Nincs is ellenfél – győztem!
- Részletek
- LÉVAI JÚLIA
- 2009. augusztus 19. szerda, 02:00
- Élet és Irodalom
Orbán Viktor dolgozata az európai politikai erőviszonyokról
Július 25-én Orbán Viktor Jobboldali korszak Európában címmel hosszú eszmefuttatást tett közzé, a Magyar Nemzet nevű lapban. A cikk apropóját hiába keresnénk az előző hét kül- vagy belpolitikai eseményeiben, mert ezek semmi ilyesmit nem szolgáltattak. Ám ha figyelmesen olvassuk az írást, előbb-utóbb megvilágosodik számunkra a valódi motiváció, éspedig a permanens izgalom közhírré tételének vágya. A gerjedelem alapja az, hogy Orbán Viktor immár minden percben valami „korszakos jelentőségű”, mondhatni kataklizmaszerű pillanat résztvevője, értője és formálója. Kell ennél több? Aligha, különösen, hogy mondandója szintúgy kirobbanó, s akár egyetlen mondatban elsüthető: maga Orbán az izgalmi helyzet csúcsán egészen „a történelem horizontjáig” jut el, éspedig egy világrengető győzelem révén. S mivel gigantikus ellenfelei örökre elbuktak, immár egyedül áll a páston, s kősziklaként viseli a győzelem összes felelősségének terhét.
A cikk persze nem véletlenül áll ennél sokkal több mondatból – az olvasók, kivált a hívek a diadal részleteinek ennél cizelláltabb leírására tartanak igényt. Amit azonban végül csak hézagosan kapnak meg, éppenséggel egy feje tetejére állított gondolatmenet keretei között, mely gyakorlatilag csupán a győzelem vízióját terebélyesíti.
Az írás gondolati szerkezete a következő: Bukás a baloldalon – diadal a jobboldalon – a jobboldali diadal oka – a baloldali bukás oka – a diadal hatalmas súlya és felelőssége. Magáról a gigászi küzdelemről – tehát arról, hogy végül is milyen ügyben csapott össze baloldal és jobboldal, melyek voltak a fegyverei, s mitől van az, hogy „Európában most lezárul egy korszak, egy történelmi fejezet (…) Európában véget ér a neoliberalizmus korszaka” – egyáltalán nem olvashatnak, egy árva hangot. De akkor végül is miről olvashatnak?
Rivális bárók Európa vetítővásznán
„A magyar baloldalt felvásárolta egy neoliberális tőkéscsoport” – ez a szöveg egyik legfőbb állítása, és egyben gondolati vezérelve. Az állítás meglehetősen pontatlan megfogalmazása egy amúgy közhelyes ténynek, amely azonban a jobb- és baloldal erőviszonyait legfeljebb elenyésző mértékben befolyásolja. Ismert dolog, hogy miután felbomlott a tőkét állami térfélre koncentráló egypártrendszer, Európa egy meghatározott területén a magántőkék kiépítéséhez sokan ügyeskedésekkel, s gyakran állami pénzek és kapcsolati hálók felhasználásával láttak neki, s így használták ki a piac újdonsült liberalizálását. Az is tény, hogy akik jobb pozícióban voltak az előző rendszerben, azoknak inkább nyílt lehetőségük a vagyonátmentésekre, mint másnak. Ám ahogyan azt az Orbán-család bánya-, szőlő- és ingatlan ügyei is bizonyítják, azt már egyáltalán nem tekinthetjük faktumnak, hogy az ügyeskedők kizárólag a régi rendszer híveiből, pláne elkötelezett „kommunistákból” állnak. (Ha ez így lenne, akkor ma Thürmert és pártjának tagjait is ott látnánk a milliomosok listája élén.) A magyar baloldalt ugyanúgy nem kellett senkinek sem felvásárolnia, mint a jobboldalt, vagy bármely másikat, mert aki tőkét akart felhalmozni, az a pártállásától függetlenül maga vásárolta fel az ehhez szükséges ingóságokat és ingatlanokat, képletes egyforintokért, vagy többért. A teljes európai baloldalnak viszont ennél azért sokkal bonyolultabb a viszonya, mind a jobboldalhoz, mind a gazdasági attitűdként működő neoliberalizmushoz, minthogy azt holmi megvásárlási gesztusokkal jellemezhetnénk. Orbán azonban ezzel a bonyolult viszonnyal, úgy tetszik, egyáltalán nem akart foglalkozni – őt mindennek kizárólag a hatalomtechnikai vetülete érdekelte.
Hazai küzdelmei során a maga részéről talált két riválist a túloldalon, akikről egyszerre állítható, hogy „gazdag tőkések”, baloldaliak”, „miniszterelnökök”, és „érvényesítenek neoliberális mechanizmusokat”, s eldöntötte, hogy ezekkel pedig magánemberi, tőkés mivoltukban fog szembeszállni. Ettől kezdve a két emberre alkalmazható minősítéseket összefüggő, homogén tömbbé, azonosságokká gyúrta össze, s evidenciaként kezelte, hogy a baloldal minden vonatkozásában azonossá vált a neoliberalizmussal és a tőkés renddel. „Az európai baloldali pártok a neoliberalizmus zászlóvivőjévé avanzsáltak” – írja, hozzátéve, hogy azok, elkanyarodván egykori, pozitív küldetésüktől, „érdekvédőkből mára a tőkések kiszolgálóivá vedlettek”. Emellett „az állam lebontására” törekednek, miközben „átláthatatlan előjogokat és kiváltságokat kezdtek maguknak követelni”. A baloldali elit „árulása” és a „baloldali önkép felőrlése” Orbán számára azért fontos téma, mert szerinte ettől „a baloldali politikusok a baloldal korábbi énjétől idegen életutakra kalandoztak”, minek következtében „baloldali dinasztiák alapításának kísérleteit, vörös bárók, mágnások és milliárdosok” felemelkedését tapasztaljuk. (Mivel a magyar helyzetet jól érzékelhetően modellnek tekinti, nem mindig lehet tudni, hogy mikor beszél a honi, és mikor az európai viszonyokról, de a kettő összemosásának szándéka egyértelmű.) Mint látható, Orbán szerint az európai és magyarországi baloldal létét, minőségét, hatékonyságát alapvetően az határozza meg, hogy miként viselkednek pártjainak egyes vezetői, s hogy mekkora összegeik vannak a bankban, Orbán hatalmi ambícióinak tetőzése pillanatában.
A cikkben felvázolt, grandiózus politikaelméleti koncepció tehát abból a meglehetősen provinciális helyzetből kerekedett, melyben két – magántőkésként kevésbé átvilágítható, ám miniszterelnökként jól felmérhető – baloldali politikus a köztéren szembe került egy – magántőkésként szintén kevésbé átvilágítható, ám annál ambiciózusabb – jobboldali miniszterelnök-jelölttel.
Orbán ennek jegyében látszólag az európai bal- és jobboldal erőviszonyainak nagy léptékű alakulását és ezek általános állapotát írja le, valójában azonban a saját és személyes ellenfelei közt fennálló, pillanatnyi hatalmi helyzetet vetíti rá az egész európai szellemtörténetre. S miközben a térségben a társadalmaknak ténylegesen a jóléti állam ellehetetlenülésével, a fogyasztási szokások totális átalakulásával, a bevándorlások okozta civilizációs ütközésekkel, a „munkahely” fogalmának radikális változásaival, a fasizálódással és a visszatérő pénzügyi válságokkal kell megküzdenie, orbáni szemszögből nézve Európában gyakorlatilag a Hajdú Bt vívja élethalálharcát a teljes keresztény civilizációval. Ennek fényében pl. a neoliberalizmus – mely a gyakorlatban nem több és nem kevesebb gazdaságfilozófiai stratégiánál –, egy olyan, univerzális eszmerendszerré, hatalmas erkölcsi renddé emelkedett az írásában, mely eleddig „szellemi koordináta-rendszerként” uralkodott mindenek fölött, „s megmérte, megítélte és minősítette eszméinket, politikai és gazdasági ideáinkat, sőt észjárásunkat is”, hogy mindezek tetejében egymaga jelölje ki, „mi a jó és mi a rossz”. Ezen felül még a gondolatrendőrséggel vetekedő diktatúrát is gyakorolt, hiszen aki szembeszállt a neoliberalizmussal, és „ nem értett a szép szóból, hamar a veszélyes és szélsőséges alakok listáján találhatta magát”. Magyarán: az e szerint piacellenességet képviselő jobboldaliak eddig mártíromságban, stigmatizáltan éltek.
Az üldözöttség, áldozatiság hívószava okozhat kielégülést az újság olvasóinak, de ma már ez kevés – valamit kell tudni mondani arról, hogy végül is hogyan lehet diadalra jutni ebből a mártíromságból. Orbán azonban a „hogyan” kérdésével már csak azért sem bíbelődik, mert hiszen kész ténynek veszi, hogy a diadalnak már a learatása zajlik: „A hadiszerencse (sic!) forgandóságának megfelelően most a baloldali pártok kerültek alulra és a jobboldaliak felülre (…), s a pénzügyi válság kellős közepén az ellenzékben levő jobboldali pártok – mint például a Fidesz – taroltak, (…) a jobboldal mindenhol tarolt”. (Kivéve, ahol nem, de ezek nem számítanak, teszi hozzá a szerző.)
Ezért egyenesen azzal a kérdéssel indít, hogy mi is rejlik akkor „a jobboldali diadalmenet hátterében”.
A baloldal halálának dialektikája
Talán nem lesz nagyon meglepő, hogy az orbáni dolgozatban a jobboldali diadalmenet hátterében is a másik fél – tehát a baloldallal azonossá tett neoliberalizmus – gyengesége áll, és nem például a saját oldalának erőssége. Ennek bizonyítékaként a következőket mutatja ki: a neoliberalizmus, a szerző (tegyük hozzá: inadekvát) várakozásaival ellentétben, nem egy filozófia jellemző tételeit, hanem „mítoszokat, tabukat, babonás hiedelmek kusza és nyomasztó szövevényét” kínálta. A mítosz középpontjában a piac mindenhatóságának dogmája áll. A jobboldal azonban, legnagyobb szerencsénkre megértette, hogy „a piac megtévesztő, félrevezető, védtelen az emberi mohósággal és kapzsisággal szemben” (Ld. ebben a témában még a szociálpolitika történetét, amely azonban nem a piac, hanem a társadalom védtelenségét emeli ki.). Ugyanígy felismerte a veszélyt „az ön- és világveszélyesnek bizonyult spekulációban” is, melynek mától kezdve szintén egyedül a jobboldal fog gátat szabni. S miután a baloldal hatalmas robajjal összedőlt, a továbbiakban az is ő lesz, aki meg fogja védeni a társadalom szociális biztonság rendszerét, s le fogja törni a tudatos, személyes ártó szándékokon alapuló kizsákmányolást: „a modern jobboldal lehet az, amely kimondja azt az egyszerű igazságot, hogy nem tűrjük el, hogy bárki is abból gazdagodhasson meg, hogy másokat tönkretett, és a modern jobboldal hirdetheti meg, hogy ezt sem a falusi, sem a világpiacon nem fogja eltűrni”.
Íme, mégiscsak van szerepe a diadalban a saját erősségnek is: a jobboldal nagy összefüggések felismerésére képes. Nagy, baloldali összefüggések felismerésére. És ebben senki se lásson iróniát: Orbán ugyanis teljesen egyértelművé teszi, hogy nem alternatívákat kínál, hanem mindig annak a legmagasabb fokozatát, amiről éppen szó van. Esetünkben a baloldali értékekről van szó, tehát most ebben a legjobb, ezt fogja annak megszűntében is megőrizni. Ráadásul ezúttal a jobboldal abba a különleges történelmi helyzetbe került, hogy egyáltalán nincs ellenfele, Orbán szerint ugyanis a szétesett baloldal mellett „a sokak által vizionált szélsőséges, illetve radikális jobboldali áttörés is elmaradt” – a nagy győztes ezért egyedül áll a páston, és úgy ő a legjobb.
A helyzetnek persze van kockázata: sokan nem fogják érteni, mi abban a kunszt, ha valakinek a kisujját sem kell mozdítania egy küzdelemben, sőt, még küzdelem sincs, mert az ellenfele a saját, alantas természetéből kifolyólag magától összeomlik. Mi több, egyesek fejében még az is megfordulhat, hogy meg sem történt, amiről Orbán beszél, s ez az egész ügy a végső győzelemmel csupán vízió, az ő fantáziájának szüleménye. Hiszen lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy ez a fantázia valóban élénk. Nem is kell messzire visszanyúlnunk – ebben a szövegben is találunk hozzá példát: „A szélsőséges liberális baloldal és a szélsőséges jobboldal (…) egymásba kapaszkodva lejtik birkózásnak gondolt táncukat, afféle magyar változatát adva az amerikai pankrátorok álviadalának, amelynek a mindenki által ismert koreográfia szerint következő Laokoón-csoport mutatványát előre követeli a közönség” – írja Orbán. Amiből megérthetjük: létezik az a hatalmi álom, melynek bűvöletében valaki pankrátoroknak látja egy hellenisztikus szobor figuráit.
Pedig a Laokoónt érdemes inkább műalkotásnak látni, mert van tanulsága a történetének. A Kolosszus és a kikötő bejáratát őrző szarvasok mellett sokáig ez a szobor volt Rodosz egyik legfőbb büszkesége. Ám azután a görögök harcokba keveredtek, s amikor éppen nem ők győztek, elvitték tőlük a szobrukat is. S bár többször próbálták visszaszerezni, ez sem okos diplomáciával, sem ügyeskedésekkel nem sikerült nekik. Így most az eredeti szobor Rómában van, a rodosziaknak pedig csak egy sokkal kisebb értékű másolat jutott. Nem mondhatni, hogy nincs belőle hasznuk (elég sok turista látogatja), de mindig magyarázkodniuk kell: ennek nem pont olyan a színe, nincs rajta az eredeti, kézi technikák nyoma és valahogy az egésznek más a levegője. Nem szeretik, mert nem az övék. Az viszont igaz, hogy magában áll ott, és egyedül viseli a gyenge másolatok diadalának összes felelősségét.
