pl. a gyártók tudatosan építik be a tartós (!) használati cikkekbe a gyors elévülést, hogy felpörgessék a márkaforgalmat. Másrészt mert megszokták, hogy minden megtörténhet: működhet úgy bank, mintha teljes egészében az igazságtalanságok kiegyensúlyozója lenne. (Bizonyos területeken tényleg az is: léteznek állami kompenzációk, kedvezményes hitelek, hűséget jutalmazó sorsolások.) A beszélgetés lezárása azonban tényleg nehezen elképzelhető – viszont épp ez a lényeg. Száz emberből ha kettő-három képes éppen azok előtt vállalni, akik lépre csalták és hülyére vették, hogy lépre lehetett csalni és hülyére lehetett venni őket. Önvédelmi reflexeik inkább azt diktálják, hogy jobb eltitkolni az ilyet – sokak számára szégyen belátni, hogy bedőltek. S minél bizonytalanabb valakinek az önbecsülése, annál nagyobbra nő a szégyene, s erősebbre a késztetése, hogy az egészet meg nem történtté tegye. Még hogy ő félreértette volna? Ugyan már, nem hülye! Egyébként is: hogyne rendelkezne szabadon a lakásával? Annak adja el, akinek akarja! Régóta benne él, számára a lakás olyan természetes, mint az, hogy levegőt veszünk – az otthon súlyát már rég nem érzi. Most pedig itt ez a lehetőség.

Nem tudom, hányan, de egynél biztosan többen maradnak ott, és mennek bele az ügyletbe, fals önérzet-helyrebillentési vágyuktól vezéreltetve. Kettő is sok, ha bajhoz vezet. Márpedig egy országban, ahol évtizedek óta a lakás az egyetlen, örökölhető vagyon, sokaknál vezethet bajhoz. Gyerektelen öregeknek is vannak testvéreik, akiknek gyűlölködése feneketlen bűntudatba, magányba, akár halálba kergetheti őket, amiért megfosztották oldalági rokonaikat az örökléstől.

Nem ez az egyetlen reklám, amely azt sugallja, hogy banki szolgáltatások – hitelek, folyószámlák, kártyák – voltaképpen ajándékok, igazából a Jézuska hozza őket. Aminek illúziójához egyetlen trükk elég: fel kell cserélni a kényszert és a vágyat. Nagyon vágysz rá, hogy szabadon utazz, szórakozz, márkás ruhákban járj? Na látod, ez az igazi kényszer!  Szinte már kézzel fogható, materiális. Attól is az, hogy mi megmutatjuk neked, milyen vagy, amikor ugrálsz a tengerben és drága italokat iszol. Látod? Ehhez képest az, hogy a dolgoknak áruk is van, meg feltételük, alantas, prózai megközelítés. Az élet sötét oldalának része. Ne is foglalkozz ilyesmivel. Ezt a részt – a kényszert, a „koszt” – mi átvesszük tőled, elvégezzük a piszkos munkát. Te csak légy emelkedett, tekinteted az üdvözülésedre szegezd. Korunk égő csipkebokra a tévékészülék, melyből az „élj jól, minden áron” kezdetű parancsolatok tábláit kapjuk. Bármennyire nevetséges, a pénz kezelésére szerveződött intézmények píárosai papokként viselkednek, s maguk hirdetik a leghangosabban: a pénz, az ügyletek anyagi feltétele mocskos dolog, beszélni sem illik róla, a maguk részéről elhallgatják a létezését is!  A kliensek, a „hívők” pedig akkor üdvözülnek, ha úgymond felülemelkednek az anyagi világ kényszerein.  Magyarán: nem tekintik tényezőnek, hogy vágyaikhoz nincs fedezetük, vagy hogy ha van, akkor fel kell mérni a feláldozása következményeit.  Ha jól értettem, a jelen pénzügyi válság oka épp ennek a „vallásnak” az eszkalálódása volt, a miénknél előrehaladottabb országokban. Hihetetlen szerencse, hogy a folyamatnak mi még csak az elején tartunk. Ideje elcsapni a píárosokat, akik változatlanul ennek hittérítői akarnak lenni.

 

Megjelenés helye: Népszava, 2008. 11. 10.