Most akkor jó vagy rossz, hogy a világ ismer minket?
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2010. máj. 10. hétfő, 04:11
Múlt héten az ATV Dominó című műsorában többek között arról volt szó, amiről Bauer Péter is írt (Elefántok a porcelánboltban). Mármint, hogy nagyon rossz üzeneteket küld a még hivatalba sem lépett magyar kormány az üzleti világnak. Mészáros Tamás hosszasan és nagyon logikusan taglalta, hogy a nemzetközi piac különösen retteg a bizonytalanságtól. Ha befektetők azt hallják, hogy normális kormányváltás helyett boszorkányüldözés jön, ha ezek az üzletemberek mást sem hallanak, mint hogy csontvázak óriási robajjal fognak kiesni szekrényekből, hogy az ország csőd előtt áll, és hogy mindennek borzalmas következményei lesznek, akkor nagy baj lesz itt hamarosan.
Legnagyobb meglepetésemre Galló Béla, a Dominó egyik állandó tagja nem értett egyet Mészáros Tamással. Nem jutnak el az ilyen hírek a külföldi befektetőkhöz. Magyarország nem ilyen fontos, mondta ő.
Hol él ez az ember? A Marson? Különösen furcsának tartottam, hogy ezt egy olyan ember mondja, aki állítólag nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik.
De nem ő az egyedüli médiaszemélyiség, aki így vélekedik. A választások környékén két magyar rádió is felhívott, hogy mondjak egy-két szót az amerikai médiában megjelent hírekről a választásokkal kapcsolatban. Mint kiderült, nem én voltam az egyedüli, akit felhívtak. Már előttem többen beszámoltak a német, francia, angol és svéd reakciókról. Nem tudom pontosan, mit mondtak a többiek, de valószínűnek tartom, hogy a nyugat-európai érdeklődést a magyar politika iránt minimálisnak tartották. Gondolom ezért lepődtek meg a riporterek a vonal másik végén, amikor amerikai kontextusban én ennek éppen az ellenkezőjét állítottam.
Érdekes a magyar viszony az országos külföldi megítéléséhez. Egyrészt a magyarok többsége borzalmasan fájlalja, hogy még nyugat-európaiak is nagyon keveset tudnak az országról, másrészt majdnem örülnek annak, hogy kevés külföldi ismeri a nyelvünket, és ezért, hogy úgy mondjam, biztonságban érezhetik magukat. Magunk között mondhatunk, amit akarunk, mindez titokban maradhat külföldiek előtt. Gondolják ők. Ezzel az alapállással többször találkoztam az interneten. Majdnem húsz évvel ezelőtt, a net gyerekkorában mindössze két politikai vitacsoport létezett, amely Magyarországról szólt. Erről az időről röviden írtam is egy cikket a Galamusban a kampánycsend idején. De itt egy kicsit bővebben írnék ezekről a vitacsoportokról. Az egyik magyar nyelvű volt, a másik angol. Szinte senki sem volt a listán Magyarországról, hiszen akkoriban kevés embernek volt lehetősége számítógépet használni. Majdnem mindenki az Egyesült Államokból, illetve Kanadából levelezett.
A magyar nyelvű listát demokratikusan gondolkodó magyar doktoranduszok indították el, akik az Egyesült Államokban tanultak, így egyetemük szerverének segítségével sikerült felkerülnük az internetre. Az angol nyelvű listán voltak olyan magyarok, akik jól tudtak angolul, és voltak amerikai kutatók, akiknek Kelet-Európa volt a szakterülete. Én mindkét listán megszólaltam. A magyar nyelvű lista idővel teljesen jobboldali lett. Nem csak egyszerűen jobboldali, hanem hungarista. A megváltozott ideológiával együtt megérkezett az elfogadhatatlan stílus is. Ez a társaság meg volt győződve arról, hogy mivel magyar nyelvű a lista, a „beszélgetés” a magyarok titka marad. Amikor egyszer aztán kritikus módon írtam az angol nyelvű listán a magyar politikáról, a jobboldaliak nekem estek: hazaáruló vagyok. Az sem elfogadható persze, hogy magyarul írok kritikus dolgokat az Orbán-kormányról, de hogy angolul! Amit mások is értenek! Felháborító! Hadd tegyem hozzá, hogy ezek a neonácik, akik már évtizedek óta éltek angol nyelvterületen, nem tudtak annyira angolul, hogy részt vegyenek az angol nyelvű vitákban. Mindössze egyszer próbálkozott egyikük – a nevét manapság sajnos már sokan ismerik Magyarországon –, aki elhatározta, hogy megvédi Magyarország becsületét. Abból is csak fiaskó lett. A hosszú levél nagyobbik része teljesen érthetetlen volt.
Szóval amikor ezek a neonácik előjöttek azzal, hogy a magyar „titkos nyelv”, ezért milyen szerencsések is vagyunk, mert a rosszindulatú külföld egyébként is el akarja veszejteni az országot, valami ismeretlen oknál fogva ki akarja irtani a magyarságot, próbáltam megmagyarázni nekik, hogy tévednek. Először is, bár ők ezt nem tudták, volt a listán legalább egy finn és két vagy három szlovák és román, akik tudtak annyira magyarul, hogy sajnos értették, amiket ezek a neonácik összehordtak. Másodszor, kérdeztem én, gondolják, hogy amit magyar politikusok otthon „belső használatra” mondanak, titok marad a világ előtt? (Egyébként úgy látszik, hogy ezt még Orbán Viktor sem tudja, noha Európa főutcáján parádézik!) Mégis, tettem hozzá, mit csinálnak a különböző követségek sajtóosztályai? Mást sem, mint a magyar írott és elektronikus sajtót figyelik, és szorgalmasan fordítják le a híreket, beleértve a magyar politikusok okos vagy buta kijelentéseit. Valamikor mindez írógéppel zajlott, és a mai napig megtalálhatók ezek a jelentések a francia, angol és amerikai levéltárakban. Már 1918-20-ban is ez volt a helyzet. Nagyon jó helyzetjelentéseket küldtek a követségek a minisztériumaiknak.
A számítógép megkönnyíti ezeknek a sajtósoknak a munkáját is. De jó, mondhatjuk, hogy ezek a jelentések belső használatra készülnek, így valószínűtlen, hogy külföldi befektetőkhöz könnyen eljutnak ezek az információk. (Bár nem szabad alulértékelni a gazdasági attasé munkáját sem.) De manapság már erre sincs szükség. Először is tízezrével élnek külföldiek Magyarországon, sokan közülük talán már húsz éve is. Ezek az emberek jól megtanultak magyarul. Sok köztük az újságíró, akik nyelvtudásuknak köszönhetően könnyen jutnak információhoz. Aztán vannak már amerikai és angol üzleti lapok, amelyek felfedezték, hogy ma már van Magyarországon egy angolul jól tudó, gazdaságilag jól felkészült fiatal gárda, amelynek tagjai megbízható információkat tudnak továbbítani lapjuknak. Ilyen két fontos üzleti lap a Wall Street Journal és a Bloomberg Business Week. A Wall Street Journalnál két magyar nő dolgozik: Gulyás Veronika és Fehér Margit. A Bloomberg Business Weeknél pedig Pénz Balázs, Balázs Edit és Simon Zoltán. És ami talán még ennél is fontosabb, a Reuter’s is magyar tudósítóval dolgozik. A neve Than Krisztina.
Szóval, a külföldi pénzvilág majdnem mindent tud az országról. Megírták, hogy mit mondott Orbán Viktor Simor Andrásról, és hogy mit tervez Matolcsy György a költségvetési hiánnyal és az adócsökkentéssel. Le is vonták a konzekvenciákat. Úgy látszik, Orbánék gyengébb forintot akarnak, míg az IMF valószínűleg nem lesz elragadtatva Matolcsy György elképzeléseitől. Ahogy én látom a dolgokat, az amerikaiak többet tudnak a magyar gazdasági életről, mint a politikáról, mert azok a lapok, amelyek helyi magyar nyelvű tudósítókkal dolgoznak, többet foglalkoznak gazdasággal, mint politikával. Bár kétségtelen, hogy az amerikaiak arról is értesülhettek ezekből az újságokból, hogy a romák félnek az új kormánytól. Nem bíznak benne. Szóval felejtsük el azt a sirámot vagy örömöt, hogy a „világ nem ismer minket.” Ismernek. Nagyon jól. Talán túl jól is.
Én is valamennyire hozzájárulok ehhez az információáradathoz, mivel a Hungarian Spectrumon keresztül már majdnem három éve napi gyakorisággal informálom azokat, akik információhoz akarnak jutni a magyar politikáról. Na jó, nem több ezer emberről van szó, hanem csak 500-600-ról naponta, de az is valami. Én is beszámoltam Matolcsy kijelentéseiről, mire egyik igen intelligens olvasóm az Egyesült Királyságból, aki ért a közgazdasághoz, ezt a kérdést tette fel: „Looking at some of [Matolcsy’s] pronouncements this week, is this guy an idiot?” Gondolom ezt nem szükséges lefordítani.
